Míg lefolyt a kávé: Éljünk így vagy úgy, mint csak egy helyben toporogjunk

A dolgok túlbonyolítására sokan hajlamosak vagyunk. Pedig sokszor egyszerű a képlet. Állunk egy megválaszolandó kérdés vagy megoldandó eset előtt, és cselekvés helyett mélázni kezdünk, vagy keresni a legjobbnak tűnő választ, megoldást. Megkérdezünk másokat, fórumozni kezdünk, kutatunk ahelyett, hogy megpróbálnánk tisztán látni. Ami egyre nehezebb, ha már nem egyedül vagyunk a megoldásban. Mert hagyjuk, hogy más véleménye számítson. Ismerős a helyzet?

Míg álltam a kávéfőző gép előtt, arra gondoltam, hogy ezen a vasárnapon valahogy különösen komótos vagyok, lassú, pihenős. Most mindent olyan egyszerűnek látok, azt is ami bonyolult. Máskor viszont pont fordítva van. Nehezen mozdulok, míg nem tudom, biztos jó lesz úgy tennem a dolgomat, ahogyan én gondolom. Más vajon hogyan vélekedne erről?

Bizonyára lenne olyan, aki most például nem komótosnak mondana, hanem egyenesek lustának, mert szerinte egy anya mégsem engedheti meg magának, hogy ne azon iparkodjék vasárnap délelőtt, hogy hamarjában habos süteményt süssön a gyerekének. Ebéd utáni desszertnek. Még hogy helyette az erkélyen ülve a heti Nők Lapja olvasását tervezze, kávésbögrével a kezében a sorok felett? – abszurd!

Erre persze mondhatnám védekezésként, hogy ilyenkor is dolgozom, hiszen olvasom mások munkáját. Más újságíró is teszi. Olvassuk egymást. Ahogyan az építész is megcsodálja egy másik szakember tervezését. Figyelik egymást.

Illetve azt is felhozhatnám a döntésem mellett, hogy nem véletlenül vagyok lassú és komótos: orvosi tanácsra.

Amikor bonyolult minden

Minden olyan egyszerű, mégis miért bonyolítunk mindent túl? – kérdeztem magamtól míg nézem, ahogyan folyik le a kávé – olvasok egy órát a friss levegőn, aztán majd utána folytatom a dolgomat. Akkor akár süthetek egy süteményt is. Ilyen egyszerű ez. Vagy mégsem?

Vagy mégsem.

Tudom, nem vagyok ezzel egyedül. Sokan érzünk így. Nem mindig és mindenben, akár különböző területeken is, viszont vissza-visszatérően, hogy semmi sem egyszerű. Vagy lehetne az, de mégis elbizonytalanodunk. Elbizonytalanodunk abban, hogy jól gondolkodunk-e, helyesen? És akkor mit teszünk? Megkérdezünk másokat.

Amihez „jó társ” a már mindenhol elérhető internet, extra széles sávban. Mert ha mi nem tudunk dönteni, elindulni valamiben, akkor csak fel kell dobnunk a labdát a világhálón: ott tuti, hogy máris kapunk ötletet bőven.

Még akkor is, ha tudjuk, kapunk olyan választ is, ami megerősíti a saját elképzelésünket, és olyat is, ami szögegyenesen cáfolja azt. És akkor kezdhetünk szűrni, mérlegelni, és nem jutunk előrébb egy tapodtat sem. Vagyis meglehetősen túlbonyolítjuk a saját dolgunkat. Legyen bármiről is szó.

Toporgás közben 

Mire lefolyt a kávé és kiültem az erkélyre, hogy elolvassam hátulról az első írást a magazinban (mióta az eszemet tudom a végéről olvasom az újságokat) meg is fogalmazódott bennem, hogy tulajdonképpen ez az a toporgás, amiről a pszichológussokkal is beszéltem. Amit le lehet rövidíteni. Legalábbis nekem ez egyre jobban sikerül, a szakembereknek köszönhetően.

Leásni a gondolataink legmélyebb bugyraiba, lecsupaszítani magunkat teljesen, megvizsgálni a személyiségünket, látni a fejlődésünket a gyökereinktől, felismerni a toporgásainkat, megrekedésünket, elakadásainkat nem mindig megy egyedül. Vagy nem mindig megy helyesen egyedül. Jó, ha van segítségünk.

