Egymástól elcsúszott életek – filmbe illő barátságok

A kilométerek száma teljesen mindegy. Lehet tízezer kilométer vagy semennyi. A gyerekek száma is lényegtelen. A pénztárcák vastagsága sem fontos. Az sem, hogy ki milyen iskolát végzett. Az meg pláne lényegtelen, hogy szoknya és nadrág, vagy csak éppen szoknya a felállás. Mert csak a szoknya a lényeg. A barátság.

Bármikor nézek rá a mobilomra, mindig van üzenet a lányoktól. Szerintem, akárhány évesek leszünk, mi mindig lányok, csajok maradunk egymásnak, és elválaszthatatlanok. A szoknyák már csak ilyenek. Mi barátnők különösen. Amikor még nem volt messenger, akkor is megtaláltuk a módját annak, hogy képben legyünk egymásról. Akkor még e-mailt írtunk, és nagyon sokat telefonáltunk. Nálunk amúgy a postán küldött levél is szokás a mai napig ünnepek idején és nyaraláskor, a kézzel írott képeslapok elmaradhatatlanok a Balatonról.

A barátságaim a lányokkal nagyon szövevényesek. Nem egy barátnőm van és a barátnőim többnyire ismerik is egymást, ha máshogy nem, legalább hallomásból, na meg az internetnek köszönhetően látásból. Állandó a mozgás, soha, semmi nem állandó. Hol egyikünk költözik, hol másikunk. Hol csak pár utcával közelebb, hol tízezer kilométerrel messzebb. Hol többen egyszerre. Egy biztos csak, hogy számíthatunk egymásra. A távolság nem akadály.

Tegnap még így, ma már úgy

A kilométerek ellenére tudjuk, hogy semmi sem örök. Mert ma még valami így volt, holnap már lehet nem úgy lesz. És ezt meg is érezzük. Annyi mindent éltünk már meg együtt. Volt minden, mint egy jó filmben, vagy jó sok filmben együtt. Volt benne címlapsztori is. Öröm és bánat. Tragédia. Romantika. Nyálas is. Kabaré. Égi katasztrófa. Vígjáték. Horror, elég csak a szüléseinkre gondolni. De persze volt háborítatatlan szülés is. A minap kértem a lányokat, ha bármikor írni akarnék arról, hogyan éltük át az én rákomat közösen, akkor lőjenek le. Mert túléltem, túléltük, mindig mondom letudtam mindenki helyett, menjünk tovább! Ha meg egyik nap mégis szarul érzem magam, mert van ilyen, akkor is kapják le a csövet, de ne engedjenek ellustulni. A mi nagy közös filmünkben volt már börtönjelenet, kékhírekben is profik vagyunk, szemrebbenés nélkül kerülne elő egyikünk gyerekének a nerfje, de nem engednének a rákról írni. Na, már el is talált egy töltény szivacs…. Igen, vannak kardok, pisztolyok. Pacifisták vagyunk mindannyian, de fakard nélkül nem lehet Egri Csillagokat játszani, fénykard nélkül a Jedi lovagok is sántítanak, célba tudni lőni meg fiúnak és lánynak sem árt. Egyenesen illik.

Mert nálunk nemcsak rózsaszínes, csillogó ruhás kislányok vannak babákkal. Bár tény, hogy élvezzük, hogy öltöztethetjük a lányainkat, igen, a lányainkat, mert a gyerekek közösek. Izgulunk a másik gyerekéért. Büszkék vagyunk rájuk. Kinőtte, nektek kell? Van Harry Potter jelmez, adjuk? Nem ízlett neki, a tiéd szereti? Temérdek a LOL baba a gyerekszobáinkban és a plüss, na meg a lego. Nemtől függetlenül. Valahogy abban mindannyian egyetértünk, hogy nincs lányos és fiús játék, és egyikünk sem néz a másikra ferdeszemmel, ha a fia babázik, vagy a lánya kék gorillás ágyneműt akar. Legyen, majd legfeljebb becsempészünk egy rózsaszín lepedőt Kisanna ágyába. A kisfiam például az egyik kedvenc babajátékát, egy nagy sárga iskolabuszt, az egyik barátnőm kislányától kapta, Dóri egyszerűen levette a polcáról, és a fiamnak adta. Három év van köztük. Dóri javára.  És igen, Dórinak is kedvence volt a busz. Számít? Nem! Ahogy az sem, hogy Zalán, a fiam szereti a pónikat.

