Nem rossz anyák, csak anyák: ez legyen a közös nevező

Anyának lenni felelősség. Anyának lenni boldogság. Anyának lenni kihívás. Anyának lenni nehéz. Anyának lenni olyan, mintha hullámvasúton ülnénk. És még milyen? Nem mindig egyszerű. Ilyen is, olyan is. A napok nem egyformák, így előfordulhat, hogy úgy érezzük: rossz anyák vagyunk. És az milyen is? A Rossz anyák című film megmondja a tutit.

Anyának lenni

Amikor megszületik az első gyermekünk, minden megváltozik. Már semmi sem lesz azután olyan, mint régen. Persze, mondhatja ilyenkor bárki – akár kéretlenül is –, hogy de ezt te akartad. Vágytál és vártál rá, és most tessék, itt van. Ha az olyan egyszerű lenne. Az ehhez hasonló megjegyzések nem segítenek. Hiszen erre az érzelmi hurrikánra egyszerűen lehetetlen felkészülni. Amikor fenekestől felfordul minden.

Mert hogy anyának lenni olyan, hogy a világegyetem összes érzésével lehetne csak jellemezni. Egyszerre felemelő és mélyre taszító. Hol ilyen, hol olyan. És ez így van rendjén. Akkor miért olyan nehéz néha? És ezt miért olyan nehéz elfogadni, vagy beszélni arról, hogy nehéz? Emiatt rossz anyák lennénk?

Talán mert sokszor úgy tűnik, hogy másoknak könnyű. Mert az a másik minden másnap muffint süt a gyerekeivel, s nem zavarja, hogy kupis lesz utána a konyha. Vagy kreatívan feltalálja magát minden helyzetben, és mindig van egy hihetetlen ötlete, amivel lefoglalhatja a gyerekeit. Kedves, lehengerlő, mindenki kedveli és csodálja, hogy honnan van ennyi energiája.

Nem tankönyvi módon

Pedig mindenki jól akarja csinálni. De vannak helyzetek, amikor nem megy. Még a muffinsütés is balul sülhet el, ha a gyerekek összevesznek, hogy ki keverje a tésztát. Így a programnak szánt sütögetés veszekedésbe, ordibálásba torkollik. Mindenki ideges lesz, és robban a bomba, aminek lehet az a hozadéka, hogy tartósan rossz lesz a hangulat.

Ilyenkor anyát is emészti az, hogy most megint miért akadt ki. De néha tényleg olyan nehéz túl látni a szituáción, amiben mi vagyunk a főszereplők, hogy már csak a kiabálás marad. Ezzel próbálunk úrrá lenni az érzéseinken. Hiszen a fölös energiáit nem mindenki tudja tankönyvi módon levezetni. Nem vagyunk egyformák. Ahogyan nem egyformák a gyerekeink sem, és nem minden anya tűrőképessége azonos. Mégis: olyan jó, ha látjuk, nem vagyunk egyedül. Hogy mások is küzdenek hasonlókkal. Hogy mások is – néha – úgy vélik magukról, hogy valamiért rossz anyák. Akár még nevethetünk is magunkon. Kínunkban, persze.

Mi lehet vajon a rossz anyaság fokmérője? Ha nem is egy tudományos kísérlet, de a Rossz anyák című film adhat némi támpontot. A főszereplő anyák ugyanúgy szenvednek. Kimondják, hogy miért nehéz nekik, és mit csinálnak másképp. Rajtuk keresztül talán egy kicsit magunkra ismerhetünk.

Na jó, nem a filmművészet csúcsa ez az alkotás, de egy könnyed kikapcsolódás gyanánt akár újra leporolhatjuk, hogy hátradőlve helyeseljünk a látottakon. A lényeg, hogy engedjük meg magunknak, hogy komolyan szembenézhessünk a helyzetünkkel. Vagy mégsem annyira komolyan? Ennyit most igazán megengedhetünk magunknak, nem?

Rossz anyák

A Rossz anyák olyan anyákról szól, akik valamiért úgy érzik, hogy ők rosszak. Mindenki másért. Tulajdonképpen különböző anyatípusokat láthatunk, így könnyedén azonosulhatunk a karakterekkel. Nem tesz különbséget ilyen szempontból az otthonülő, a dolgozó és a pasifaló anya között. És ez jó. Mert mindannyian mások vagyunk. Mint ebben a filmben a szereplők.

Amy a dolgozó anya, aki a munkában és a magánéletében is igyekszik helyt állni. De ez nehezen megy neki, és általában csak rohan, hogy utolérje magát. Kicsit elveszett, bizonytalan, és – talán emiatt – a férje is megcsalja. Kiki a négy gyerekes anya, aki csak a családjának él. Vezeti a háztartást. Számára az a kikapcsolódás, ha elmehet a szülői munkaközösség következő gyűlésére.

Carla egy igazi ragadozó. Senkinek nem tartozik elszámolással. A maga ura. Öntörvényű, falja az életet. Ki nem állhatja a fia baseball meccseit, mert azok unalmasak. Nem tipikus egyedülálló anya, de ne írjuk le. Gwendolyn a tökéletes anya. Ő a muffinsütős. A szülői munkaközösség vezető alakja. Minden idejét a szervezés teszi ki. Ettől lesz valaki.

