Szelíd volt a kis bárány, feküdt a lábamnál, mint egy kiskutya

Elég furcsa ízlésem van, mondhatnák, mert egy karácsonyra fekete bundát kértem ajándékba. Meg is kaptam, de az én bundám még bégetett is, mert egy szép racka anya volt benne. Akciósan vettük, 2 in 1, vártuk is a bárány születését, mint a messiást.

Teltek a hetek, de nem érkezett. Elhívtunk egy Mindentudót, nézné meg, van e benne valami. Emberünk hümmögött, simogatta a szakállát, és megállapította: – Vagy van benne bárány, vagy nincs…de az biztos, ha van, az előbb utóbb kigyün!!

Pulóver alá

Na! Most már mindent tudtunk, vártunk tovább türelemmel. Aztán a leghidegebb januári reggelen az ól külső falánál feltűnt egy kis feketeség. A hó már szinte belepte, meg sem mozdult. Az anyja tudomást sem vett róla.

Most mitévők legyünk? 

Ha elvesszük tőle, minden lehetőséget elzárunk, hogy valaha is elfogadja. Ha itt hagyjuk, jó eséllyel megfagy. Az anyát kikötöttük, erőltettük, hogy szopjon a bárány, de semmi..

Dönteni kellett! Fogtam az ártatlant, és bevittem a házba. Hívtam a juhászt, most mitévő legyek? Azt mondta, nyúljak a szájába. Ha az is hideg, az állat kihűlt, menthetetlen.

Belenyúltam, mint a jég..

De a szíve dobogott! A kisfiam nem hagyta, hogy elpusztuljon. Így került szegényke egyenesen a pulóvere alá. Míg fel nem melegedett, a fiúk felváltva vacogtak a kis hideg testétől. Órák teltek el így üldögélve, de a kicsike élni akart.

Estére már magához tért, inogva állt a négy pálcika lábán.

Tejet adtunk neki, és ő elfogadta! A boldogság határtalan volt!

Szereztem báránytápszert, és a gyerekekkel felváltva etettük két óránként lelkesen. Szépen kigömbölyödött, éjfekete bundája szinte csillogott. 

Mint egy hűséges kiskutya a bárány

Hamarosan kinőtte a kosarat, lekerült a kamrába. Ott egy szalmával kibélelt járókába tettük, és egy lámpa égett neki. Társa egy fekete macska volt, aki melléköltözött, talán az önzetlen barátság, talán a lámpa melege miatt.

Mivel én voltam a legtöbbet vele, én lettem a mamája. Ha nem látott, kétségbeesve sírt utánam.

Ezért aztán lepapíroztam a konyhát, hogy ne csússzon a kis lába, (és egyéb balesetek miatt) és sülve-főve együtt voltunk. Néha játszottunk is, én elbújtam az ajtó mögé, ő bégetve keresett, s aztán, ha előjöttem, boldogan rohant felém, és bújt a lábamhoz. Sok kis árva állatot neveltem, de ez a kis ártatlan jószág bevéste magát a szívembe örökre.

Együtt jártunk a szomszédba. Míg én ittam egy kávét, ő a lábamnál pihent, mint egy hűséges kiskutya.

Reggelente vele ébresztettük a gyerekeket! Éles kis hangjával jelezte jöttét, az ébredezőknek azonnal mosolyt csalt arcára.

Az estéket továbbra is járókában töltötte a macskával.

Reggel hatkor már hallottam a sírását, hogy éhes. Ilyenkor pizsamában, papucsban, télikabátban vágtam át a havon, és vittem a meleg tápszert.

A fagyasztó mélyén

Aztán az egyik reggel nagy volt a csönd…hihetetlen nagy..

Szaladtam hozzá, ő feküdt a járókában a szalmán, feje hátra feszülve. Már nem élt.

Az okát mai napig nem tudom. Számtalan dolog közrejátszhatott egy ilyen fiatal állatkánál. Nagyon nehéz volt akkor a fiaimnak elmagyarázni élet és halál törvényét. Megsirattuk, megszenvedtük a hiányát. Talán meg is fogadtuk, nem szeretnénk többé ilyen fájdalmas szeretetet átélni.

De azért a fagyasztó mélyén mindig van egy kis tej, amit egy kecskemamától kapunk, hátha újra lesz egy árva kis jószág, akinek szüksége lesz rá, és a szeretetünkre.

Beküldte: Nagyné Banadics Anikó olvasónk

Kép: Unsplash