Röghöz kötöttség? Ugyan már!

Ha a nő gyereket akar, mindenhol kismamákat lát. Ha a férfi nőt akar, mindenhol buja párokat lát. Ha elhatározzuk, máshol akarunk élni, hirtelen kiderül mennyien költöztek a múltban, vagy teszik majd hamarosan. Lehet, csak az egyik kerületből a másikba, vagy éppen az ország másik végébe. S vannak, akik messzebbre, kontinensen túlra, vagy a Föld másik felére cuccolnak.

A vonaton a helyjegyem, ablak mellé, asztalhoz szól. Hatvan év felettiekkel utazom együtt, beszélgetünk. Erika néni közvetlenül mellettem ül, 74 éves, ő Mosonmagyaróvárra tart. Elmeséli, a férje halála óta egyedül él a nagy családi házban, amiből három szobát ad ki rendszeresen. – Szeretem, hogy így tétlenség nélkül telnek a napjaim, van kihez szólnom még reggeliztetek is – mondja egyszuszra el, és már kapja is elő Erika néni az okosmobilját, mutatja rajta, hogy a booking.com-on hirdet, a bevételből egészíti ki a nyugdíját. Amikor nincsenek vendégek, gyakran utazik Budapestre a gyerekeihez. Egyáltalán nem gond számára ide-oda akárhány kilométer.

Velem szemben egy házaspár ül. Marika és Béla, hatvan felettiek. Több, mint harminc évet éltek Debrecenben, majd a kora ötvenes éveikben, mintegy 12 éve, Budapestre költöztek a gyerekeik után, hogy ne legyenek olyan messze tőlük. Marika, pest megyei lány volt, a debreceni származású férjével Budapesten ismerkedett meg. – Marika félévente állt elő a kérdéssel, mikor költözünk már a fővárosba, mert mindig vágyott vissza – meséli Béla. Akkor költöztek végül el, amikor a férfi beosztása megszűnt a cég debreceni osztályán, viszont ugyanazt Budapesten átvehette. Állatorvos. A nő tanár, több budapesti egyetemen tanít. Marika nagyon mobilis, öt éven át nem is a fővárosban, hanem annak agglomerációjában tanított és minden egyes nap utazott. Ezt a salzburgi utat is ő szervezte le, az interneten foglalt szállást maguknak, hogy az osztrák Alpokban töltsék el a nyaralásukat.

Közben Tatabányára érünk. Ismerősként nézek le a vonatról, nyolc évig éltem ebben a városban. Beszélgetünk tovább. A vonat leggyorsabb sebessége ekkor 160 km/óra. Nem is érezzük, állapítjuk meg. Ekkor ér hozzánk a kalauz, aki nem igazán akarja elfogadni a postán elkalódott vonatjegyem, online elkalódott hitelesített másolatát.  A Németországban vásárolt vonatjegyemről, ami nem érkezett meg hozzám időben. A német posta levélkövetése szerint a küldeményt már átadták a magyar postának, viszont az, még csak a rendszerében sem látta a levelemet, az utazás előtt két nappal sem. Így, az utolsó pillanatban a német vasúttársaság munkatársa kiállított egy igazolást, amelyet hitelesítésként lepecsételt, beszkennelt és e-mailben küldött el.

Bécsben, egy norvég srác ül mellém, aki 27- 28 éves lehet, folyamatosan mobil van a kezében, először telefonál. Kevés svéd tudásommal pár mondatot értek abból, amit mond, igyekszem nem elárulni magam, és nem röhögni. Utána sem teszi le a készüléket, még akkor sem, amikor már negyed órája egy alagútban haladunk és mindenki más a kijelzőn a vonat sebességét figyeli, már 330 km/órával repesztünk. Csak akkor veszi le a szemét a telefonról, amikor elnézést kérek tőle, mert felállítom. Elgémberedett a lábam. Ekkor látom az arcát: vörös a szakálla, és a hosszú, copfba kötött haja is, kék szeme van. Később, amikor már visszaülök már képeket tölt fel az intsára, egyszer ő is, ránéz a laptopom képenyőjére, éppen akkor amikor svédül válaszolok egy messenger üzenetre. A svéd sógornőmmel chatelek. Érzem, hogy figyel, ránézek, és összemosolygunk.