Most próbáljuk meg megérteni őket, és komolyan megvizsgálni néhány, a filmben látható szituációt. Amy mondja ki először a képernyőn: nem bírom ezt tovább csinálni. Feladom. Majd száznyolcvan fokos fordulatot vesz, amikor nem ad a gyerekeinek reggelit, ebédre gyors kaját csomagol nekik. Nem megy be a munkahelyére, helyette kávézik és mozizik. Szerintem sokan követnénk szívünk szerint a példáját. Anyaként is jöhet a felismerés, hogy hoppá, állj! Most már elég. Magunkkal is foglalkoznunk kell, különben becsavarodunk. Ez már a kezdete lehet annak, hogy rossz anyák legyünk?

Mert mire is vágyunk mi, anyák? A rossz anyák megmondják – mi nézők pedig bólogatunk. Így például: nyugiban megreggelizni, tök egyedül. Két hét kórház – persze apró sérülés miatt – ahol egész nap aludhatunk, zselés cukrot ehetünk, orrba-szájba tévézhetünk. Szükség is van a kikapcsolódásra. Ugyanis Amyék szerint annyi szabály van, amit be kell tartani: ne büntesd meg a gyereket. Ne mondj nemet a gyereknek. Mondd neki, hogy szereted.

Anyaság és a halvány lila gőz

Persze Amy gondolatai – ahogyan a miénk is elég gyakran – akörül forog, hogy ő rossz anya. Határozott választ ez a film sem ad, hogy ki az. De olyan szituációkat sorakoztat fel, amely a nézőt gondolkodásra készteti. Egyiküket azért, mert rájön, talán nem is rossz anya amiatt, mert kiabál a gyerekével, vagy mert sokszor felidegesíti magát. A másikuk talán rádöbben, hogy ne ítéljen el egy anyát, akit nem ismer. Nem ismeri a helyzetét, hogy miért olyan, amilyen. Fontos, hogy megértsük egymást.

Néha nem úgy jön ki a lépés, ahogyan azt elterveztük. Ez a jelenet Amyvel történt meg, de akár bármelyikünk lehetne a helyében. A gyerekek az apjuknál, mert megsértődtek az anyjukra. Anyát a barátnői így vigasztalják: dehogy vagy rossz anya. Minden nap adsz nekik salátát. Emlékszel a születésnapjukra. Végig néztem, ahogyan megvártad, amíg a gyereked elalszik, mielőtt beszívtál.

Jó, ez az utolsó kijelentés talán egy picit erős. Pláne hétköznap. De bármi más okokból érezhetjük úgy, hogy rossz anyák vagyunk. Ez is tipikus gondolatmenet, ugyancsak Amytől. Aki szerint: rossz anya vagyok, mert túl elnéző vagyok a gyerekeimmel. Máskor meg túl szigorú. Néha olyan zizi vagyok, hogy azokat a szavakat sem értem, amik kijönnek a számon. Ami beválik a lányomnál, az nem hat a fiamnál. Az az igazság, hogy nekem anyaként halvány lila gőzöm sincs, hogy mit csinálok.

Szerintem – Amy szerint is – senkinek sincs. Manapság anyának lenni szinte lehetetlen. Ne tegyünk úgy, mintha tökéletesek lennénk. És hagyjunk fel az ítélkezéssel.

Közös nevező

Az, hogy a Rossz anyákban bemutatják azt a paradoxonnak tűnő helyzetet, hogy lehetsz rossz is, attól még tulajdonképpen nem vagy rossz, az elég jó húzás. Vagyis ki lehet engedni a gőzt. Ha kiabálunk a gyerekünkkel, annak oka is lehet, még ha nekünk így is irtó rosszul esik. És nem mindig csak kiabálunk. Még ha nekünk ez úgy is tűnik.

Carla szerint ugyanis egy anya nem adja fel. Akármilyen szituba kerülünk, nekünk mennünk kell tovább előre. Mert szeretjük az önző, hálátlan gyerekeinket. Szó szerint akármit megtennénk értük. Ugyebár, ezzel egyetértünk? Mi anyák pedig sokszor bíráljuk egymást. Könnyebb valakiről negatív véleményt alkotni, mint megismerni a helyzetét, és megérteni, elfogadni.

Egy idő után a menő eszemkás anyáról is lehull a lepel, s kiderül, hogy azért mutatja tökéletesnek magát, mert valójában nem az. Csak annak látszik. És ezen van a hangsúly. Ugyanis általában ez csak a külvilágnak szól.

Sokan őrizgetünk olyan önvallomásokat, mint a filmbéli anyukák. Itt az ideje felvállalni. A gyerekeim nem mosakodtak három hete. Altatót adok a gyerekeimnek, hogy tévézhessek. Összekeverem az ikreimet. Hagytam, hogy a kisfiam megnézze a Mad Maxet. Margatitát iszom reggelire. Kidobtam a fiam hegedűjét a kukába.

Minden anya egyenlő. Ne a rossz anyák kifejezésre koncentráljunk. Legyen csak az anya a közös nevező. De azért rosszak is lehetünk – néha.

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga

Kép: IMDb

(nem) Rossz anyák