Te gazdag vagy? – Válaszolj olyan őszintén, ahogyan a gyerekek is teszik

Az egyik legkedvesebb számomra a fiamban, hogy őszinte. Ha rosszalkodik, akkor magától elég hamar bevallja és bocsánatot kér, mi több várja a büntetést. Nem kap. Mert többre tartom a szavahihetőségét. És mert irigylem tőle, hogy önmaga tud lenni. Most már én is, így negyven felett. Felnőttként ez nagyon nem könnyű.

Csak bízhatok benne, hogy nem veszíti el a gyermeki ártatlanságát és mindezt, ami ezzel jár. (Részben mindannyian elveszítjük) Hogy bízik, hisz, nem kérdőjelez meg dolgokat, csak akkor, ha annak valóban helye van, akkor viszont nagyon is józanul. És hogy az őszinteségével együtt járó, körültekintő igazságérzete is megmarad. Nem tűri a bántást. Nem érti még mi az, hogy árnyalni a hazugságot, például kegyes hazugsággal élni. És képes szégyenkezni dolgok miatt. Olyanért is, amit nem ő követett el. És ha valakiről érdekli valami, akkor nem teketóriázik, megkérdezi, viszont odafigyel arra, hogy ne bántson a kíváncsiságával.

Őszinte, ha úgy érzi, már első találkozás után, hogy szeretne egy puszival is elköszönni újdonsült ismerősétől, akkor megkérdezi, hogy megpuszilhatja-e az illetőt. Ahogy megkérdezi azt is, hogy valaki gazdag-e. Na de azt is, hogy mitől érzi magát annak, vagy ellenkezőleg nem annak. Ugye, ugye? Felnőttként csak a materiális javakra tudunk gondolni. A kérdés számára ugyanis azért volt érdekes, mert aggódott, vajon jól él-e a másik, vagy nélkülözik?

Mert ő még mindenkin szeretne segíteni. Megnézi tüzetesen az elveszett kiscica plakátját, és szemmel kíséri, hogy eltűnt-e a hirdetés. Ha lekerül, akkor számára nyilván azt jelenti, a macska előkerült, fel sem merül benne, hogy a kiragasztást a szél tépte le, vagy gondatlan emberi kéz.

A minap magammal vittem egy rövid interjúra, csendben ült és játszott, miközben én dolgoztam, ám amikor az interjúalany éppen elárulta, hogy ő kertes házban lakik, akkor a fiam felnézett rá, és azt mondta neki: – De jó neked!

Amióta megbizonyosodtam a fiam létezéséről, azóta szeretném, hogy családi házban élhessünk és kertünk legyen. Miatta. Amikor, még nagyon fiatalon, pár hónapig Svédországban éltem, akkor ott, rászoktam arra, hogy az élelmiszerüzletekben felhasználjam a kuponokat, és hogy a reklámújságban bekarikázzam azokat a termékeket, amikre szükség van, és éppen kedvező áron elérhető. A minap, ez a rég elfeledett tevékenységem eszembe jutott, amikor a hypermarket újságját lapozni kezdtem, és szórakozottan bekarikáztam pár glutén-, és laktózmentes terméket, na meg egy fűnyíró-robotot. Mintha bárhová tehetném a lakóparki lakásban. Nagyzolva szoktam olykor viccelni, hogy nekünk kertészünk van…. végülis van….fizetjük a munkáját a közös költségben. És a kert tényleg szép.

A fiamtól tényleg irigylem, hogy játszi könnyedséggel, tényleg mindig kedvesen, ahogy mondani szokás, jól nevelten képes kérni és kérdezni, gátlás nélkül, bárkitől, bármit. Emlékszem, én még felnőttfejjel is rossz vendég voltam, hát még gyerekként, az istennek sem lehetett megkínálni semmivel. Utáltam vendég lenni, mert nem akartam senkit sem terhelni azzal, hogy kiszolgáljon. Sokáig nem is tudtam felnőttként jó vendéglátó lenni, mert nem akartam senkit zavarba hozni, se azzal, hogy kínálom, sem azzal, hogy elé rakom a fél hűtőt. De pont ezért, ha találkozom egy olyan felnőttel, aki gond nélkül mer még egy kanállal a levesből nálam önmagától, vagy kérdés nélkül keres magának poharat, akkor én azt sosem úgy veszem, hogy ő ilyen laza, hanem, hogy otthonosan érzi magát nálam. (Tudom, vannak laza emberek, de ettől még jó arra gondolni, hogy jól érzi magát nálam valaki)

