Flódni felett, főtt kukoricán innen: – Jaj, sehol sem tart még az életem!

Nem kell ahhoz, se szilveszternek, se születésnapnak, se más fordulópontnak lenni, hogy úgy érezzük, nem tart sehol az életünk. Legalábbis ahhoz képest nem, mint amit egyszer még a gyerekkori fiatalságunkban tervezgettünk. Elég csak megállni, megpihenni egy pillanatra akár egy kávéház teraszán flódnit eszegetve, vagy a Balaton partján megérezni a főtt kukorica illatát ahhoz, hogy ezért elszontyolodjunk.

Talán a hétvégét jellemző átmenő nagy égszakadások, majd a delejes napsütés gyors ismétlődő váltakozása oka annak, hogy az ember jó kedvét megtörheti egy emlék. Egy olyan gyerekkori vágy, amire felnőttként visszatekintve arra figyelmezteti, hogy most valami nem stimmel vele. Kicsit, vagy még inkább nagyon. Mert nem azt az életet éli, amit gyermekkorában tervezett önmagának.

Flódni felett

A fiatalember körülnéz a cukrászdában flódni felett, amiben több a mák, mint ahogyan gyerekkorában az édesanyja talán sosem készítette. Sosem, mert ilyen flancos sütemény abban, a vidéki faluban, ahová ő született, talán nem ismert. Vagy igen, de legutóbb is arról mesélt, hogy a szülei milyen egyszerűen étkeznek, valószínűleg nem süt flódnit az édesanyja.

Térjünk vissza ahhoz, ami az eszébe jutott a flódni felett. Eszi a flódnit, egyébként éppen hazafelé tart a szüleihez, és felfigyel arra, hogy nemcsak kilométerekkel arrébb került el az otthonától felnőtt korára, hanem a gyerekkori vágyai is messze kerültek tőle. Messze kerültek. Átváltoztak. Megszűntek. Kisiklottak. Eltűntek. Már szinte nem is emlékszik arra, mire vágyott gyerekkorában. Csak arra, hogy nem erre.

Egészen pontosan talán nem gondolta gyerekként, hogy majd közelebb a negyedik ikszhez, nem lesz tartós munkája, nem lesz családja, és még életcélja sem. – Úgy érzem, lógok a levegőben, azt sem tudom mit akarok – tör fel belőle, miközben eszi a flódnit. Újságíró vagyok, nem pszichológus, nem is tudom mi biztatót mondjak neki erre. A legokosabb, ami az eszembe jut, hogy ne hasonlítsa önmagát másokhoz.

Nézőpont kérdése

Mert azt megfigyelhettük, ahhoz, hogy ne vesszünk el a nagyvilág forgatagában, a legtöbbünknek szüksége van olyan fix pontokra, amikhez képest, be tudjuk magunk hovatartozását, irányát, eredményét, célját határolni, amik egyféle mankóként szolgálhatnak. Hogy úgymond, ne lógjunk a levegőben, ahogyan az ismerősöm fogalmazott magáról.

Ám azzal is a legtöbben tisztában vagyunk, hogy ezekkel a mankókkal is körültekintően kell bánnunk, mert ami az egyikünkre igaz, az a másikunkra nem. Kívülről tekintve az ismerősömet, én egyáltalán nem gondolom róla, hogy bármiről le lenne maradva csak azért, mert harmincvalahány évesen nincs saját otthona, nem egy tartós munkahelyen dolgozik és nincsen komoly párkapcsolata, nincs családja.

Nekem inkább szimpatikus, hogy olyan időszakos munkákat vállal a világ különböző pontjain, ami szakmailag izgalmasak a számára, és megvárja, hogy a szerelem megtalálja, mintsem kergesse azt. Az ilyen aggályai, hogy lóg a levegőben, rendszerint akkor törnek rá, amikor két munka között hazarepül, és összehasonlítja magát azokkal, akik itthon maradtunk. Velünk, akik közül néhányan meg egyenesen irigyeljük, hogy ő ilyen szabadon jár-kel a világban.

Lógok a levegőben

A gőzölgő csemegekukorica illata zökkentette ki, azt a nő ismerősömet a beszélgetés hevéből, akinek az egész nyaralása már az első napon kudarcba fulladt a Balaton vonzerejének ellenére, mert hirtelen belécsapott a felismerés: – Egyáltalán nem ott tartok, ahol lenni akartam gyerekként.

Ehhez nem kellett más, mint a kukorica illata, ami akkor csapta meg, amikor helyet keresve a strandon elhaladt a kukoricaárus pultja mellett. – A sok együtt főzött kukoricának teljesen más aromája van, mint az otthoni pár darabnak – kezdte, majd azzal folytatta, hogy élesen belé villant az a siófoki nyár, amikor tiniként, főtt kukoricát majszolva eldöntötte, mivel szeretne foglalkozni felnőttként, hol szeretne élni, milyen férjet választana magának és mennyi gyereket szülne. – Sehol nem vagyok. Csak lógok a levegőben. A munkatársaimmal nyaralok, albérletben élek, lassan kicsúszom az időből – sorolja.

„Lógok a levegőben” hangzik el ugyanaz a felsóhajtás két embertől egy hétvégén belül, ami akaratlanul arra hevít engem is, hogy a magam gyerekkori álmaimat is átgondoljam. De előbb segíteni igyekszem, megérteni a problémájukat, mert tudom, hogy a gyerekkori álmok visszanézve lehetnek megmosolyogtatók, tűnhetnek csacskaságnak, naivságnak, de kiderül, a nő ismerősöm álmai egyáltalán nem tűnnek elérhetetlennek. Szakmailag sincs rossz helyen, legfeljebb bátrabbnak kellene lennie, abban, amit amúgy nagyon is jól csinál.

Nincs késő

Persze akadhatnak olyan fiatalkori elképzelések, amire felnőttfejjel visszanézve ki kell mondani, hogy elérhetetlenek voltak, még csak valóság alapjuk sem volt. Vagy ha igen, annyi minden akadályt gördített az élet elénk, amiket nem bírtunk átugrani, aminek tényével jobb megbirkóznunk.

Nem ostorozhatjuk magunkat, gyerekként könnyebb álmodozni és célokat kitűzni, mint felnőttként, és nem mindenki képes tiniként még arra, hogy világosan lássa a saját erősségeit, gyengeségeit, korlátait, és képes legyen világos, előre eltervezett lépések szerint haladni az álmai elérése felé.

Szerintem, belátni, hogy nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, és valahol menet közben elveszítettük önmagunkat, már félsiker a továbbikra nézve. Újravizsgálni a gyerekkori álmainkat nem mondható butaságnak, az elképzeléseink kimondása, és azok elérésének lehetőségeit felvázolni akár elősegíthetik újrakalibrálni az életünket.

Ezek az álomtérképek egy szakember segítségével akár terápiás szempontból is hasznosak lehetnek. A túl nagy, távoli vagy elvont álmok senkinek nem jók, veszélyeztetik a mentális jólétünket hosszútávon, éppen ezért érdemes átlátni, ha szükséges részekre bontani azokat, elérésüket mérföldkövekhez kötni, vagy módosítani, de semmiképpen sem szabad, hogy marcangoljanak az elérhetetlen vágyak bennünket. Új álmokat, terveket szőni, olyanokat, amiket el is érhetünk, sosem késő, és legfőképpen nem szégyen. Csak maradjunk őszinték önmagunkkal!

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Mindmegette