Osztálykirándulás: Amikor a pedagógusnak mobilja van, és nem fél használni

A mobiltelefon egy ördögien jó dolog. Jó, mert míg van nafta a készülékben és térerő, addig a pedagógus eléri a szülőt. Nem csak vészhelyzet esetén. Mert egy szelfit küldeni az Esztergomi bazilika elől, lássuk be, kihagyhatatlan. Ördögi, mert a szülő sem fél használni. De vajon hol húzódik a határ, a tanár-szülő mobiletikettben? Vitaindító gondolat, ami egy osztálykirándulással kezdődött.

Szülő vagyok, nem pedagógus. Mégis valahogy gátlással bírom (ki)használni a mobiltelefon, az internet adta lehetőségeket, ha egy pedagógussal kell kommunikálnom. Hiába a gyermekem az információcsere témája. Nem megy. Vagy nehezen, nagyon körültekintően, mert huszonegyedik század ide vagy oda, a pedagógus telefonszáma és online elérhetősége számomra magánügy. Ahogy az enyém is. De nem mindenki van ezzel így. Ami persze nem feltétlenül baj, mert valóban a mobil egy ördögien jó eszköz. És miért ne használhatnánk ki az adottságait? Használjuk is (ki). Viszont, véleményem szerint, csak óvatosan. Én legalábbis így tartom helyesnek. Egyeztetve a pedagógussal mire, hogyan és legfőképpen mikor kereshetjük őt üzenetünkkel, hívhatjuk fel vagy chatelhetünk vele.

Pedagógusa válogatja

Van pedagógus, aki zokszó nélkül már az első nap megadja a mobil és e-mail elérhetőségét, miután bemutatkozott a szülőknek. Talán ő maga jelölgeti be a közösségi oldalon a gyerekek elsődleges felmenőit, vagy magától értetődően viszonozza, ha az ismertséget a szülő kezdeményezi. Előfordul az is, hogy a pedagógus az, aki levelezőcsoportot, chatszobát vagy közösségi oldalt hozz létre a csoportnak, az osztálynak. Vagyis már az elején elkezdődik a személyes mellett az online kommunikáció is. Ám, ami lemarad az gyakran nem más, mint a kapcsolat szabályainak a lefektetése. Ami lássuk be, előbb vagy utóbb elkerülhetetlenné válik. Mindkét oldalról tekintve. Mert mindenkinek más a normális. Régen, amikor csak vezetékes telefon élt, szabály volt, hogy az esti órákban már nem telefonáltak egymásnak az emberek, legfeljebb családtagok, nagyon-nagyon szoros barátok, de már az is megosztó volt, kinek mi számított esti órának? A 21:00 óra, vagy csak a 22:00 óra, esetleg már a 20:00 óra, vagy volt aki már 18:00 után habzó szájjal kiabált a kagylóba: – Kovács lakás. Tudja maga hány óra van?

– Eszembe sem jut megadni a mobilszámomat a szülőknek – szögezi le Katalin egy fővárosi gimnázium tanítónője –  szerintem, elég nagyok már a gyerekek ahhoz, hogy maguk oldják meg a problémáikat, nem szükséges a szüleiket  minden napi dolgokba bevonni. Ezzel a diákokat sokkal több önállóságra nevelem. És szerencsére osztályfőnök sem vagyok, hogy feltétlen indokolt legyen.

Már az óvodában

Az alcím szólhatott volna akár a bölcsődéről, és a családi napközikről is, ahová akár féléves gyerekeket is vihetnek a szülők. Akik aggódhatnak. Ezért vagy azért. Na meg, a pedagógus is aggódhat ezért vagy azért. Így a legegyszerűbb, hogy ne legyen gond, baj, galiba, az, ha a kezébe veszi valamelyik fél a telefont: értesít, kérdez. Elvileg kettejük szabályrendszerén áll, hogy miről és milyen formában szólhat a kommunikációjuk: Evett rendesen a kicsi, alszik délután, bilibe pisilt, lehorzsolta a térdét, elfogyott a pelenkája. A kérdések és mondandók száma végelláthatatlannak tűnhet.

