Tánc: Boci nénitől a balettig

Cha-cha-cha. Kacsatánc. Twist. Step. Lambada. Bécsi keringő. Balett. Tánczenei műfajok, amik megérintettek az életem során. Vagy azért, mert mások táncolták előttem huzamosabb ideig, vagy magam próbálkoztam. Pedig két bal lábam van. Sőt, ha a táncparketten kell lennem, úgy érzem, három.

Az anyai nagyszüleimnél laktunk mintegy tizenhárom éves koromig. Több generáció. A nagyszüleim vígasság kérdésben igazán lazának mutatkoztak, gyakoriak voltak otthon a házi bulik. Az alkalom többféle volt: szilveszter, farsang, születésnap vagy valamilyen jelentős évforduló. Táncoltam az anyukámmal, a nagynénikéimmel, a nagybácsikáimmal és a nagyszüleimmel is, na meg a vendégekkel. A nagy lakásban mindenhol jól szórakoztak az emberek, a hosszú előszobában éppúgy beszélgettek, mint a konyhában, a középső nagy szobában és a szélső szárnyszobákban viszont szólt a zene, forogtak kicsik és nagyok. Ilyenkor egy picivel tovább maradhattam én is ébren, később a lakás legcsöndesebb zugában, a cselédszobában aludtam el. Oda a fény már kevésbé világított be, a zene se nagyon szűrödött be, bugival ugyan a lábamban még, viszonylag mindig hamar elaludtam. Akkor még nem érdekelt, hogy botlábam van. Amik mindig összeakadnak.

Hogy a fiamba honnan érkezett a vágy, hogy balettozon, nem tudom megmondani. A családban valóban mindenki nagyon szeret táncol, még az is, aki nem tud. Szegény gyereknek se az anyja, se az apja nem érzi a ritmust igazán. Én legalábbis bevallom, hogy nem. Mindenesetre a fiam már jó pár éve nyújtja a testét, hogy kihozza magából a saját maximumát.

Csacsacsa és a Tehénke

A legelső élményem, a házi bulikon kívül a tánccal, szintén a családomhoz kötődik. Ekkor a nyolcvanas éveket írjuk. Gyakori vendég volt nálunk egy házaspár, akik versenytáncosok voltak. Csacsacsáztak. Már a műfaj nevén gurgulázva nevettem kicsiként. És most is. Kimondani is boldogító, nemhogy nézni, és gondolom, táncolni is, már akinek bírja a keze, lába követni a ritmust. Nekem Boci néni és Boci bácsi, merthogy ők így szólították egymást: Bocikám. Ezzel engem teljesen elvarázsoltak. Láttam őket nemegyszer a nagy tükrös próbateremben táncolni, még valami olyan snitt is rémlik, hogy belebújhattam egy magas sarkú speciális cipőbe, abba, aminek olyan T-betű formálódik ki a boka és orr része között: a tánccipőbe. És úgy emlékszem, hogy talán fekete-sárga színű, selyem tapintású ruhát láttam rajtuk.

Emlékszem, egyízben velük tartottunk valahová, ahová nagyon szerettem volna odaérni. Elsétáltunk hozzájuk, ahol a szüleim az utcáról szóltak fel Boci néninek és Boci bácsinak, hogy jöjjenek le, már ott vagyunk, induljunk el. Én is beszálltam az invitálásba a következővel, amikor Boci néni kinézett az ablakon: – Tehénke gyere le!
Ez a bájos gyerekszáj ma sem felejtődött el, én csak arra emlékszem, hogy mindenki órákig nevetett rajta(m).

Azóta nekem a latin-amerikai versenytánc és a boci, avagy a tehén, elválaszthatatlan elemei a tánc fogalmának.

A csiripelő boszorkány és ősember

Még mindig a nyolcvanas években vagyunk. És még mindig házi bulizunk. Mármint a szüleim, és olykor én is. Éppen farsang van. Fekete-fehér dominónak vagyok öltözve, a nagynéném élethű bibircsókos boszorkány, míg a férje ősember, valódinak látszó bunkóval. A nagyszüleim sem maradtak ki a farsangból, de fotó nélkül már nem emlékszem arra, minek is öltöztek, csak az élményre, hogy hangos sikerük volt. A nagymamámnak színházi varrónőként igazán nem volt nehézség ötletes jelmezekbe bújniuk. És mert, a csiripelő madarakra ropni már önmagában is roppant szórakoztató műfaj, hát még különféle öltözetekben. Szerintem, mai napig így van. Bárhol, bármikor hangzik fel, az emberek ovációja kiséri a fenékrázást és kartárogatást. Záray Márta – Vámosi János az énekes házaspár neve felejthetetlené vált. Azt viszont kevesen tudják, hogy a magyar dalszöveget Vándor Kálmán jegyezi, akinek nevéhez számos más sláger is fűződik. És hogy ki volt az eredeti szerzője a kacsatáncnak, arról pontos információk nincsenek, de állítólag egy svájci harmónikaművész, Werner Thomas nevéhez kötik a dallamot, ami az egész világon végigsöpört.

