Szeretnének kapcsolatot, vagy mégsem?

Várnak arra az összenéző szemvillanásra, imakérésükbe foglalják a szerelmet, csinos járnak a nagyvilágban, ügyelnek arra, hogy mindig a legjobb formájukat hozzák, bizakodóak és nyitottak az újra. Ám abban a pillanatban, hogy valakivel megtörténik a szemvillanás, vagy a beleegyező sorok a chatben, abban a pillanatban már maradnának inkább tovább szinglik.

A pszichológus, a coach, de még a mindent tudó Eszter nénikéje is állítja, igazából nem is akar párt az olyan, mint amilyen az unokahúga is, aki azonnal visszavonulót fúj, ahogy valami egy kicsit is kezdene komolyabbá válni közte és amellett a sármos ötvenes mellett, akivel éppen összeszűrni készülné a levet. De a végén nem teszi.

De teljesen mindegy, hogy a jóképű idegen, jóképű-e, mert tőle aztán lehetne rusnya is, ha van elég esze ahhoz, hogy felcsigázza őt, jobban mondva a bugyiját le. Persze csak idővel, mert úrinőként/lányként bizony nem bújik ágyba senkivel idejekorán.

Hiszen egyre több helyen lehet olvasni, hogy miért nem jó az, ha valakivel elsőre, másodikra szexelünk, merthogy azonnal elvésznek azok az ismeretségi lépcsőfokok, amik pont ahhoz kellenének, hogy kialakuljon egyfajta kötődés. Na meg, a lelkész is hasonlót papol neki folyton, amikor nagy ritkán bekucorog hozzá némi lelki vigaszért. És jó tanácsért, amit bár helyesen bólogatva megfogad, nagyjából addig is tart az ígérete, míg el nem hagyja a lelkészirodát. – Kérem az Úrtól, hogy vezesse elém a jövendőbelimet – mantrázza, de otthon el nem vonulna imádkozni.

A pszichológus jó ideig vezette arra, hogy akkor most, újra szingliként lesz ideje arra, hogy megismerje önmagát, és vezető kérdésekkel igyekezze ráébreszteni arra, mit is szeretne ő. Ki ő valójában. Ám egy idő után, amikor már pontosan tisztában volt azzal mi a baj valójában, de csak nem történt semmi előrelépés, akkor a pszichológus feladta a kezelését. Jobban mondva átadta egy kollégájának, akihez viszont már nem akarózott elmenni.

Jó barátja fehér papírt vetettet elő vele, hogy arra írja fel milyen emberre vágyik: – Három napig írhatsz hozzá más külső és belső tulajdonságot, de radírozni nem ér! A végén összeáll a kép.

Nem állt össze, mert folyton egyvalakire gondolt. Pedig a jó barát ezt is hozzáfűzte: – Ne gondolj, Rá! Rá, arra, akivel igazán szeretett volna összejönni. Csak hát hiába jöttek össze, végül pont neki nem kellett igazán.

És ezt mindenki tudta körülötte, hogy pontosan ez a hiba forrása, nem bír továbblépni a régi szerelmén. Jobban mondva, már rég túl lépett a volt férjén azon viszont kevésbé, amit okozott neki a válás. A félelem ami kialakult benne, hogy újra megtörténhet vele. S mivel nem bír ezen túl lenni, jobbnál jobb kifogásokkal él. Pedig lassan negyven és szeretne még szülni gyereket. Vagy kettőt.

Kibúvót talált a saját testén, folytonos hízókúrán volt. Bármennyit evett, tömte magába a habos süteményeket, extra adag tejszínes kávé különlegességeket, fagylaltokat, pudingokat és tésztát krumplival, egy kilóval sem lett több az ötvennél, pláne a melle nem lett nagyobb. Jobban mondva a mellkasa, ahogy ő fogalmazott.

Ürügy volt a munkája is, ami valóban terhelően sok utazással járt, de végül is ő maga nem változtatott ezen. – Élvezem a gyakran változó környezetet, hogy mindig máshol ébredek, és annyiféle embert és munkastílust ismerhetek meg – győzködte önmagát és a többieket, akkor is, amikor amúgy végigbőgte az újabb ki és becsekkolást azon a héten ötödjére, útban éppen Zürich felé.

A férfiak, akiket megismert, azok családi állapota is egyfajta indokként szolgált számára. Nem akart elválttal összejönni, főleg nem házasemberrel. Márpedig egy olyan nő, mint ő, aki már közelebb van a negyvenhez, mint a harminchoz, alig találhat olyan vele egykorú vagy inkább kicsit idősebb pasast, aki ne lett volna már házas, ne lenne meleg vagy éppen pap, élt ezzel az ismert poénnal úton útfélen. Nem akart elvált emberrel élni, mert véleménye szerint, minden elvált ember sérült, és pont elég, hogy ő az. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy sérült. Az agya, és a folyton összeugró gyomra mélyén tudja, hogy nem bír egyszerűen bízni senkiben. Hogy nem meri még egyszer odaadni magát valakinek úgy, hogy se ne csalatkozzon benne, se nem önmagában. Mert magától is pofára esett, be kellett vallania. Mindent elsöprő szerelem ide vagy oda, a házasságában mégis mindvégig érezte azt az égető kínt, mi van, ha rosszul választott, mi van, ha valaki más van neki a nagykönyvben megírva, mi van ha elszalasztotta volna azt akivel igazán boldog lehetne? Mert így utólag nézve nem is volt boldog a férjével. Vagy igen, csak nem úgy, ahogy vágyott volna rá.

S ha olykor mégis találkozott egy-egy szingli, még nőtlen negyvenessel, ötvenessel, az legalább annyira elfoglalt volt a munkájában, mint ő maga, vagy az is ugyanezzel védekezett, mint ő. És végül semmilyen kapcsolatba nem bonyolódtak bele. Talán mert nem is tetszettek egymásnak igazán. Vagy igen, csak ezzel elásták mindketten magukban a félsz érzését. És szép lassan elmaradtak a randik, telefonok és chatek. Elmaradt az ismerkedés. Felváltotta azt a rengeteg mentség arra, miért is jó szinglinek lenni.

Kép: Photo by Alex Blăjan on Unsplash