Testről és lélekről – közeledni egymás felé

„…a szív, a rángva gyulladó,
a szív, hasas hófellegekben,
minthogyha bent, míg vág a hó,
egy város égne véghetetlen…”

Ezek a sorok a hangulatát is jól tükrözik az alkotásnak. A két főszereplő Mária – Borbély Alexandra és Endre – Morcsányi Géza – nappal egy vágóhídon dolgoznak, lehetőleg elkerülve minden emberi érintkezést, éjszaka azonban egymásra találnak. Mindketten ugyanazt álmodják: szarvasként együtt élnek az erdőben.

Fájdalmasan hasonlít ez mai korunkra. Az emberek többsége nem szereti az érintést, egyre többen elszoktunk tőle. Mert online, a gép előtt ülve, megnézhetünk mindent, átélhetjük a legvadabb álmainkat is, úgyhogy közben senki, de senki nem ér hozzánk.

S ha, a való életben mégiscsak tapasztaljuk, – valaki váratlanul megfogja a kezünket, megsimogatja az arcunkat vagy megölel, akkor rosszul érezzük magunkat. Mára már felnőtt egy olyan generáció, akinek már szinte tanulnia kellene ölelni, és az ölelést elfogadnia.

Ez nem megy olyan könnyen. A filmbeli Mária bezárkózik, ám, ha meg szeretné élni az igazi szerelmet, akkor teljesen át kéne adnia magát a férfinak. Meg kellene kockáztatnia, hogy esetleg visszautasítják, megalázzák, bántják. Ezek a félelmek mindannyiunkban ott vannak. De a szerelemért, a párkapcsolatért kockáztatnunk kell. Ha valami megéri, akkor ez az.

Kétszer is megnéztem a filmet moziban, és mindig ugyanazt a hatást érte el nálam: a székbe préselt. Elgondolkodtatott.

Utána még sokáig csak csendben szerettem volna maradni, és nem megszólalni.

Egyik ízben egy barátommal, Lukácsi Katalinnal  néztem meg, némi hallgatás után beszélgettünk a filmről:

Katalin azt mesélte, félelemmel ült be megnézni a Testről és lélekről című filmet. Oscar-jelölt és mindenkit a hatalmába kerít: vajon miről szólhat, vajon milyen hatást gyakorol rám? Félt tőle, hogy borús, szorongást keltő üzenetet fogalmaz majd meg, és az átélése inkább elmagányosítja. Tudta, hogy a film a lélek működéséről beszél majd, nagyon finoman és érzékenyen. Biztos volt benne, hogy megérinteni, és valóban a hatalmába kerítette. —Egy gyönyörű mese, amely csodás elemei ellenére mégis valóságosan hat — fogalmazott Katalin.

Hozzáteszi: – Gyermek- és tinédzserkoromban forradalmárok, nagy történelmi személyiségek voltak a példaképeim – így köztük Jézus is. Úgy gondoltam, hogy az igaz ember nem bajlódhat szerelemmel, az egész emberiséget kell szolgálnia. Keresztény kultúránk is – akarva, akaratlanul – ezt az üzenetet hordozta nekem. És amikor Kierkegaardtól azt olvastam, hogy a „nő élete a szerelme”, akkor különösen felháborodtam. Aztán szerelembe esik az ember, a nő, és mindent átértékel – minden átértékelődik, mert a saját életében válik hirtelen passzív szereplővé.

Ezer és ezer műalkotás próbálta és próbálja ezt az örök témát vászonra vinni, márványba faragni, szavakba önteni. Mégis újra és újra rá kell csodálkoznunk, hogy lehet újat mondani. Ami igaz, az kimeríthetetlen forrása a művészetnek. A Testről és lélekről úgy beszél két ember, egy férfi és egy nő kapcsolatáról, mintha mindig is ismertük volna a történetet, mintha civilizációnk homályos emlékezetéből sodorta volna elő a témát. Mindenkihez szól, mert az emberről szól, az élet értelmét énekli meg. Ünnep ezt a filmet nézni, hiszen a művészet értelme elevenedik meg előttünk. Számomra azt a roppant kérdést válaszolja meg a film, hogy ki az ember? — Az ember társas lény. Életünk társas kapcsolatokban nyer értelmet. Máshogy hangzik már így az a mondat, hogy a nő élete a szerelme. A legnagyobb titok, hogy a férfié is. És erről a titokról szól a film – fejezte be Katalin.

Férfi szemszögből ugyanígy gondolom: A nő élete a szerelme, ahogy a férfi élete a szerelme.  Tényleg senkit ne riasszon vissza, a vágóhíd, mint helyszín, ez a film nagyon is mai, trendi. Oscar ide vagy oda, érdemes megnézni!

Szerző: Muzslai-Bízik Bence
Kép: oscar.go.com/Todd Wawrychuk / ©A.M.P.A.S.