Elkalandoztam. Ott tartottam, hogy tudjuk, semmi nem örök. Még csak az sem kell, hogy egyikünk eltűnjön ideig – óráig, elég egy aznap kihagyott gyerekfotó, vagy egy nem olyan jó reggelt, mint a megszokott, és mi már érezzük az árnyalati különbséget. Tudjuk, hogy van valami. Valami ami tegna még nem úgy volt, ahogy most van. Egy felszökkent gyerekláz, egy földre levágott torta, egy nem sikerült randi vagy egy nehézkes peteérés.

Én nem tudom, mi barátnők ezt, hogy csináljuk, de még ebben is képesek vagyunk passzolni. – Te is kipakolnád a hűtőt? Nyisd az ablakot, küldöm a forró pogácsát! – nálam is éppen aktuális, de én nagyon csokoládés tortát kívánok!

Amikor egyikünk New Yorkban volt 2011. szeptember 11-én, akkor sem volt pánik. Biztosan tudtuk, hogy minden rendben van vele. Úgyis volt.

Szoknya és Nadrág, van nadrág?

Átéltünk mindent. Ahogy mondtam, pont úgy, mint a filmekben. Vagy a regényekben. Együtt nézünk egyébként filmet, sorozatot, olvasunk könyvet. Csúszással. Lehet, hogy éves késéssel. Nem, nem írok a rákról, tudják, hogy évekig nem néztem miatta tévét. (Repül a töltény szivacs) Vagy másikunk nem nézett. Ki ezért, ki azért. Egy gyerek, kettő, három vagy éppen válás, halál, költözés. Új házasság. Diploma. Még egy. Nyelvvizsga. Pénztelenség. Kikapcsolták a szolgáltatást. Vagy csak képtelenek vagyunk határidőket tartani. Voltunk szeretők, így közösen, mert megéltük a másikkal, csaltunk, vagy éppen csaltak minket, filmbe illő jelenet, hogy éppen terhesen. Ez sem csak egyikünkkel fordult elő. Mondom, hogy nem egy filmről van szó. Az egyikben mindenesetre el is indultunk a szeretőhöz és a csaló férjhez megtorolni a dolgokat. Egy csapat csaj egy autóban. Százas szögekkel. Majd jól kiszúrjuk az autója kerekét. A szeretőjét, vagy a férjét? Mindkettőjét. Velünk ilyen is előfordult. Ahogy a sokadik házasság sem maradt el. Na és? Egyébként nem szúrtunk ki semmit, inkább forró sült krumplit ettünk a jéghideg epres shake-hez a mekiben. Azóta is röhögünk ezen fennhangon. Egyébként, valamikor most lesz ennek a tízéves évfordulója.

És amikor meg a másik oldalra kerülünk, mert egyikünk lesz a szerető (vagy másikunk) akkor a kettős mércén nevetünk. Így éljük át, és túl a dolgokat.

Ma lehet, van nadrág minden szoknya mellett. De holnap nincs. Olyan nehéz ez a megtalálni az igazit dolog. És ha megvan? Minden nap tenni kell érte, az sem könnyebb. Olyat is éltünk már át, illetve élünk át. Házasok mindannyian voltunk. Van, aki nem is egyszer. Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy válás lesz a vége. Vagy igen, borítékoltuk előre, de reméltük, tévedünk. Az életünk olykor jócskán el van csúszva egymás mellett, talán fogjuk a fejünket, hogy a másik a vesztébe rohan, aggódunk érte. Vagy nagyon is bizakodunk. Most végre megtalálta az igazit. Nem? A franc essen belé, nézd mit üzent a nadrág! Csipognak a mobilok, és mindenki hangosan nevet. Nem kell nekünk. Találunk másikat. Így, közösen!

Szoknya és nadrág. Gyerekek. És mi szoknyák.

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!