Tökéletes, mi az? Ha nekem így jó, akkor másnak miért nem?

Kapkodjuk magunkba a rengeteg vitamint, hogy megvédjük a testünket a koronavírustól. Miközben a lelkünk immunrendszere egyre védtelenebb. Lehetne az okát a vesztegzárra fogni, de az csak hab a tortán. A lelki védtelenség gyökere korábbról ered: a sorozatos támadásokból. Mert senki sem lehet esetlen. Én sem. Ön sem. Senki sem. Akkor sem, ha nem akarunk tökéletesek lenni.

Hasonló bevezetéssel kezdte Karóczkai-Müllner Helga szerzőtársam Nincs szükség címkékre: legyünk inkább emberbarátok! írását. Nem véletlenül. Egyrészt, mert egy rugóra jár az agyunk, mint John Lennonnak és Paul McCartney-nak, na tessék, erről is írtunk már. Másrészt, mert tényleg nem új keletű dolog, hogy mi emberek nem igazán vagyunk kedvesek egymáshoz, a koronavírus okozta nehézségek legfeljebb még inkább kidomborítja ezt.

Ha valami nekem jó, másnak miért nem tökéletes?

Ez gyakorta visszatérő téma. Azzal együtt, amit Helga írt, miszerint manapság a véleménynyilvánítás korszakát éljük. Amiben kéretlenül és ismeretlenül érkeznek a különféle állásfoglalások.

Ami viszont engem ennél is jobban zavar, hogy még a jó szándékkal vezérelt, pozitív visszajelzésbe is gyakran keveredik valamiféle elégedetlenség. Amivel valahogy mindig sikerül mégis az elismerést, a dicséretet, az ösztönzést, a bókot, a drukkot megmérgezni.

Ilyen például a találkozások alkalmával a hogy vagy kérdéshez ragasztott, de jól nézel ki híztál/fogytál/nem is látszik meg rajtad, hogy szültél – és hasonló jellegű diplomáciamentes érdeklődések, amiktől sokakat lever a víz. Engem is. Mert erre, hogyan lehet jól reagálni? Udvariasnak maradva, ha már a másiknak ez nem sikerült? Mert bármilyen őszinte is akar lenni a rég látott ismerős érdeklődése, mégis mi a fene köze van a koromhoz, a súlyomhoz, az egészségi állapotomhoz, ha annyi ideje nem találkoztunk, hogy beszélhettünk volna a körülményeimről? Szerintem, semmi. Legalábbis az utcán ácsingózva egyáltalán nincs ennek helye.

Már csak azért sem, mert a kérdések általában itt sem állnak meg. S válaszoljunk bárhogy, rendre kiderül, hogy amivel én elégedett vagyok, azzal a másik nem az. Nem érti, nekem valami miért jó pont úgy, ahogy van, mert véleménye szerint, nem az a tökéletes számomra. Lenne még min javítanom, nem szabadna megelégednem a jelenlegi állapottal, az elértekkel. Céltudatosabbnak, gördülékenyebbnek, kitartóbbnak, lazábbnak vagy ellenkezőleg határozottabbnak kellene lennem, eltökéltebbnek, ügyesebbnek, elszántabbnak vagy pont fordítva visszafogottabbnak. Azaz pont nem úgy kellene cselekednem, ahogyan teszem. A másik fél szerint.

Így kaphatja meg váratlanul a harmincas agglegény, hogy már ideje lenne megnősülni, amiről ugyan ő sem vélekedik másként, de számára nem az a megoldás, ha minden, vele egykorú egyedülálló nőt ráuszítanak az aggódó ismerősök.

Vagy juthat egy válófélben lévő nő tudomására, hogy bizonyára rendbe lehetne hozni a házasságát, ha sokkal attraktívabb lenne, és nem engedné elnyomni folyton magát, mert akkor érdekesebb lehetne a férje számára. Az, hogy már nem akar az lenni, az persze nem érdekli a véleményformálót.

Saját mércénk szerint tökéletes

Hogy mi tökéletes nekünk és mi az ami nem, abba persze olykor elakadhatunk, mert nem tudjuk egy hirtelen kialakult helyzet hevében, vagy éppenséggel egy régóta fennálló állapotba nagyon is beleragadva helyesen megítélni azt. De nem baj, a közeli családtagjaink és barátok a segítségünkre lehetnek. De véleményem szerint csak akkor, ha bennünket jól ismerve, velünk kompatibilisen vezetnek rá a megoldásra.

Én magam például szörnyen büszke és önérzetes vagyok, nekem nagyon nem mindegy, hogyan igyekeznek a segítségemre. Nem könnyű a barátaimnak, hogy ne vegyem zokon a szavaikat, akkor sem, ha tudom az önérzet ritkán jó tanácsadó. Azért nem, mert maximalista vagyok. Azaz a legtöbb esetben a tökéletesre, a legjobbra, a perfektre hajtok, amibe számomra az nehezen fér bele, hogy hibázhatom, tévedhetek. Pedig igen, csak nehéz ezt elfogadnom. Dolgozom rajta, de nem könnyű. Ezt próbálom kikerülni azzal, hogy inkább igyekszem nem véteni.