Éppen elteszem a gépet, amikor jön az osztrák kalauz. Marika és Béla velem együtt nem vesz levegőt: de az osztrák ellenőr nem akadékoskodik a jegyemen. Fellélegzünk. A norvég srác útlevelére függesztem a tekintetemet, megállapítom, lassan váltania kellene egy újat. Bőven távolabb utazgathat, mint az Unió, az okmánykönyv tele van pecséttel. Salzburgnál száll le a fiú, de hátra nézve még svédül köszön el: Hej då! Ami annyit tesz: Akkor, szia!

Marikától és Bélától is elköszönök, kellemes pihenést kívánok nekik, kifejezem, hogy örülök, hogy megismerhettem őket, akik ezt viszonozzák és elmondják, drukkolnak, hogy majd a német kalauz se problémázzon a szokatlan jegyemen. Egyedül maradok pár percre az asztalnál. Salzburgnál szinte az egész kocsi utazóközönsége lecserélődik. Kivétel az a házaspár, akik a vonatkocsi másik oldalán, tőlem jobbra ülnek. Ötvenesek. Ők eddig szinte csak olvastak. Hagyományos módon, papír alapon, könyvből. Mint én, mielőtt picit dolgoztam és chateltem volna. Úgy tűnt, regényt olvashattak mindketten, de nem látom mit. Előttem ekkor már nem a laptop, hanem újra könyv van, még kétszáz oldal van vissza a hétszáz oldalas Ulickajaból. Letehetlen. De most már én is abbahagyom az olvasást. Fárad a szemem. Éhes vagyok. Előveszem a szendvicsemet. És beszélgetni kezdünk a házaspárral: Nyíregyházáról utaznak Münchenbe. Az ott élő lányukhoz tartanak. Nem először teszik meg ezt az utat, viszont most először majdnem lekésték a budapesti átszállást, mert Nyíregyházáról Budapest felé késett a vonat, több mint ötven percet. Gyakran állnak fel, kényelmetlen sokat ülni, a nő nevetve mondja: – Legközelebb, álló jegyet váltok.

Az ötvenes házaspár mögött spanyolok ülnek, nagy és sok bőrönddel utaznak, most féhangosan beszélgetnek, eddig a férfi nagy fülhallgatóval a fülén a laptopját nyomogatta, nagyon dolgozott, míg mellette a nő aludt.

A Salzburgnál felszállók közül egy japán lány ül le, de nem velem szemben foglal helyet az ablaknál, hanem kívül, mert egy óriási méretű fekete bőröndöt szorongat a lábával. Papírzacskóból hamburgert eszik, miközben online hívja az édesanyját, akinek a mobilkamerán át integet. Legalább négy európai nagyvárosról beszél a Mamának, ő sem ma kezdte az utazást.

München előtt St. Pöltenben állunk meg, itt egy, nagyon rövid fazonra nyírt, szinte piros színre festett hajú, orrpiercinges lány ül a japán lány mellé, aki a bőröndjét arrébb tolja a tároló részbe, mielőtt átadná a helyét és beülne velem szemben az ablak mellé. A német rövid hajú lány előkap egy nagyon kicsi laptopot, mellé rakja a mobilját és szorgalmas munkába kezd. Egyértelműen, a munkahelyéről tarthat egyébként hazafelé. Ekkor már délután négy óra vam. Miközben leül, megpillantom az enyhén domborodó pocakját, elmosolyodom azon, hogy kismama, úgy 14-16 hetesnek saccolom a terhességét. Miközben hátra-hátradől írás közben, látom, hogy koncentrál, keresi a szavakat, egyszer meg is simogatja a hasát, mielőtt folytatná a klaviatúra püffölését, vakon. Arra gondolok, talán ő is újságíró. Ez persze tetszik nekem, holott tudom, hogy ezer más munkája is lehet, de valahogy úgy érzem, ő is az. Sajnálom, hogy szemben ül velem és nem mellettem, mert így nem láthatom mit csinál.

