Szilánkokra tört karácsony

A tökéletes karácsony, ami a lelki szemeink előtt lebeg, és amit minduntalan el akarunk érni, teszi tönkre az igazi ünnepet. Ha nem kergetnénk az elképzelt idillt, és nem építenénk mindent köré még valóban tökéletes is lehetne. A maga tökéletlenségében.

Szenteste. A karácsony első napja. Mindenkinek ünnep. Vagy nem. Huszonnegyedike délelőtt még nyitva vannak az üzletek. Az eladóknak már nem úgy indul ez a nap, mint annak, aki aznap nem dolgozik. A vásárlóknak sem feltétlenül jobb a helyzete, nem kell ítélkeznünk, miért az utolsó pillanatban vásárolnak. Lehet prózaibb oka van annál, mint amire mi gondolunk. Mindenkinek meg van a keresztje, ahogy mondani szokás. A nyitva tartás legutolsó pillanatáig vannak vevők. Mert a sors nem nézi az időt. Jót vagy rosszat is hoz karácsonyra. Kinek éppen mi jut.

Elvileg nem emlékezhetek arra a karácsonyra, csak a felvételekről, amikor az édesanyám fotóst hívatott, hogy legyenek szép képeink, ha már az apukám lelépett. Nem lépett le, apai nagymamám is átjött, segített neki csomagolni, mert már ő sem bírta elviselni, hogy a fia nem hazajátszik. Jobb lesz külön, gondolta akkor mindenki. Hároméves vagyok ekkor. Piros lakkpapucsban állok, kék harisnyában és sárga ruhában egy porcelán meztelen babát szorongatva. Borzasztóan vagyok felöltöztetve, viszont olyan bájos vagyok a nagy barna szememmel és rövidre vágott barna hajammal, hogy a ruhámra senki sem figyel, ha nézi a ma is fényes képet. Az édesanyámon szatén bordó ruha van, fekete mintával rózsafejek rajzolódnak ki az anyagon. Karcsú az édesanyám, a hosszú hullámos barna hajával meseszép, és bár mosolyog, a szeme tele van fájdalommal.

A karácsonyfa a fekete zongorán áll, mint mindig. A világ elől bújok be alá, odalent biztonság van, amibe csak azok térhetnek be, akiknek erre engedélyt adok. Azoknak adok, akiket feltétel nélkül szeretek. Velük énkelem a csendes éjt, miután megszólal a csengő, ami jelzi, hogy az ajándékokat meghozta a Jézuska. Vagy nem tudom kicsoda, mert anyai nagymamám ateista volt. Nálunk nem szerepelt Isten a képben.

Ma sincs ez másként. A karácsony a szívemben szigorúan a szeretteimé. Viszont a karácsonyfa lent van a földön, nem akarok már elbújni a világ elől, ahogy a jó és rossz dolgok elől sem. Meg akarom élni azokat, és abból táplálkozva továbbmenni. De karácsonykor elvonulok. Így a távolabbi ismerőseimnek még a Szenteste előtti napon üzenetben kívánok áldott karácsonyt, a közeli ismerősöknek az ünnep napján, de még kora délelőtt. A legkedvesebb barátnőkkel persze még délelőtt folyik a diskurzus az előkészületekről, de utána már félreteszem a vezetékes telefont és a mobilt is, mert a családdal vagyok, legfeljebb egy-egy fotó erejéig veszem a kütyüt a kezembe.

Majd este, amikor már túl vagyunk a borkrémlevesen, a hatalmas pulykán, az ajándékozáson és desszertként a tiramis-un, akkor veszem elő újra az okosmobilt, és posztolok egy képet a közösségi oldalra. Kora este, hét óra környékén.

Ám innentől kezdve nincs megállás, a mobilom folyamatosan rezeg (míg le nem némítom) érkeznek a lájkok, az üzenetek, mintha nem is Szenteste lenne.

Egy ideig válaszolok, de inkább leteszem, mert a gyerekkel építem az új legó robotot. Később éjszaka, amikor már az olasz édesség kávétartalma nem fog ki a gyereken, és mélyen alszik, kíváncsiságból végigpergettem a facebookat, mert nem hagy nyugodni, hogy miért volt Szenteste ekkora élet a közösségi oldalon?

Amiből ömlik rám a személyes boldogság és boldogtalanság képekben, szöveges bejegyzésekben, hozzászólásokban és üzenetekben. A posztok a Szenteste 24 órájában megállíthatatlanul érkeztek. A boldognak tűnő posztokban a sorok között olvasva megjelenik a szomorúság, a magány, a kilátástalanság is olykor.

Olvasok egy szomorú bejegyzést arról, hogy mennyire nem őszinték az emberek a karácsonyfás bejegyzéseikkel, és a posztoló leírja azt a karácsonyát, amikor az édesanyja öngyilkos akart lenni, mire a hozzászólásokban megjelenik másnak a fájdalma is, egy család aggodalma: az anya leukémiás, és éppen örülnek annak a kis fának, amit a beteg maga díszített fel.

