A gyereknek a lakásban mindenhol nyoma van. Az őrület, ami pont így jó?

2021 augusztus 15

Fordítjuk a kulcsot a zárban azzal a jóleső érzéssel, hogy hazaérkeztünk. Ahol minden úgy fogad bennünket ahogyan hagytuk, vagy ahogyan a családunk alakította. A kisgyerekes otthonba a családfő sosem tudja mire lép be este. A gyerekek bármire képesek, és mellettük mi felnőttek is. Építőkockák az ebédlőasztalon, teli ruháskosár vár teregetésre az előszobában felejtve, kisautó a konyhapulton, plüsscsiga a mosdókagylóban. Pelenkaszag. Mindez így van jól, ahol kisgyerek él. A kamaszokkal sem könnyebb. Tuti, hogy a heti takarításnál előkerül egy rothadó alma, és szanaszét hevernek a videojátékok, könyvek és mi egyéb. Gyerek a lakásban. Őrület a köbön, ami pont így jó?

Ezt az írás a pénztárnál sorban állva kezdem a mobilomba pötyögni. A hipermarketben hosszú a sor, pedig átlagos nyári hétköznap van. Hiába, útba esik a Balaton felé, praktikus itt bevásárolni a nyaralásra. Én a takarításra vásárolok. A hétvégén nem lesz itthon a fiam, nagytakarítanék. Egészen pontosan körbe festeném a falat minden villanykapcsoló körül. Mióta a gyerekem feléri, azóta maga a kapcsoló, és körülötte a fal is mindig maszatos. Ismerős helyzet?

A téma gondolata, hogy a gyerekek mellett más lesz az otthonunk mindig is a fejemben volt. Egészen pontosan azóta, hogy anya lettem, és a lakásunk új berendezést kapott. Babaágyat, pelenkázót, kis szekrényt, babafürdető kádat. Ez utóbbit szinte feleslegesen, a koraszülöttnek a legkisebb méret is nagy volt, az alig két kilóval született csöppséget inkább a mosdókagylóban fürdettük hosszú ideig. A babakádat meg ide-oda pakoltuk, mert mindig rossz helyen volt. Útban.

A gyerekek mellett más lesz az otthonunk. Gyerekbútorok és gyermekholmik kerülnek mindenhova. De tényleg mindenhova. Még a saját hálószobánkba is. Gondoljunk csak a babaőrre. Ahogy cseperedik a baba, a gyerek úgy lakja be velünk együtt a lakást. Idővel szándékosan pakol ő is, és lesz saját elképzelése arról, mit hol szeretne látni, használni. Nem csak a saját vackában. És mi is másképpen kezdünk élni. Új szokásaink is lesznek. Igyekszünk egyszerűbben és praktikusabban élni. Ha szükséges kilakoltatjuk a virágokat, elkerítjük a bútorokat, pelenkázó pontokat hozunk létre a lakás számos helyén, magasra pakoljuk a veszélyes dolgokat, gyerekbaráttá és biztonságossá tesszük az otthont. Hogy valódi otthon legyen. Olyan ahol egy család él. Gyerek(ek)el.

Lakberendezés másként

Most lehet, hogy ötletet adok egy olyan lakberendezési magazin készítésére, ami az igazi életről szól. Ami bemutatja hogyan néz ki egy olyan család otthona, ahol gyerekek élnek. (Félő senki nem venné meg, mert elég látnia mindenkinek ami a saját otthonában is van, és ezért nincs ilyen) Mert ahol gyerekek élnek, azok az otthonok a valóságban nem úgy mutatnak, ahogyan a valódi lakberendezési magazinokban látjuk. Amiben csak a kanapé melletti kosárba gondosan elhelyezett játékmackó jelzi a gyerek létét.

A valóságban, egy igazi család otthona ritkán néz ki úgy, ahogyan a lakberendezési magazinokban láthatjuk. Ünnepnapokon és amikor vendég jön, egyébként nem nagyon. Vagy igen, de olyan áron, amitől az egész család (vagy aki folyton rendet tart, a legtöbbször az anya, a nő) hosszútávon megfeszül. Illetve még úgy, hogy van állandó külső segítség. Nagymama, nagynéni, takarítónő. Ám, hogy az ő munkájuk is megmaradjon, ahhoz gyakorlatilag vigyázva állva kell otthon mindenkinek közlekednie, viselkednie. Főleg a gyerekeknek.

Márpedig a gyerekek nem erről híresek. Nekik százszor kell elmondani egy nap alatt, hogy nem eszünk a kanapén, csak az ebédlőasztalnál. Nem rúgjuk le a cipőnket a nappali közepén, hanem a bejárati ajtóban kézzel vesszük le. Télen még az ajtó előtt. Nem ragacsos kézzel kapcsoljuk fel a villanyt, hanem a könyökünkkel, ha meg nem éri fel, nem kapcsolja fel, fél sötétben is lehet(ne) a fürdőszobában kezet mosni, vagy megkérni a szülőt a villanykapcsolásra. De a gyerek nem kéri. Ragacsos kézzel kapcsolja fel. Vagy megkéri, de mire a szülő a mindennapos feladatai között odaér, na akkor már késő van. Nálunk fehérek a falak, könnyű évente egyszer (kétszer) körbe festeni a villanykapcsolókat. Mert már nem mondom el százszor.

