Vita a kötelező olvasmányok körül: Hallgassuk meg egymás véleményét!

Manapság nem trendi meghallgatni egymás véleményét, az sokkal inkább, hogy csípőből és gondolkodás nélkül kifejtsük a sajátunkat. Pedig legalább ha meghallgatnánk egymást, olyan fontos kérdésekben, mint a gyermekeink jelenét és jövőjét meghatározó kötelező olvasmányok kérdése, lehet előrébb jutnánk. De ami fontosabb, kulturáltak maradnánk. Ahogy egy európaihoz illik.

Ezt az írásomat a kötelező olvasmányok témájában az a számomra elviselhetetlen jelenség ihlette, ami Tóth Krisztina írónő véleményét követően kialakult. Ahogyan az emberek kulturált véleménycsere helyett viselkedtek. Mint a barbárok. Pedig európainak tartjuk magukat.

Nekem mondhat bárki bármit, az olvasás szeretete elődlegesen nem az iskolából jön. És csak ritkán a kötelező olvasmányokkal. De ez nem jelenti azt, hogy ne érezném szükségesnek. Az. Kell. Pontosan azért, mert nem minden gyerek hozza magával otthonról az olvasás élményét. Nem olvasnak neki a szülei, vagy csak ritkán, és a szüleit sem igazán, vagy egyáltalán nem látja olvasni a gyerek. Ha viszont az iskolában van kötelező olvasmány, akkor rá van kényszerítve arra, hogy a kezébe vegyen szépirodalmat. Esélyt adva a gyereknek arra, hogy talán megszeresse az olvasást. Viszont szerintem, nem minden novella, regény és verseskötet alkalmas arra, hogy nagy merítéssel szerezzen olvasási örömet. Ez az én véleményem. Más másként gondolhatja. És nem veszem zokon, ha nem egyezik az álláspontunk. Már amennyiben a különvéleményt hordozó ezt indulatmentesen, személyeskedés nélkül, racionális érvekkel képes kifejteni.

Otthonról hozott olvasási élmény

Gyakorló anyuka vagyok, egy tizenegy éves gyerekkel. A fiam olvas. Én olvasok. Az édesapja olvas. A szüleim olvasnak. A nagyszüleim olvastak, a rokonaim nagyobb része olvas. Lili nagynéném könyvtáráért teljesen odavoltam, tőle származik az igényem arra, hogy a könyveimet rendszerezzem. Amit az édesanyám, akitől a könyvtár fogalmát megismertem, hagyta.

Játszhattam azzal, hogy ABC sorrendben szerző szerint, vagy méretre, esetleg szín szerint rendezzem a könyveket. Hagyta az anyukám, mert minden egyes könyvszekrény átrendezésével a kezembe akadt számomra valami új, érdekes olvasnivaló, amit aztán magaménak tudtam. De az olvasás szeretete nem innen jött, hanem onnan, hogy az anyukám rendszeresen az ölébe vett, és olvasott nekem. Rendszeresen.

Ez is egy álláspont, de véleményem szerint, a rendszerességen van a hangsúly. Még egyszer említem, gyakorló anyuka vagyok. Számomra az, hogy hébe-hóba leülünk a gyerekkel olvasni hetente egy-két alkalommal, vagy havonta párszor, az nem olvasás. Legfőképpen nem rendszeresség.

A rendszeresség ott kezdődik, hogy nem múlik úgy el egy nap, hogy ne olvastunk volna. Egy kisgyerekkel lehetőleg nagyjából ugyanabban az időben, vagy valamihez kötve olvassunk minden egyes nap. Hogy megszokja olvasunk. Nem, nem marad ki nap. Vacsora után, az esti lefekvés előtt veszünk elő könyvet. Vagy ha az olvasás nagyon felélénkíti a gyereket (az én fiamnál kis óvodásként így volt) akkor még a vacsora előtt. Például késő délután, az óvoda, iskola után.

A legtöbb gyereket a mese felélénkít, éppen ezért azokkal az óvónőkkel értek egyet, akik nem az elalvás előtt, hanem délutáni foglalkozásként olvasnak a gyerekeknek. Alvás előtt inkább altatódalt énekelnek, vagy raknak be megnyugtató zenét a lejátszóba.

