Testbe zárt lélek

Alig pár órája hallgattam a történeteit, néztem vele a fényképeket, az elkészült munkáit, úgy beszélgettünk, mint két teljesen egészséges ember. Mert a lénye teljesen magával ragadott. Elfeledkeztem arról, hogy míg én a beszélgetés után felállhatok, lemehetek a lépcsőn és kimehetek a házból, addig ő a kerekesszékben marad. Otthon, a második emeleten, egy olyan házban, ahol nincs lift. Mégis, mi okom van nekem a panaszra?

Annyi mindenről mesélt pár óra leforgása alatt, de a boccia (ejtsd: boccsa) labdajátékról szólt a leglelkesebben. Csillogott a szeme, élénkebb lett a hangja, néhány pillanat erejéig még előre is dőlt a kerekesszékében. Megosztotta velem, milyen szívesen gondol vissza arra az időszakra, amikor még el tudott menni játszani, jobban mondva volt, aki elvigye őt a meccsekre.  Csaknem 41 éves, mint én. Nő, mint én. Szíve van, mint nekem. Lelke van, mint nekem. Csak éppen az övé be van zárva egy testbe, amit csak egy kerekesszék tud mozgatni, vagy más emberek. Állandó rabság és  kiszolgáltatottság az élete. Amiről ő igyekszik megfeledkezni.

A fogyatékossággal élőknek különösen fontos a sportolás, mert a mozgás csökkenti a társadalmi kirekesztettség érzését. A közös cél lehetőséget nyújt a kapcsolatteremtésre, barátságok kialakítására. A mozgás jó közérzetet nyújt, fejleszti a fizikai aktivitást és erőnlétet. De amiről ő mesélt, az nekem eszembe sem jutott: felkészít az önálló(bb) életvitelre.

Márpedig egy kerekesszékes embernek naponta számtalanszor van szüksége segítségre még a legalapvetőbb élethelyzetekben is.

Minden olyan dologba, amibe egy egészséges ember bele sem gondol, hiszen teljesen normális, hogy le tudunk hajolni, fel tudunk rakni, ki tudjuk venni, meg tudjuk keverni, át tudjuk emelni, oda tudunk lépni, futni, szaladni ahová csak akarunk. Vagy igen, belegondolunk, pár másdopercig, ideig óráig, majd átlépve az egészet, azzal, hogy hála az égnek mi magunk egészségesek vagyunk, el is felejtjük az egészet. Kicsit talán még nyomaszt, ezért gyorsan elrebegünk egy imát, hogy ugye velünk ilyen soha nem is történhet meg!? Talán még be is csukjuk a szemünket, mert nem akarjuk látni, igen, vannak beteg emberek is a világban.

De én nem tudom elfeledni. Kendőzetlenül kérdezhettem, és válaszolt arra is, miért ül tolószékben. Születése után közvetlenül alakult ki nála az oxigénhiányos állapot, amitől deréktől lefelé nem mozog, továbbá az idegendszere is megsérült. Ettől a károsodástól ahányszor váratlanul éri valami és megijed, annyiszor rezzen össze, és esik ki a normál nyugalmi állapotból, ami az egész testében hirtelen eluralkodó fájdalommal párosul. Így mozdítja ki az is,  ha valaki nem vártan szólal meg a közelében, esetleg éles hang kíséretében esik le valami a földre a lakásban.

Beszélgetésünk alatt, amikor egy sms érkezett, a mobiljával együtt egyszerre rezzent össze, aggódó pillantásomra azonnal megnyugtatott, ez annyira nem fájt neki, ettől minimálisan ijedt csak meg. És már váltott is tovább. Fényképeket szedett elő, visszatértünk a sportra, a barátságra és ami a legfontosabb, a szerelemre. A fiúra, aki szitén kerekesszékes, és akivel együtt élik meg a szerelmet, százegy százalékon.

Ezer és ezeregy dologról mesélt, mosolyogva, nevetve, elfeledkezve arról, hogy egy kerekesszékben ül. A lelke szárnyalt, annak ellenére, hogy a tehetetlen testébe van bezárva. Boldogan repült, lebénítva ezzel mindenkit, aki őt hallgatta és szabadon, kötetlenül mozogni tud.

Kép: www.vs.hu