A gyereknek a lakásban mindenhol nyoma van

Mindannyian nézünk filmeket és sorozatokat, így van kép bennünk arról, amikor a rendező hangsúlyozni szeretné a helyszínen a gyerekek jelenlétét. Leggyakrabban a család otthonában. Megmutatják milyen velük az élet, mit lát a látogató, aki hozzájuk érkezik, vagy amikor a családfő este hazaér, és azt is, amikor az anyuka sóhajtva körülnéz a kiadós reggelizés után, szombat reggel, amikor mindenki egyszerre ült az asztalnál.

Mi a nézők pedig könnyű szívvel nyugtázzuk, hogy az ebédlőasztalon építőkockák vannak, matricák a gyerekbútorokon, ágytakaró a nappaliban a kanapén, pont úgy, mint a saját otthonunkban, hogy a bútor ne sérüljön, pelenkák tornyosulnak a lakás több pontján, gyerekrajzok vannak a falon még a fürdőszobában is, képek a családról a polcokon és bohókás tárgyak, amit apró gyerekkezek készítettek. A konyhaszigeten mindig van készre főtt kávé, mert a szülőséget anélkül nem lehet túlélni, és legalább négyféle reggelizőmüzlit látunk a pulton.

És mi nézők tényleg elmosolyodunk milyen ismerős képet látunk, olyat, amit mi is nap, mint nap magunk körül érzünk. Olyan otthont, ahol élet van abban a lakásban, ahol gyerekek élnek.

A filmben ezt teljesen normálisnak érezzük, de a saját otthonunkban folyton azon aggódunk, hogy a gyerekeknek a lakásban mindenhol nyomuk van. És arra vágyunk, hogy nekünk is olyan gyönyörű, makulátlan otthonunk legyen, amilyen esetleg a gyerek(ek) érkezése előtt volt, amilyet szingli ismerőseinknél és felnőtt szüleinknél látunk, na meg a magazinokban, és nagymenőkről szóló filmekben.

És igen, akkor is ilyen látunk, amikor nem váratlanul beugrunk, hanem vendégségbe megyünk más családokhoz – ahol hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy bizonyára csak azért tapasztalunk nagyobb rendet, tisztaságot és kevesebb gyerekholmit, mint magunknál – a gyerekek ellenére – mert mi vendégek ott vagyunk.

Vagyis marad a vágyálom, amiért pedig lehet rengeteg pénzt költünk, hogy újra és újra lecseréljük a dolgokat, vagy folyamatosan vitában állunk a gyerekekkel és a (házas)társunkkal, hogy minden a helyén legyen.

Az őrület, ami pont így jó?

Ez az őrület cirka húsz-harminc évig tart, miközben jó esetben élünk akár hetven-nyolcvan évet is. Vagyis miután kirepülnek a gyerekek a fészekből, nekünk bőven marad időnk még arra, hogy pont olyan otthonunk legyen, amiben minden a helyén van. Ami sehol nem foltos, koszos, szakadt, viseltes, foltozott, javított. Ami akár úgy néz ki, ahogyan a lakberendezési magazinokban látjuk. Szép zöld virágokkal, törékeny, drága tárgyakkal, bútorokkal. Menő, makulátlan, vintage, minimalista, art deco, high tech és a többi.

Például minden hófehér. És nem olyan, mint az én ágytakaróm, amit alig egy hónapja vettem, és már háromszor mostam ki, mert kellett, mert a hófehérségén csorba esett. Hiába, ahol gyerek él, ott nem lesz semmi makulátlan. De hát én akartam fehéret. És zöldet, türkizt.

Szerintem, kár azon idegeskednünk, hogy mindenhol nyoma van a gyereknek a lakásban, lássunk bármit is magunk körül otthon. Mozdonyt a szülői ágyban. Plüssöket bárhol és akárhol. Dinoszauruszt a tévé elé rakva. Radírt az evőeszközök között. Buborékfújót az arckrémek mellett. Ragacsos gyurmát a gyümölcsös tálban. Filceket kupak nélkül szanaszét a dohányzó asztalon. Születésnap óta leeresztett lufikat. Varázspálcát a hajkefék között. Távirányítót a vázában virág helyett. Kisautókat a hűtőben, a kádban és még akár a vécédeszka tetején is. Hajgumikat, csatokat, babákat és csillogó-villogó dobozokat, masnikat, szalagokat a legváratlanabb helyeken.

Na meg nyomokat, olyanokat amiket gyerek kezek, lábak hagytak a falon, a szőnyegen, a kádon, a parkettán, az ágytakarón. Vagy a villanykapcsoló körül. A tinédzserekkel sem könnyebb a helyzet, könnyen találhatunk a takarításnál (amikor már beengednek a szobájukba) mindenféle ételmaradékot az ágy alá gurulva, koszos ruhát halommal, irományokat, jegyzeteket, belépőjegyeket-karszalagokat különféle rendezvényekre tucatszámmal a földön heverve. A kütyükről nem beszélve, ahány gyerek annyi mobil, tablet vagy éppen laptop, fülhallgató és mindegyikhez töltő szanaszét a lakásban. Mindenhol.

Az őrület, ami szerintem pont így van jól. Míg tart. Mert egyszer ennek is vége lesz, és akkor túl csendes lesz a ház. Szerintem ez a fő kérdés, hogy mi a jobb a szívnek? A tökéletes tisztaság és rend, vagy az a tudat, hogy van aki (még) rendetlenséget csinál?