Amivel tulajdonképpen, ha akarom, ha nem, kissé, vagy éppen nagyon, kicsinálom a környezetemet. A fiamat mindenképpen, mert ha nem szólok egy árva kukkot sem, ő akkor is ösztönösen meg akar felelni annak az elvárásnak, amiről tudja, hogy magamtól tényleg megkövetelek.

Csakhogy ez a fajta tökéletességre való törekvés teljesen más, ha önmagunknak, és nem más véleménye alapján felállított kritériumnak akarunk megfelelni.  Kivéve, ha tényleg nem ajtóstól rohannak a házba, hanem azon a módon, ahogyan az nekünk valóban építő jellegű lehet.

Ha nem úgy teszik, rombol.

Szakik egymás közt

A hétköznapi életen túl, a dicsérettel egybekötött örökös elégedetlenségek, a hivatásokban is nagy számmal előfordulnak. Gyakran képtelenek a munkatársak megjegyzések nélkül elismerni egy jó hangulatot teremtő értekezletet, egy gördülékenyen lefutott projektet, piszkálódás nélkül túljutni egy gyors hibamegoldáson.

Pedig nagyon nem mindegy, hogy egy elért szakmai eredményünkre kitől milyen reakciót kapunk. Egy laikus túlzóan elismerő szavai, még ha meg is mosolyogtatnak, mégiscsak jólesőek tudnak lenni, szemben egy hozzáértő, építőnek szánt megjegyzéssel, ami nem biztos, hogy valóban segíti a további előrelendülésünket, mert adott helyzetben az nem volt se releváns, se helyénvaló.

Példával élve, egy pályázati díjátadóján a gratuláció mellé nem biztos, hogy szakmailag kardinális megjegyezni miért piros és nem fehér estélyit választott fekete hajához a neves építésznő, hiszen a vélekedő szerint, az jobban nézett volna ki.  Mihez? Nemcsak a frizurához, hanem az épület makettjéhez mérten is, amivel megnyerte a rangos elismerést az építésznő. Az, hogy ő a csodás alakja ellenére kövérnek érezné magát egy hófehér estélyiben, az persze fel sem merült a kritizáló fél gondolataiban. Lehet, hogy külső szemmel egy látványtervezőnek erre is gondolnia kellett volna, de mit tegyen, ha hozzá a piros szín közelebb állt, mert szerinte ez is kellőképpen feltűnő árnyalat volt.A megjelenése számára így volt tökéletes.

Sajnos nagyon gyakori, hogy egyre több külsőségre való odafigyelést vár el a szakmai környezetünk, mint amire szükség lenne a feladatunk elvégzéséhez, amihez persze az is hozzájárul, hogy már nem csak a magán, hanem a szakmai életünk is fent van az online közösségi tereken. Ahol bizony közelharcot kell vívnunk egy-egy követésért, lájkért, pozitív hozzászólásért. Amiből minél több van, annál jobban figyelnek ránk. És ha mindent nagyon jól csinálunk, akkor fogyasztják is a termékünket, szolgáltatásokat az emberek. Ami számunkra tökéletes.

Jó, jobb, legjobb

A jó önmagában nem elég. A nagyon jó sem. A majdnem tökéletes sem. Addig míg valami nem kifogástalan, lehetne még igazítani rajta, addig az nem perfekt. Akkor sem, ha saját véleményünk szerint, nekünk valami pont úgy jó, ahogy van. És lelkileg egyre védtelenebbek vagyunk az állandó kritikákkal szemben. Elfogadni a tökéletlenséget ma szinte öngyilkosság. Mindenhonnan az érkezik, hogy legyünk jók, jobbak, a legjobbak.

Tanuljunk, képezzük magunkat, vegyük fel a versenyt, ne maradjunk le, haladjunk, mutassunk jó példát a magánéletben éppen úgy, mint a szakmai életben.

De vajon miért kell mindig mindennek tökéletesnek lennie, miért nem tudjuk elfogadni és szeretni a tökéletlenségeket, úgy ahogy vannak? Szerintem azért nem, mert ha elfogadjuk, hogy nekünk elég az a szint is, amit mások már rég megdöntöttek, és bizony hibára lelhetnek a teljesítményünkben, azzal elesettekké, és általa sebezhetővé válhatunk. Márpedig senki nem szeret sebezhető lenni, sosem volt trendi, de manapság pláne nem az. Így küzdünk, teljesítünk, túllicitálunk, mert mi minél jobbak vagyunk, úgy annál nehezebb másoknak is hasonlóan jól szerepelniük.

Nem baj, hogy ebbe a harcba mindenki beledöglik. Legyen szó bármiről. Egyszerűbb kizsigerelni magunkat, és másokat, mint folyton az elégedetlenség céltáblájának lenni. Nagyon bénító tud lenni, ha betalál. Ha van koronavírus járvány, ha nincs.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pexels