Várakozás – a türelmetlenség égető érzése

A türelem tanulható. Állítólag. Sokan bólogatnak bőszen. Talán csak azok, akiknek alaptermészetében nem szerepel ez a fajta túlbuzgalom. Aki nem ismeri azt a mindent elsöprő, sürgető érzést, ami a türelmetlenséget szüli.

Jóformán teljesen mindegy mire kell várakoznia. Arra, hogy elfogyjon a sor magunk előtt a pénztárnál, a bankban időzve az ügyintézőre, a víz forralására a tészta kifőzéséhez, a rendelőben az orvosra, egy válasz emailre a munkahelyünkön, egy vizsga eredményére, az interjúalany véleményére az írásunkra, arra, hogy a gyerek végre indulásra kész legyen, vagy a Kedves randihívására. Mindenhez türelem szükséges.

Ami jóformán nincs annak, akinek kevés van a béketűrésből. Aki nem bír sokáig várni arra, hogy más cselekedetét kivárja. Az agya cikáz, keresi a lehetőséget hol tudna belenyúlni a dologba, hogy hamarabb eredmény legyen. Vagy mi mással üthetné el az időt míg vesztegelnie szükséges. Ő az, aki sorban állás közben megír egy e-mailt, elintéz egy hívást, akkor is, ha olyan helyen van, ahol nem lehet telefonálni. Ha túl hosszúra nyúlik tehetetlenül az idő, akkor képes magára venni a dolgot. És akkor szituációtól függően szélsőséges érzelmet venni. Csalódottságot, mellőzöttséget, mérget, hasznavehetetlenséget, érdektelenséget és még sorolhatnánk.

Szétfeszít: most, azonnal, mindenáron

Az ügy azonnali megoldást kíván részéről, legyen az bármi. Ha ez lehetetlen, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy a türelmetlen ne csattanjon fel. Így vagy úgy. Többnyire elsöprően. Lobbanékonyan. Nyugtalanul. Szarkasztikusan. Kiállhatatlanul. Célt nem tévesztően. Szemtelenül. Vulgárisan. Szívtelenül. Ironikusan. Sértődékenyen. Csattanóan. Mindenképpen úgy, hogy vitát nem tűrően jelezze a nemtetszését.

Kezdeményez, elintéz, megold, kivesz a másik kezéből, befejez, lemond, áthelyez, kicserél, módosít. De nem futamodik meg. Abban a pillanatban, hogy az elhatározás megszületett benne, cselekszik.

A türelmetlenség egy mélyről fakadó érzelem, azonnali cselekvésre kényszerít. Feleséget arra, hogy maga fesse ki a nappalit, ha már jó ideje kéri a férjét, aki nem moccan; a férfit arra, hogy felemelje a hangját, ha a nő mindig ugyanazt ismétli; a szerelemre lobbant fiút arra, hogy szakítson a lánnyal, ha az nem válaszol időben és olyan tartalommal az üzeneteire, ahogyan ő azt elvárja; beosztottat beszélgetésre a főnökkel, ha egy kolléga magatartása nem tetszik neki. Nincs apelláta megoldások, válaszok, tettek szükségesek! Azonnal!

A türelmetlennek vigyáznia kell, az inger, ami mindezt kiváltja belőle, igen, akár meggondolatlanságra is szólíthatja, olyanra, amit később akár meg is bánhat, hiszen a másik oldal nem feltétlenül érti mire fel a sürgetése. Kénytelen megállni, átgondolni, lenyugtatnia magát, egy decibellel lejjebb vennie a hangját, ha nem akar munkahelyet, barátságot, pozíciót, elért eredményt, anyagi javakat, szerelmet elveszíteni.

De az út, ami odáig vezet, hogy ennek tényét belássa, továbbá, beazonosítsa az érzést amikor rátör, és ami a legfontosabb, annak az élét legalább tompítani tudja, ahhoz komoly önismeretre és önmegtartóztatásra van szüksége. A legjobb az lenne, ha ehhez nem kellene túl nagy árat fizetnie, mert nem volt képes megjegyzés nélkül tűrni valamit, nem siettetnie valamit mindenáron, rosszul megoldania valamit más helyet, veszekedni mással.

Türelmetlenség ellen türelemmel

A szakértők szerint, ha az embereknek várniuk kell valamire, akkor magasabbra értékelik azt, amire várnak, és így türelmesebbé is válnak. Ez a fajta türelem nyilván nem érvényes arra a kiló kenyérre, amire a péknél tettünk szert hosszú sorbaállás után, sem arra a jelentéktelen hivatali levélre, amiért a postára kellett menni, szemben a legkedvesebb barátunk üzenetével, miszerint szombaton mehetünk moziba, a Kedves telefonhívásával, hogy apuban vár ránk, a diagnózissal, hogy meggyógyultunk.

Bármilyen furcsa a türelmetlenség ellen a legjobban úgy tudunk harcolni, ha valamire, ami fontos nekünk várunk, ha szükséges, sokáig. Ha hosszú távon kell türelmet gyakorolnunk olyan valakiért vagy valamiért, akiről vagy amiről nem akarnánk lemondani. Ha várakozunk sokat, egyre többet, idővel megtanulunk türelmesnek lenni. Mert minél több időt töltünk várakozással, visszanézve rájövünk, hogy végtére is semmiről nem maradtunk le. Vagy igen, elvesztegettünk egy csomó időt azzal, hogy hasznosan töltsük el azt. Felismerjük, hogy semmivel sem jutottunk el hamarabb valamihez azzal, mert kiborultunk, másokat hibáztattunk, magunkban őrlődtünk, sírtunk, vitáztunk, dühöngtünk, sürgettünk, követeltünk, aggódtunk, kizsaroltunk vagy lemondtunk valamiről.

De mégis, hogyan legyünk türelmesek? A türelemre úgy tehet szert a várakozó, hogy amikor rátör a sürgető érzés, akkor igyekszik elterelni a gondolatait valami másra, és megnyugtatni saját magát, hogy semmi nem vész el azzal, hogy várnia kell. Hiszen a türelmetlenséggel nem megy semmire sem, azzal semmi nem következik be hamarabb, viszont saját magát leblokkolja és gúzsba köti. A kikerülhetetlen várakozási időt jobb hasznossá tennie és maga mellé fordítania, akkor is, ha nem tud igazán összpontosítani arra, amivel igyekszik elvonni a saját figyelmét arról, amire vár. Némi erőszakkal, de igyekszik elfoglalnia magát, lehetőleg valami olyannal, ami fejlődést hozhat a számára, ami kikapcsolja, ami örömet szerez. Arra pedig, amire vár abban hittel bízik, hogy bekövetkezik, úgy, ahogyan szeretné. S ha a várakozása még sem a várt eredményt hozná, akkor azt nem úgy könyvelné el, hogy a türelemének nem lett volna értelme. Volt. Ha más nem is sikerült, de megtanult türelmesebb lenni. Az is több, mint a semmi.

Kép: by FORREST CAVALE on Unsplash