Sarkalatos problémák

Már éppen hátra lehetne dőlni, hogy minden magunk körüli problémát megoldóttunk, vagy legalábbis a nagyobbakat, égetőbbeket, amikor újra felmerül valami. Nem árulunk el titkot azzal, hogy ez mindannyiunkkal így van. Senki nem kivétel. Ezt hívják életnek.

Az új cipőket a lakásban szoktam bejáratni, vastagabb zoknival, a magas sarkúakat is, mert nagyon fájdalmas tud lenni, ha feltöri a bőrömet az első használatkor a merev cipőanyag. Ki szereti a vízhólyagokat, ugye senki? Ez egy kis apróságnak tűnik, de bőven nagy kellemetlenséget tud okozni. Ma valahogy úgy alakult, hogy ezt a protokollt kihagytam és bizony feltörte a sarkamat, az amúgy bokavédővel ellátott új cipő. Apróság, de kellemetlen. Az élettel jár.

Mindannyiunkkal történhetnek váratlan fordulatok. Aprók, közepesek vagy nagyok, amik megakasztják, felborítják vagy éppen egészében átírják az éppen aktuális menetrendünket. Akár még a spontaneitásunkat is próbára tehetik.

Egy fajta rutin kell az élethez, ami ahogy öregedünk egyre inkább meglesz bennünk, míg a tapasztalatot az időskori leépülés el nem éri. Addig viszont jobb, ha kitartunk. Túlélünk. Megélünk. Élünk. Jelen vagyunk. Akkor is, ha éppen már hátra dőltünk volna azzal, hogy most minden jó, de adódik valami. Vagy semmi, és valóban elereszthetjük magunkat és élvezhetjük az életet.

Ezek csak életjelek

A család onkológusa szokta mondani a fájdalomra, amikor előhozakodnánk valamivel, hogy azok csak életjelek. Persze ezzel biztatni próbál – miközben azért kivizsgál – túl már az első krízisen, a műtéten, és utána is még évekkel, vagy évtizedekkel később. Mert tudja, aki egyszer megtapasztalta a halál szelét, az mindig is tart a kór kiújulásától, az átéttől. Mégis az orvosnak igaza van, amíg fáj valamink, addig biztosak lehetünk abban, hogy még élünk. De persze ezt azért mondja, hogy ne essünk azonnal kétségbe, ha valamit másként érzünk, mint a megszokott. Messze nem szól a végstádiumról és a felemésztő kínról. Arról szól, amikor még agyban eldönthetjük, hogyan élünk meg valamit. Egy sajgást, egy gyötrelmet, egy csapást, egy szomorúságot, egy szívfájdalmat bármilyen ránk nem jól ható tortúrát.

Akár azt is, hogy feltörte a sarkunkat az új cipő.

Hírérték nélküli hírek

Egyfajta rutin és persze eredendő kíváncsiság sarkall arra, hogy naponta többször végigfussam a híreket. Akkor is így tettem, amikor messze nem voltam még sem magazinalapító, sem újságíró. És amikor még nem volt internet. Akkor a nyomtatott sajtót bújtam, rádiót hallgattam és hírműsorokat néztem.

Vannak hírek, cikkek, blogbejegyzések, amiket azért olvasok el, mert egyszerűen érdekel, hogy mi van a nagyvilágban, vagy mert nem árt tudni az adott témáról. Vannak, amiket azért futok át, mert szórakoztatónak vagy színesnek ígérkeznek, esetleg kedvelem az író stílusát és persze azt sem hagyom ki, aminek dühít a témája, vagy valamiért unszimpatikus a szerzője. És persze vannak mindig aktualitások is. Vagy olyanok, amiknek semmi hírértéke nincs. Ebből van a legtöbb. Az instagramot is kedvelem, vannak kedvenceim a szó jó és rossz értelmében egyaránt.