Otthoni olvasástól a kötelezőkig

Az otthoni olvasás szerintem ott kezdődik, hogy a pár hetes baba hallgatja a hangunkat, ahogyan olvasunk. Akármit. Az lehet gazdasági hírek, autós magazinból a legújabb négykerekű leírása, vagy bármi egy életmód magazinból. Ezt az írást is olvashatjuk a csecsemőnek, mert ebben a korban még csak a hangunk az érdekes. Maga a tény, hogy hangsúlyozva olvasunk, és nem folyóbeszédet hall tőlünk és nem is mondókát. Bár a Szoknya és Nadrág Magazinnak mondok ellent, de csak mert ez egy online magazin, hogy az olvasmányunk legyen szó szerint kézzelfogható. A gyerek lássa és szokja meg, hogy a kezünkben van a folyóirat, az újság, a magazin, a könyv. (Ki is nyomtathatjuk persze ezt a cikket – de védeném a fákat, válasszunk mást)

Majd ahogyan a kicsi már önállóan tartja a fejét hason fekve oda tolhatunk elé egy „könyvet” valami textilt, műanyagot, vagy vastag kartonból készült példányt, amire nem baj, ha a kis nyála ráfolyik, később, meg ha a kezébe veszi, és megkóstolja sem okoz problémát. Ebben nyilván csak színes képek vannak. Almáról, autóról, a napról vagy egy fáról.

Amikor az ölünkben ül, akkor jöhetnek a képeskönyvek és lehet elkezdeni mutogatni neki, és mondani amit látunk: szántás, tehén, vonat, cica, gazda, egér, traktor, liba stb. Itt megjegyezném: Én a fiamnak, ameddig belefért az ölembe, mindig úgy olvastam neki, hogy az ölemben volt. Így, már ′hogy a kutyába ne akart volna olvasni, hiszen bizton tudhatta, míg olvasás van, az anya kizárólag vele foglalkozik.

Visszatérve, a képeskönyveket később, amikor a gyerek már beszélni kezd, leválthatjuk a párszavas, mondatos olvasmányokra. És ezt mindennap tesszük. Többször. Nincs kifogás miért ne olvasnánk.

És hangsúlyozom még egyszer: Nem a levegőbe beszélek. Gyakorló anyuka vagyok. Ráadásul egyedülállóként olvastam akkor is, ha a fiam volt beteg, amikor én voltam beteg, ha mind a ketten azok voltunk. Ha sütött a nap, ha fújt a szél, vagy esett az eső. Mindig. Igen, ehhez következetesnek kell lenni. De ez a pedagógia lényege. Erről szól a gyereknevelés. És igen, ez nem könnyű. Ez nehéz. Ez marha nehéz. De ki állította, hogy ez könnyű? Ha valamit meg akarunk tanítani a gyereknek, akkor következetesnek kell maradnunk, akkor is, ha ez nekünk felnőtteknek nehéz.

Akkor is olvasunk kell a gyereknek, amikor már tud olvasni. Mire harmadikos-negyedikes lesz, már olvashatunk együtt is. Egymás mellett, mindenki a sajátját. Olyan „kötelező” programként, mint a fogmosás, az evés, a délutáni séta, a mozgás, a leckeírás. A kötelező iskolai olvasmányt is lehet együtt olvasni. Szerintem. Sőt…

Olvassa a szülő a kötelezőt

Ezzel a véleményemmel sem kell egyetérteni. De kérem, mivel kulturált európaiak vagyunk, én legalábbis annak tartom magamat, ha az olvasó nem így gondolja, akkor maximum írja le a saját véleményét szép szavakkal…de az édesanyámat kérem, véletlenül se említse. Ő olvasta velem a kötelezőket is. Ahogy én is a fiammal.

Miért? Mert ahogyan az anyukám, úgy én sem várom el a tizenegy évestől, aki ráadásul diszlexiás, de ha nem lenne az, akkor sem, hogy azért olvasson el egy A koppányi aga testamentumát, egy János Vitézt, egy Pál utcai fiúkat, és később majd az Aranyembert, Kőszívű ember fiait nem egyszer, hanem kétszer, hogy értse is. Mert ezek nyelvezete – tegyük a szívünkre a kezünket, már nekünk, akik most szülők vagyunk is nehéz olvasmány volt 30-40 évvel ezelőtt. Figyelték a számot? Harminc-negyven évvel ezelőtt…

Lényegtelen, hogy mi is átrágtuk magunkat ezeken, az amúgy kitűnő olvasmányokon, mert akkor is már teljesen más volt a világ, mint amikor ezek íródtak. Ma meg pláne nagyon más a világ.

Jut eszembe, ezt is elárulom az olvasónak, hogy anno mi olyan mennyiségben kaptunk kötelező olvasmányt az általános iskolában, egy igen szigorú, ma is tanító pedagógustól, hogy az olvasónaplóimat nem minden esetben egyedül írtam meg, mert a megadott időhatáron belül átrágni tudtam csak magamat a kötelezőkön, nemhogy többoldalas beszámolókat írni róluk. És nem én voltam az egyetlen az osztályban, akit a szülei, vagy nagyobb testvérei segítették az olvasónaplója megírásában.