Mert olykor a saját sémáink csapnak be bennünket, amik automatikusan és tudattalanul merülnek fel bennünk a korábbi tapasztalatainkon keresztül. Ezeket a sémákat pedig jó feltérképezni, hogy a személyiségünk mélyébe is betekintést nyerhessünk, hogy felismerhessük a saját gondolkodásunk csapdáit.

Miért kell a gondolkodás csapdáit felismerni? Erre a választ az egyik terápiás ülésen kapott anyagban találtam meg: „Az érzelmeink és a viselkedésünk megváltoztatható, ha elfogadjuk, hogy azokat nem maga a helyzet, hanem a helyzet értelmezése határozza meg. Amennyiben egy munkahely elvesztésekor a következő gondolat jelenik meg: „Nehéz időszak áll előttem, de képes leszek felállni.”, akkor a negatív érzések ellenére megmarad a remény a továbblépésre. Figyeljünk tehát az önkéntelenül megjelenő negatív automatikus gondolatokra. Jellemzőjük, hogy rövidek, tudatosság nélkül, spontán bukkannak fel. Gyakran észre sem vesszük őket, csak a hozzájuk kapcsolódó kellemetlen érzések, szorongás, feszültség, általános pesszimizmus, lehangoltság és kilátástalanságérzés jelentkezik.”*

Miközben lefolyt a kávé

A személyiségünk, a saját gondolati sémáink megismerése persze nem megy egyről a kettőre. Pláne úgy nem megy gyorsan, ha újra és újra hagyjuk magunkat befolyásolni mások véleményével.

Mire lefolyt a kávé, és a kezembe vettem az újságot eljutottam arra a pontra, hogy tényleg azóta sokkal egyszerűbb minden a számomra, mióta, elindultam ezen a folyamaton, hogy elkezdtem feltérképezni, a szakértők segítségével, a saját gondolkodásom csapdáit. A különféle gondolati torzításokat. Amiből bőven van elég. És szerintem mindenkinek bőven elég a saját csapdája, nem kell hozzá a többieké.

Mert nem jó érzés toporogni, viaskodni magunkban és másokkal hétköznapi dolgok felett, és ezzel hagyni, hogy elmenjen az élet mellettünk, ahelyett, hogy cselekednénk. Legyen szó bármiről. Sorolnom sem kell, mindenki bőven talál olyan témát, amin negyed annyit dilemmázna, (vagy egyáltalán nem dilemmázna) ha nem hallgatna meg másokat. Nőként, férfiként, szülőként, nagyszülőként, beosztottként, főnökként, munkatársként, barátként, szomszédként, (házas)társként, szeretőként és a többi.

Toporgás helyett

Mert szerintem, hétköznapi dolgokban, mindenki pont jól el tudja magában dönteni, mi kell neki. Én is el tudom dönteni, mi kell nekem vasárnap délelőtt. Egy finom kávé az újság felett, vagy mindenáron egy újabb tepsi sütemény? El tudom dönteni, hogy nekem nem kell az, hogy mások a tetszik véleményükkel az égbe emeljenek, mert képes vagyok kikapcsolódni, vagy éppen a földbe döngölni**, mert a fiam mellett képes vagyok pihenni. Vagy megkérdőjelezni miért szórtam meg jégcukorral a kardamomos csiga tetejét. Amit végül, a habos sütemény helyett, de megsütöttem.

Úgy érzem, elérkezett az a pont az életünkben, amikor egyre kevésbé van szükségünk mások véleményére, vagy egészen pontosan, nem mindegy, hogy kiére. Hiába vagyunk nyitottak a világra és érünk el bárkit pillanatok alatt az internet segítségével.

Mindannyiunknak meg kell tanulnunk szűrni, kitől fogadunk el véleményt és kitől nem, vagyis nem dobjuk a hezitálásunkat kéretlen válaszadók elé. Nekem ebben segítségemre van, hogy hagyom magamnak megismerni magamat, a saját gondolati sémáimat, változtatni a saját berögzüléseimen, mások kéretlen véleménye helyett. Mert így vagy úgy, de élni szeretnék, mint más is, és nem egy helyben toporogni. Amihez, ha szükséges, akkor mindannyian kérhetünk szakmai mentális segítséget.

Forrás:
*Nyírő Pszichoterápiás Osztály. A poszt-COVID mentális szindróma pszichoterápiás kezelésének módszerei: rövid útmutató páciensek és segítők számára.

**Nők Lapja: 2021. május 12. Vass Virág: A lélekbe lépni tilos

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Starlet Photography