Twist, rocky és az akadozó lábak

A kacsatánc népszerűségéhez feltehetőleg az is hozzájárult, hogy bárki képes megtanulni és élvezni a roppant egyszerű mozdulatsort.  Az egészen apró talpú egyévestől, a nagyszülői, vagy akár a dédszülői korig. A twist ehhez képest már jóval több ritmusérzéket kíván, a kéz-láb mozgását itt már össze kell tudni hangolni. De hat-nyolcévesen az ügyetlenségemet még nem éreztem, forgattam, emeltem a lábam, süllyesztettem a fenekem – ráztam a kezem. Utánoztam a felnőtteket. Jól vagy rosszul nem tudom, azért még ez sem olyan nagy ördöngösség. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a velem egyidős unokatesóm a steppel is próbálkozott már ekkor, és én áhítattal néztem.

Ami viszont már határozottan kifogott rajtam, az a rock and roll volt. Igazából nemhogy kifogott rajtam, egyszerűen ki sem próbáltam. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból, nálam hirtelen fellépett a fejfájás, a lábnehezedés vagy éppen a derékfájdalom, ha meghallottam az első hangokat. Igen, tízévesen. Kérem, ezt halálosan komolyan kellett venni! Hétökrösszekérrel nem lehetett behúzni engem a forgatagba. Inkább, gyorsan, villámgyorsan jobb dolgom akadt.

Lambada, az őrült tánc

Nem lehetett belőle kimaradni. Már csak azért sem, mert 13-14 éves voltam, és mindenhol ez ment. Emlékszem, a törpe sarkú magas cipőmre, a szűk színes nagyon rövid és fodros szoknyákra és ujjatlan pólókra, amikben roptuk a táncot. Nekem szerintem nem volt saját felszerelésem, hanem Kata barátnőmtől kaptam kölcsön. Viszont a flash megvan, hogy határozottan felnőttnek érezzük magunkat, az égetően tüzes bolíviai tánctól. Amivel az a szerencsém volt, hogy a hormonjaim már működtek eléggé ahhoz, hogy viszonylag jól elsajátítsam ezt az erotikus mozgást. Akkor még nem segített hozzá a boros kóla, de pár évvel később némi alkohol nélkül nem indultam neki az éjszakának.

Ha keringő, akkor bécsi

A klasszikus szalagavatói tánc, a lányoknak egy igazi főpróba a majdani esküvőjükre. A habfehér keringő ruhának légiesnek kell lennie, mely könnyen suhan a táncos után, amiről az abroncsos alsószoknya, és a rengeteg leomló anyag gondoskodik. A hercegnői sziluett felér egy menyasszonyi ruhával, hát még ha hosszú kesztyű, tiara, vagy apró virágdíszek ékesítik a kontyba tűzött hosszú hajat, amit a lányok kivétel nélkül növesztenek a bálra. (na meg majd az esküvőre) Bevallom, én sem hagytam ki a lehetőséget. Holott akkor még csak nem is sejthettem, hogy pár évvel később nem fehér ruhában, hanem egy barna kosztümben mondom ki az életemet megváltoztató igent. (Azóta is vágyom arra, hogy legyen rajtam valódi menyasszonyi ruha.)
Ami viszont a szalagavatót illeti, nehezen, de rengeteg gyakorlással megtanultam keringőzni. Tudtommal, nem hoztam szégyent a táncpartnerem nyakára, de erről Andrást kellene megkérdezni, aki határozottan vezetett. Azóta sem táncoltam újra keringőt. Feltehetőleg legközelebb a fiam szalagavatóján lesz részem benne, de már büszke anyaként.

Nyújtás, nyújtás, nyújtás

Ahogy életem következő fontos tánca sem már rólam szól, hanem a fiamról. Viszont fontos nekem, mert kicsi korom óta szeretem és lehetőségem van nézni egészen közelről a balettet, másrészt, mert az életem része, hogy a fiamnak nyújtani, lazítania, táncolnia vagy éppen pihennie kell.

A kisfiam, aki négyévesen rácsodálkozott arra a végtelen bájra, ami a balettművészetből árad. Három éve táncol, a sokadik cipőjét gyűri, és nem mondom, hogy Istenadta tehetség, de kitartó, és ami a legfontosabb: boldog általa! Ahogy tulajdonképpen nekem is újra és újra örömet szerez pusztán az, hogy készülünk az órára, a fellépésekre.

Boldoggá tesz a tánc engem is, annak ellenére, hogy a testem egyszerűen befeszül, ha ritmusra mozdulnia kell. Viszont, ha mit sem törődőm azzal, hogy mennyire passzol a mozgásom ahhoz, amit hallok, akkor elfeledkezem erről a tényről, és átadom magam a tánc leírhatatlan örömének. És szerintem, pont ez a lényege az egésznek. Hogy megmozdít, felszabadít, elvarázsol, elrepít egy másik dimenzióba, ha át tudjuk adni magunkat a tánc bármely formájának.

1727. Április 29-én született Jean Georges Noverre francia balett-táncos, az egyetemes táncművészet megújítója. Ebből az alkalomból a Nemzetközi Színházi Intézet 1981. évi madridi közgyűlése kezdeményezte A Táncművészet Világnapjának megtartását. 1982-ben ünnepelték először.

Kép: Michael Afonso on Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!