Mellém, egy másik német nő ül le, a Railjet neki is, mint a kismamának mindössze helyközi járat. A nő erősen izzadt szagú, ő is munkából tarthat hazafelé. Leszálláskor megkérdezi tőlem, segítsen-e leszedni a bőröndömet, amin meglepődöm, de mielőtt annyit mondanék, danke, már le is emelte. Hozzáteszem, nem volt könnyű a cuccom, amire ő sem számított, így duplán megköszönöm: – Dankeschön, Vielen Dank!

Egy óra múlva értünk Münchenbe, addig a hölgy többnyire csukott szemmel pihent. Ezalatt érkezett meg a német ellenőr, aki szintén nem problémázott a nyomtatott, de nem online jegyemen, megmutatom neki a németül felírt kérést, hogy legyen szíves lepecsételni a jegyem másolatát, hogy így igazolja, felhasználtam azt. Ezt majd utam végeztéül, be kell mutatnom az állomáson. Meg is teszi, így már csak azon kell izgulnom, hogy Münchenben, ahol  át kell szállnom ne legyen gond, mert pár konyhai kifejezésen túl egy szót sem beszélek németül. Bízom benne, hogy nem más vágányról indul majd a csatlakozásom, valamint, nem kell vért izzadnom a kommunikációval.

Münchenbe érve, a pályaudvar felé lépésben araszol a vonat, négy perc késést tüntet fel a kijelző, de a német precizitás egyenlít, végül késedelem nélkül érkezünk a városba, ami felett éppen beborult kissé az ég. Pár Celsius-fokkal hűvösebb van, mint Salzburgban, Bécsben, vagy Mosonmagyaróváron volt. A peronon elbúcsúzom a nyíregyházi házaspártól, a nő kissé bosszankodik, mert leszálláskor a könyve beesett a vonat alá. A sínek közé nem ildomos nyúlni, veszteséggel könyveli így el az utat.

Az átszállást sikeresen megejtem, jó vonatra szálltam, annak is az elejére, ami nagyon fontos, mert két állomással a végcélom előtt, a vonat második felét átcsatolják majd egy másik mozdonyra, ami, majd egy másik irányba halad tovább. A sógoromnak, aki innen, másfél órányi autó útra lakik, megüzenem, jó vonatra szálltam, nem úgy, mint ő, pár évvel ezelőtt, amikor Németországba költözött.

A két és félórás úton a kabinban, amiben ülök, az utasok többször cserélődnek. Hallok, a német mellett angol, francia és olasz szót. Többen nagy csomagokkal jönnek-mennek, láthatólag, a német munkába ingázók mellett, a különféle nációba tartozó emberek ők, nem Németországban élnek, hanem külföldiek, mint én.

Miután leszállok a vonatról, ahol már vár rám a Pasim (mit kapok ezért, mert így szólítom), autóval kell még kicsit utaznom, addig, ahol most ő lakik. Bajorországban vagyunk. Útközben, az egyik német parasztházra felfüggesztve megpillantok egy svéd zászlót,  igen, jól sejtem, ott valóban svédek laknak.

Igen, úgyt űnik erről szól az élet. A mobilitásról. A röghöz kötöttségnek egyre inkább nincs helye. A Pasim Németországban él, az apukám és a testvérem a családjával Svédországban, a sógorom Németországban. És a tervek szerint, én is világpolgár leszek. Ahogy a fiam is. Ő már ebbe született bele. Skypon él családi életet.

Kép: Photo by Resi Kling on Unsplash