Most anyaként, mindezt nem elfelejtve, ezért segítem a fiamat. Nálunk most ez a program. Hogy kora esténként olvasom a kötelezőt hangosan. És mivel úgy olvasom, ahogyan egy verset, novellát, regényt kell, azaz hangsúlyozva, így a fiam számára „csak” a szövegértés, a történet befogadása marad. Amiből bőven jut. Mert mindig akad olyan szó, kifejezés, amit nem ismer. Vagy jót nevetünk azon, hogy úgy írták, ahogy.

Másként nem megy.

Kötelező olvasmányok a mai kornak megfelelően

Imádom a fent említett kötelezőket. A fiamnak is tetszenek. De nem fér bele szerintem a gyerekeknek, (még így sem, hogy a koronavírus miatt itthon vagyunk)  az az iszonyú mennyiségű, és száraz iskolai tananyag mellett, amivel meg kell birkózniuk, hogy értő olvasással olvassanak nehéz nyelvezetű kötelező olvasmányokat, úgy, hogy élvezni is tudják a megadott olvasmányokat.

És pláne nem érjük el vele, hogy egy olyan gyerek, aki nem hozta otthonról magával az olvasás élményét, az megszeresse az olvasást. Hogy alternatíva legyen a számára az idő hasznos eltöltésére.

Az én fiam, ha ő olvassa, akkor nem élvezi a kötelező olvasmányokat. Mert diszlexiásként nehéz a számára. olvasni és értelmeznie egyszerre. Úgy igen élvezi, hogy ha én olvasom fel neki. Illetve akkor is, ha miután én kiolvastam neki, akkor már nem ismeretlenként ő is a kezébe veszi, úgy igen, mert már megismerte a nyelvezetét tőlem. (Ha maradt rá idő) Pedig, ahogy említettem, a fiam szeret olvasni és rendszeresen olvas. Kortárs ifjúsági irodalmat.

Így én, egyetértek azzal, hogy a kötelező olvasmányok nagy részét le kellene cserélni. Főleg úgy, hogy van miből válogatni. A kortárs irodalom ontja magából a szép, könnyen befogadható nyelvezetű, mai problémákra választ adó, gondolkodni és viselkedni tanító szépirodalmat. Ez nem jelenti azt, hogy beszélni nem lehetne a nehezebb irodalomról, vagy nem szerepelhetne később a középiskolában a tantervben ajánlott irodalomként például egy Jókai Mór regény.

Hogy ettől borulna az egész tanterv? Bizonyára igen. Nagy feladat lenne, óriási újraépíteni a magyar irodalomban (is) az oktatási tantervünket. De igen, egyetértek azzal hogy le kellene cserélni a mai kötelező olvasmányok közül jó párat, mert azok nem szerettetik meg az olvasást a gyerekkel, sőt.

Hallgassuk meg egymás véleményét!

Én olyan irodalmakat választanék, ami pont arra is megtanít, hogyan viselkedjünk egymással. Mert úgy tűnik, mi, mai felnőttek már nem tudunk kulturáltan viselkedni egymással, nem tudunk még egy jó ügy érdekében sem normális hangsúllyal, megfogalmazással, valóban figyelve a másikra véleményt cserélni. Én szeretném, hogy az én gyerekem, a mi gyerekeink nálunk okosabbak legyenek ebben is.

Hogy ha egy magyar elismert írónő azt mondja, ne legyen Jókai Mór Aranyembere a kötelező olvasmányok között, akkor a felvetéséért, ne az jusson az eszébe, hogy le kell hordania az írónőt, hanem kulturált, európai ember módjára elgondolkodni az írónő álláspontján, mert lehet egy másik szempontból igaza lehet, esetleg visszakérdeznie, miért gondolja úgy, ahogy. Vitatkozni is lehet építő szándékkal, indulatmentesen.

A cél, hogy olvassanak a gyerekeink. Szeressenek olvasni, akarjanak olvasni, és hogy a könyvek által csupa olyan dologgal legyenek többek nálunk felnőtteknél, amivel építeni tudják a jövőjüket, valahogy úgy, ahogy ma látjuk helyesnek az életet, ami a mai világunkban ad iránymutatást, és nem évszázadokkal ezelőtt volt elfogadható. Mert a mai világban élünk, nem a múltban, és a gyerekeinknek egy olyan jövőre kell felkészülniük, ami beláthatatlan és megjósolhatatlan. Hiszen nem számítottunk arra, hogy leteríthet bennünket holmi koronavírus-járvány. És leterített. Nem vitatkozni kell barbárok módjára, hanem véleményt cserélni építő jelleggel. A gyerekeinkért. És igen, lecserélni a kötelező olvasmányok egy részét. Olyanra, ami megszeretetheti a könyveket azokkal a gyerekekkel is, akik nem ismerik az olvasás örömét.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: @picsea fényképe – Unsplash