Vazze, waze – eltérítettek!

Egy kockaladán tanultam meg vezetni, apukám mindig viccesen ütögette a karomat, hogy hozzászokjak a nehezített körülményekhez (bár szerencsére azóta sem ült mellettem csapkodós utas…), ráadásul százötven centi „magas” és ötven kilós nőként „elbántam” már mindenféle állapotú és méretű járművel - mindenféle úton és évszakban.

Szóval, szerénytelenül állítom: azt hittem, engem már sok meglepetés nem érhet, ha vezetésről van szó… Aztán anya lettem.

Nos, egy dacos háromévessel a hátamban olyan élmény vezetni, mintha egy ködös estén kellene elnavigálnom egy Polskit, csapkodós apámmal az anyósülésen… szóval, halmozottan hátrányos a szituáció. Ezért éreztem szükségét, hogy rátaláljak egy megbízható navigációra, amely akkor is elvisz oda, ahová kell, amikor én nem vagyok magamnál az artikulálatlan gyereküvöltéstől.

Sokan ajánlottak egy bizonyos alkalmazást, letöltöttem hát, hiszen mit veszíthetek? Ha lúd, legyen kövér, rögtön egy Fót-Buda útvonalon teszteltem Sárimarit, az alkalmazás magyar hangját, akit Gézabéla helyett választottam a beállításoknál. Azt hittem, ezzel a fontos lépéssel meg is adtam az utazás hangulatát, és a siker garantált.

Tévedtem!

Sárimari végig beszélt, amit ugyan a cumisom dumálgatásától alig-alig hallottam, de azért néha meglepett. Amikor például azt tanácsolta: 400 méter múlva fordulj jobbra… ahol az út egyébként egy izmos balkanyart vett, szóval, inkább a szememnek hittem, nem Sárimarinak. Tévedni emberi dolog, bocsátottam meg neki rögtön, ő viszonozta is szeretetemet: egy plecsnit dobott a képernyőre, majd kiírta nekem: Már 50 mérföldet vezetet! (sic!) Huhh, levert a víz a helyesírási hiba láttán, lázasan kotorni kezdtem a kesztyűtartóban egy piros filc után, hogy átírom… Ekkor azonban rám dudált. R-Á-M-D-U-D-Á-L-T!

Sárimari, mondtam magamban, ne idegesíts fel, maradjunk barátok!

Ezt követően – tanácsára – befordultam egy utcába, ahol, mint megtudtam tőle, egy autó áll 200 méterrel odébb. Huhh, mondom, ez a belvárosban tényleg hírértékű említeni való, köszönöm szépen. És valóban, ott is állt az autó, ahogy mondta – ötven másikkal együtt, szépen, sorban.

Mire kiaraszolt mind a félszáz jármű az utcából, kezdtem elveszíteni a türelmemet. Találtunk egy jobb utat – írta ki Sárimari, én meg majdnem felsikoltottam: Mi, ez komoly? Ti többen vagytok? Remek! De hallgattam rájuk, pedig utálom a spontán dolgokat. Legalábbis az autóban.

Végül felértünk a hídra, ahonnan páratlan látvány tárult elém: a Duna, a budai oldal, és az érkezés a célba végpont. Bekanyarodtam a kis utcába, leparkoltam, és meglepetten konstatáltam, hogy amíg én Sárimarival hadakoztam agyban, a gyermek mély álomba szenderült.

Egy ismerősöm győzködött, hogy ne töröljem az alkalmazást, adjak még egy esélyt Gézabélának is, mert ő jobban magyaráz. Hm, lehet, hogy kipróbálom. El is vitettem magam vele egészen egy térképboltig.