Más a magányról ír üzenetet, megrekedt kapcsolatról beszél, eltűnt intimitásról, a rossz érzései az ünnep alkalmával felerősödtek, megkétszereződöttek vagy négyszereződtek akár. Jövőtlennek tartja a kapcsolatát. Megerősítően válaszolok, biztatom a jobbra.

Van, aki egész évben napi szinten posztol magukról, de karácsonykor még ezen sem jut eszembe filozofálni. Ha lájkra van szüksége megadom, nem kerül semmibe. Nyomok pár tetsziket. Ez a szeretet ünnepe, és végül is valóban helyes volt a macskával, kutyával, a gyerekkel, akkor is, ha naponta látom.

Sokan emlékeznek elhunyt rokonaikra, miközben szabadkoznak, hogy közhely, de elveszíteni valakit ilyenkor a legfájdalmasabb. Értem a mentegetőzést, amire nincs is szükség, hiszen miért ne írhatná ki magából, ha akár csak pillanatokra, de enyhít azzal a fájdalmán? Küldeni egy ölelést,  egy szívet sem kerül nekem semmibe vígasztalásként, teszem.

Jócskán vannak azok is, akik a volt szerelmeikre emlékeznek ilyenkor. A fülemben cseng egy kérdés, amit a minap kaptam: – Bizonyára téged is felkeresnek ilyenkor a volt szerelmek, exek, és ezeket a megkereséseket a helyén kell kezelned. Elgondolkodom a válaszon egy pillanatig, de nekem nincs ilyen problémám. De tudom, hogy sokaknak van. A szeretet bennem nem múlik el, de átalakul, lecsendesedik, a szívem másik bugyrába kerül, mondjuk úgy megkopik. Pont a facebooknak köszönhetően is, tartható egy kapcsolat, időnként egy pár mondat chat formájában, vagy akár egy telefon erejéig. Karácsonykor éppen ezért elég egy kedves üzenet, anélkül, hogy nosztalgiázni kellene kezdeni. Vagy keseregni azon, hogy valami elmúlt.

Tele van a közösségi oldal a mosoly mögött megtört szívvel, de én egyáltalán nem tudok sem haragudni, sem mosolyogni, főleg nem kinevetni, de még szánni sem azt, megszólni még úgysem, aki ezen a pár napon akár eljátssza, hogy boldog, mert legalább próbálkozik. Mert hogyan máshogyan lehetünk optimisták, ha nem úgy, hogy pozitívan igyekszünk gondolkodni?

Igen is érezzük magunkat áldottnak azért, ha van kivel fát díszítenünk, ha meg nincs, keressünk olyat, aki szintén magányos, hogy egyikünk se legyen az. Örüljünk, ha van mit a fa alá rejtenünk, ha van kinek ajándékoznunk!

Akkor is, ha a fenyőfa a díszítés közben ötször dől fel, és ripityára törik néhány dísz, ha rossz ajándékot vásároltunk, szűk lett a pulcsi, nem száz százalék pamut a zokni, vagy allergént tartalmaz a csokoládé, sebaj legfeljebb meg eszi más. Ha a gyerekek hajnali ötkor ébrednek és akkor van ajándékozás, és a fél ünnepet átalusszuk ezután. Akkor is, ha nem sül át a pulyka és végül a mélyhűtő aljáról előbányászott halrúd kerül az asztalra a burgonyasaláta mellé. Ha a töltött káposztához elfelejtettünk tejfölt venni.

Vagy ha a gyerekek végig hisztizik az egész ünnepet, mert nyűgösek, ne adj Isten csöpög az orruk, kapar a torkuk vagy magas a lázuk, és leülni sincs erőnk, nemhogy asztalt teríteni. Nincs probléma, akkor csúszik az ünnep két napot, vagy örülünk, hogy van két szép gyerekünk és elkönyveljük, hogy nekünk most ez jelenti az ünnepet: kidőlve feküdni a kanapén. Az sem lehet gond, ha leveri a biztosítékot az égősor és négyszer futunk neki a Csendes éjnek, vagy megkarcolódott a cd és a youtube-ról kell hallgatni a Mennyből az angyalt. Akkor is lehet szép a karácsony, ha nem tudunk közösen ünnepelni, csak a negyedik gyertyát van lehetőségünk együtt meggyújtani, vagy éppen a háromnapos ünnep végén jut mindössze pár óra közösen, mert a körülmények jelenleg úgy diktálják.

Bármi is sült el balul, az a miénk. A mi karácsonyunk. Gondoljunk arra, hogy senki nem kivétel. Mindenki karácsonyában lehetnek szép, még szebb, kevésbé szép és nagyon is tragikus pillanatok. Nem kell semminek sem filmbe illőn tökéletesnek lennie, meg kell értenünk, minden úgy csodálatos, ahogy van. A karácsony belőlünk táplálkozva szép vagy nem szép. És ezt akkor is így gondoltam, amikor nyolc évvel ezelőtt a rákműtétemre és a gyógyulás csodájára vártam. Amikor a karácsonyom szilánkokra volt törve, de én mégis összeragasztottam.

Kép: Szoknya és Nadrág