A kérdés az, mi nem várhatna délutánig?

Egy lázról, balesetről  persze értesíteni kell a szülőt, de ezt korábban az intézmény vezetője vállalta magára, vagy ha a pedagógus tárcsázott, akkor arra a bölcsőde, óvoda telefonját használta. Nem a sajátját.

– A szülők elvárják, hogy a különféle eseményekről küldjünk, posztoljunk képet a zárt közösségi csoportba. Amit szíves örömest meg is teszek. Ám ahogy landolt egy kép, úgy özönlenek a kérdések felénk – avat be a dadaként dolgozó Judit, az óvodai kommunikáció műhelytitkaiba. Az érdeklődések a legváltozatosabbak lehetnek: Miért van zokni a gyereken? Miért nincs zokni a csemetén? Miért van harmadik napja ugyanaz a ruha a lányomon? Ugye, a gyerek nem ivott abból a cukros üdítőből, amit a háttérben látok? Alszik a gyerek, nem alszik a gyerek? Miért van leizzadva a fiam? Miért vág furcsa arcot a lányom?  – Megterhelő ezekre válaszolni. Időm megy el vele, és gyakran ezek nem feltétlenül aggódásból, sokkal inkább értetlenkedésből születnek, ami ráadásul pont a szülői figyelmetlenségnek az eredményei. Mert, ha nem gondoskodik pótzokniról a szülő, ha nincs váltóruhája a gyereknek, akkor nem tudunk mást ráadni – mutat a problémára Judit.

Elmesél egy történetet is, ami szerint az egyik délutáni alvásról lőtt kép után azon morgolódott a szülő, hogy „szerencsétlen gyereknek azon a szűk ágyon kell aludnia, eleve minek a délutáni csendes pihenő?”  – nem értette, hogy a gyermeke valóban szerencsés, hogy a több órás udvari rohangálás, csúszdázás, homokozás után, leizzadva és fáradtan pihenhetett egyet. – Dadaként néha úgy érzem, jobb, ha nem osztunk meg képeket. Ugyanakkor szülőként nekem is megnyugtató, ha a sajátjaimról látok fotót, amikor messzebbre mennek osztálykirándulásra – teszi hozzá Judit, hogy kiegyenlítse a mérleg nyelvét.

Ami az óvodában még probléma volt, az az iskolában nagyrészt eltörpül, helyettük újak, súlyosabbak kerülnek képbe. A kommunikáció mennyisége pedagógus és szülő között az iskolában megsokszorozódik az óvodához képest. – A gyerekek sokfélék, gyakran még családon belül is másként gondolkodik két szülő, a társadalmi réteg egy osztályban széles spektrumon megoszlik. Különféle problémákkal küzdenek a családok, mások a normáik, a kereteik. Van szülő, amelyik éjjel dolgozik, másik tizenkét órázik több műszakban, vannak magas beosztású nem zavarható szülők, olyan, amelyik gyakran utazik, és munkanélküli is, vagy olyan, aki otthonról végzi a munkáját. Éppen ezért szinte már lehetetlenség csak a hivatalos, hagyományos módon kommunikálni a szülőkkel. Nem elég a szülői, a fogadóóra, az üzenőfüzet, mert nem érem el velük őket. Szükséges minél több csatornát bevetni ahhoz, hogy napi szintű kérdésekre választ kapjak vagy figyelmeztessem őket valamire. Olyanra, hogy kérnek-e a szülők ügyeletet a szünetre, ünneplőt viseljenek a gyerekek egy adott napon, vagy, hogy ne felejtsenek ebédet rendelni, vagy miért hiányzik a gyermeke már több mint egy hete – ismerteti az álláspontját Réka, egy dunántúli általános iskola negyedikeseinek az osztályfőnöke.