Persze ma már nagyon tudatos vendéglátó igyekszem lenni, és nem elfelejteni kínálni a vendéget, ha nálam jár. Évekig voltam zavarban attól is, ha a vendég ajándékot hozott nekem. Bevallom, nem értettem, ha én hívom, miért érzi azt, hogy hoznia kell bármit is, hiszen nem váratlan vendég volt, aki csak úgy beesik, ugyanezért, ha én mentem, akkor nagyon nem tudtam eldönteni, hogy most akkor vinnem kell ajándékot vendégségbe vagy sem. Különösen akkor okozott ez nekem gondot, ha közeli barátról vagy rokonról volt szó, mert úgy éreztem, ezek úgyis mindig kölcsönös találkozások, felesleges a cécó.

Visszatérve, a fiam nem szívbajos. Olykor izgulok is, hogy kitől mit kérdez majd, mikor hoz engem zavarba? Mert nem rejti véka alá azt sem, hogy családra vágyik, kistestvérre, és vajon lesz-e ebben része? Ugyanakkor meg irigylem a gyerek(ek) őszinteségét. Mi felnőttek, sokkal többre mennénk azzal, hogy ha kimondanánk mindazt, ami bennünk van, mintsem elhallgatnánk, elnyomnánk vagy éppen elmismásolnánk mindazt, amit érzünk, gondolunk, vélünk, pusztán azért, mert tartunk a másik reakciójától.

Sokan állítják, hogy negyven felett a nők bátrabbak, gondtalanabbak, lazábbak lesznek. Komolyan, én ezért is vártam, hogy betöltsem a negyedik ikszet. Nem tudom mi történik ilyenkor, de velem is pont így lett. Bátrabb lettem. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy könnyebben veszem az akadályokat. Kevésbé számít mások, számomra nem mérvadók véleménye, hogy határozottabb elképzeléseim lettek dolgokról, kevésbé vagyok eltántorítható vagy éppen befolyásolható, nem okoz már gondot szívességet kérnem, sem adnom, ahogy vendégségbe is már könnyebben elindulok, vagy fogadok éppen látogatót. A gyereknevelésben is kevesebb kérdéseim vannak.

Továbbá ma már nem bántom magamat azzal, hogy kételkedem. Inkább kérdezek, és elfogadom, ha kedvezőtlen választ kapok, mintsem hitegessem magamat valamiről napokon, heteken, hónapokon át. Nem döntöm el magamban, hogy valami hogyan lehet, hanem kérdezem arról az illetékest. Nem döntök el magamban dolgokat, sem magamról, sem másokkal kapcsolatban, hanem kérdezek. Például, ha nem vagyok biztos magamban, akkor segítséget, tanácsot kérek, mintsem vétsek. Neki merek állni olyan feladatoknak is, amiknek korábban, önbizalom hiányában, nem mertem. Inkább hibázom, minthogy el se kezdjek valamit.

Továbbá nem csak kérdezek, hanem közlök is. Bármiről legyen is szó, igyekszem megtalálni a módját annak, hogy el tudjam mondani a másiknak, mit hogyan szeretnék, mit, hogyan érzek, mert honnan máshonnan tudhatná az én igazságomat, ha nem tőlem? Nem engedem, hogy kételyek kerüljenek az emberi kapcsolataimba, legyen az bármilyen jellegű.

Igyekszem őszinte lenni magammal, őszintébb, mint valaha. Úgy, ahogy a kisfiam is az magával, és másokkal szemben (még) …. bízom benne, ha azt látja én is az vagyok magammal, akkor ő sem bátortalanodik el attól, hogy ne ilyen legyen.

Kép: Pixabay

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!