Szeretem a szép képeket. Hogy nekem mi a szép? Na igen, ez elég szubjektív. Fogalmazzunk úgy, hogy szeretem azt, ami önmagában bájos, jópofa, kedves, humoros, vagy ha nem szép, amit látok, de az hű a valósághoz, magához az élethez. Az élethez, amiről tudom jól, hogy nemcsak szép lehet, hanem sajnos nagyon randa is. Újságíróként éppen úgy találkozom a lét napos oldalával, mint annak szöges ellenkezőjével. Éppen úgy fordultam meg cifra palotában, mint hajléktalanszálláson. Újonnan avatott gyárépületben, mint cigánytelepen, beszélgettem gazdag, mint mélyszegénységben élő emberrel. Jó megjelenésűvel, mint ápolatlannal. Tanulttal és tanulatlannal. Gyermekessel, gyermektelennel. Kedvessel és nagyon nem azzal. Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egyszer lent, másszor fent lehetünk. Éppen ezért a képekben azt szeretem, hogy ha azok a valóságot mutatják, vagy legalábbis élethűeknek mutatkoznak. Nagyokat kacagok, ha a valóságtól merőben elrugaszkodó, de hétköznapinak hirdetett életképekről szeretne egy-egy instagramos a követővel elhitetni, náluk az a mindennapos. Amiről lerí, hogy mű, beállított, életképtelen. Nem baj, ha beállított, elrugaszkodott a valósággal, ha nem akarja az ellenkezőjét állítani. Engem nem bánt, ha nem csak a szépet látom, hanem a rosszat is, csak legyen az a valóság. Mert a valóság nem mindig szép.

Pár perc zuhany és borotva

Az egyik újdonsült anyuka a minap posztolta, hogy megtanult seperc alatt zuhanyozni, amibe még a borotválkozás is belefért. Értettem, hogy közvetlen akart lenni, de valahogy nem akartam volna tudni azt, hogy a szappanoperából ismert lány, hogyan szabadul meg a nemkívánatos szőrzetétől. Valahogy hagytam volna magamat abban az idilli képben, hogy egy menő influencer csakis egy szépségszalonba jár gyantáztatni. Egy rántás, és egy ordítás. Mert a szépségért ugye szenvedni kell, minden nőnek. Na jó, van akinek kevésbé, van akinek jobban. De, ami egyikünknek könnyebb akadály, az a másikunknak nehezebb. Ilyen az élet. Azzal, hogy megállunk, megtorpannunk egy pillanatra, vagy kettőre, mert hirtelen valami nem várt, nem jó esemény történik velünk, az teljesen rendben van. Szembe kell tudni nézni mindazzal, ami ér bennünket, megoldást kell találnunk a különféle élethelyzetekre, még meg is kell gyászolni, ha valamilyen veszteség ért bennünket, de belesüllyedni az önsajnálatba hosszú távon nincs túl sok értelme. Ér arra gondolni, hogy az életet túl kell élni, mindenáron! Ha másnak megy, nekünk miért ne sikerülne? Gondolni kell valami szépre és jóra, amiért hálásak lehetünk.

Minden anyukának hasonlóan nehéz a gyermekvárás, a terhesség, a szülés, a gyermekágy, a fogzás és altatás kérdése, a beszoktatás percei, a játszótér megélése, a közösség bánata, a tanulás nehézségei, a pedagógusok jelenléte, a betegségek, a kamaszkor és a többi.

Minden fiatalnak nehéz megtalálnia élete célját, szakmáját, kitanulni azt, megküzdenie az iskolákkal, pedagógusokkal, majd elhelyezkednie a szakmájában és elindulnia a ranglétrán, na és megismernie az életre szóló párját, jól megélnie a választását.

Minden embernek meg kell küzdenie az öregedéssel, mindenkit elérnek a ráncok, az itt-ott fájó végtagok, a nehezedő memória, a sérülékenyebb test tudata, a romló látás és hallás problémája, az elmúlás várása.

Lehetünk ebben vagy abban szerencsésebbek, kevésbé szerencsések vagy egyenesen szerencsétlenek is, mégis az, hogy mit hogyan élünk meg, elsősorban rajtunk áll csak, senki máson a világon. Mert, mindenki lábát feltörheti a cipő.

„Az ember mindig mindent kihever, ezt hidd el” 
(Szabó Magda)

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!