Tej van a hot dogban

Másnap, amikor pont Katival egyeztettem a megírtakat online, a fiam egyik tanító nénije küldi a fotót az osztálykirándulásról. Éppen, hogy megjelenik a kijelzőmön a kép, amikor a fiam apukája már üzen, miért nincs pizza a mi gyerekünk előtt az étteremben készült képen, ő nem evett? Átfutattunk több lehetséges magyarázatot, de a felvételt jobban megnézve rájövünk a lehetséges válaszra. A laktózérzékenységre szerencsére van megoldás. Nem úgy, mint a gluténra. Éppen a fiam osztálytársnőjére gondolok, amikor a kislány anyukájától befut a kérdés a viberen, hogy ugye a gluténérzékeny lánya, előveheti a táskájából az ő diétás adagját? Bár már egyértelmű nekünk a rejtély a gyerekünk és a pizza körül, csak nem hagy nyugodni a kérdés, jól tippelünk-e? Végül privátban kérdezem a tanító nénit. Kiderül valóban evett a fiam, csak gyorsabb volt a többieknél. A mellette ülő kisfiú szalvétáján hever a fiam maradéka. Sosem eszi meg a szélét. Pont így gondoltuk mi is. Evett. Csak gyorsabban, mint a többiek.

Később kapunk további fotókat még, az egyik már a buszon készül, ahogy rápillantok, azonnal nyelek egyet, nem látok biztonsági övet. Mi mást tehetnék, imádkozni kezdek. Úgy látszik, ez csak nekem tűnhetett fel, mert erre kérdés egy szülőtől sem érkezik. A képen nem is látom a gyerekem, biztosan előrébb ül, nincs a fókuszban. Én sem reagálok, nincs mit tenni. Lehet, hogy másnak is feltűnt, csak nem kérdezi meg? Később egyébként, amikor a gyerekek épségben hazaérnek, kiderül, a fiam egy másik buszon utazott, amin volt biztonsági öv: – Persze, hogy bekötöttem magam, Anya! – válaszolja kissé felháborodottan, mert mégis hogyan kérdezhetek ilyet?

A figyelem megzavarására

Újra és újra elgondolkodom azon, hogy valójában szükséges-e számunkra az állandó online kommunikáció? Hiszen a szülőkben kérdések sokasága merülhet fel egy információ, egy fotó kapcsán, amit a pedagógus nem hagyhat válasz nélkül – már csak udvariasságból sem. Akaratlanul felmerül bennem a kérdés: Míg a mobilján pötyögi a tanító néni a szülőknek a feleleteket, ugyan ki figyel a gyerekekre? Merthogy egy 27 fős osztályban 27 anya és 27 apa tehet fel kérdéseket, akár egyszerre is. Mert senki nem gondol arra, hogy nem csak neki lehetnek ügyei, nem csak az ő gyereke lehet fontos. Hanem mindenkié. Arról már nem is szólva, amikor a pedagógust este, hétvégén zavarjuk, amikor neki is pihenésre, a magánéletére lenne szüksége, pontosan úgy, ahogy nekünk, szülőknek is. És ugyanez fordítva is igaz, hogy olykor már úgy érzem, sosincs pihenés, nincs iskolán kívüli élet, mert bármikor csipoghat a készülék: chatüzenet, e-mail, közösségi bejegyzés, sms vagy hívás érkezhet, aminek a feladója valamelyik tanár vagy másik szülő, a téma meg nem más, mint az iskola. Naponta sokszor.

Na tessék, most is. Amikor minden figyelmemet erre az írásra fordítom. A tanító néni viberen kérdezi, a hat összetevőre allergiás, érzékeny gyerekemnek milyen meglepetés fagyit vásárolhat az osztálykirándulás második napján? Hálával lesz teli a szívem. Na, így döntsön az ész arról, hogy hol van a határ. Ott, hogy tudom, sosem élnék vissza a helyzettel, azzal, hogy tudom a tanító néni mobilszámát, vagyis nem írnék neki késő este, vagy hétvégén, ha csak nincs vészhelyzet! Jaj, de mi számít annak? Már látom, a szeptembert ezzel kezdjük majd. Megkérdezem. Így a legtisztább.