Randevú vasárnap a padon. Így őrizd a házasságodat!

Egy héten egyszer leülnek beszélgetni. Tervezetten. Együtt vannak kettesben, átbeszélik a hetüket, az érzéseiket, a jövő heti programjaikat egyeztetik. Fiatalok, harminc körüliek, házasok már pár éve. Bevett szokásuk a vasárnapi randevú. Talán másoknak is jó ötlet lehet.

Nemcsak akkor ülnek le vasárnaponként, ha éppen küzdenek az élettel, ám ha mégis, akkor még jobban odafigyelnek egymásra. A kintről érkező hatásoktól is védik magukat. Erről a férj, Bence mesél nekem, aki alig tűnik húszévesnek, pedig már elmúlt harminc. A munkája során, egyetemisták életét egyengeti egy szervezeten keresztül, rengeteg fiatallal találkozik, akik a megélhetési problémáik mellett, főleg párkapcsolati nehézségeikkel fordulnak hozzá, mert a maiknak egyszerűen nem megy az ismerkedés, vagy egy kapcsolat fenntartása, mert azt sem tudják a friss házasok, hogy mi fán terem az. Az iskolában sem tanítják, a szülők sem mesélnek róla, vagy eleve rossz példával állnak elő.

Egy másik férj Előd, arról mesél nekem, hogy bizony elfelejtette a házassági évfordulójukat, pedig a fejében volt az esemény. Késő este, a nappaliban az ajándék felett derült ki a feleség, és a gyerekek számára is, hogy bizony az apa idén nem készült. Van aki itt felszisszen, milyen férj az ilyen, hogy tipikus, meg bizonyára egy rossz házasságról van szó, és ez intő jel, amit végre észre kéne venni. Míg más meg azt mondja, előfordul az ilyen, az ember esendő, a gyerekeknek látni kell azt is, hogy a szülő nem egy isten, ő is hibázhat. A kérdés persze az, hogy a gyerekekkel mindezt a szülő megbeszéli-e vagy sem korához mérten ezután. Mert bizony sok év múlva, amikor a lánygyermek felnő, lehet nem tart igényt az évfordulóra, vagy, ha a férje egymás után felejti el azt, akkor azt fogja hinni az a normális, és nem kérdőjelezi azt meg, mindezt annak ellenére, hogy az ő édesapja csak egyetlen egyszer felejtette el az ünnepet, mert benne az az egy maradt meg élesen. A fiúgyermek meg talán sosem tartja majd számon az évfordulókat, hiszen benne is a hiány marad meg, az apja sem tette, így hát ez a normális.

Mert bizony az emberekben jobban megmarad a negatív, a rossz, mint a jó. Talán ezért is fontos, hogy egy férj és egy feleség rendszeresen üljön le beszélgetni, még akkor is, ha az bizony nagyon merevnek, erőltetnek, esetlennek tűnik. Hogy kibeszéljék magukból a rosszat. Éppen ezért Elődnek azt javasolja Ádám, hogy e felett ne menjenek el a feleségével.

Mindenhonnan dől, hogy ezt kell tenni, le kell ülni beszélgetni de nem adnak rá megoldást, hogyan. Kérem, a megoldás itt van előttünk, ahogy Bence is teszi a nejével. Már a kapcsolatuk elején leszögezték ezeket a randikat. Leülnek például egy padra, vagy otthon összebújnak a kanapén, de az is lehet, hogy helyzettől függően egymással szemben a konyhaasztalnál. És beszélgetnek. Először arról, hogy a nagy rohanásban ki hol volt és mit csinált azon a héten, mert ők bizony megbeszélik ezt. Eleve iszonyú nagy bizalommal vannak egymás felé, amiről mindketten tudják azért működik, mert egyikük sem csinált még marhaságot, amitől ez a bizalom megrendült volna. Szóval ők nem féltékenykednek, simán csinálnak mindketten külön programot másokkal, nemtől függetlenül is, eszükbe sem jut, hogy nem tehetnék. Tehát vasárnap leülnek mesélnek az élményeikről, és arról kiben milyen érzések kavarodtak bizonyos helyzetekben, a vicces, csetlő-botló, jó kedvű, fáradt, nyúzott, vagy éppen mérges, szomorú állapotokról éppúgy.

S bizony, mert őket is érik váratlanul nehézségek és fájdalmak, veszteségek, akadályok, arról is beszélnek. Kényszerítik magukat erre. Megpróbálják összeszedni az összes érzést ami kavargott bennünk. Egyszerűen kibeszélik, anélkül hogy a másik feltétlenül megoldást, meglátást, véleményt kínálna. Nem kínál, inkább csak a jelenlétével biztosítja a másikat abban, hogy nincs egyedül. Szükség, kérés esetén persze tanácsadók is lehetnek. A lényeg azon van, hogy ott vannak a másiknak. És pontosan tudják, hogy a másikban mi zajlik. Nincsenek elhallgatások, titkok, nem kímélik meg feltétlenül a másikat, mert ki mással lehetnének őszinték, ha nem egymással. Ezek a beszélgetések lehetnek nagy ölelősek, sírósak, puszilgatósak is, de semmiképpen nem fordulnak szexbe, mint ahogy a finom vitának, véleménycserének is lehet helye, de semmiképpen sem a veszekedésnek.

Amikor úgy érzik felállhatnak, úgymond végeztek a hétre, akkor előkapják a naptárjukat és egyeztetnek ki hol lesz a jövő héten, mikor lesznek közösek a programjaik, de ami a legfontosabb, mikor találkoznak ugyanitt ugyanígy egy hét múlva?

Amire még nagyon figyelnek, mert sajnos nem egy fájdalmas veszteségen ők is túlestek már, hogy ezeket a randikat mindig valami közös programmal zárják le, hogy ha bármi is felzaklatta volna őket, azon ne kattogjon már annyira tovább az agyuk. Elmennek sétálni, leülnek társasjátékozni, bicajozni, moziba, vagy éppen egy étterembe, ha belefér a költségvetésükbe.

Bence szerint, nagyon fontos, hogy mindent beszéljenek meg a házasok. Ha a munkahelyen sikertelenség vagy elismerés éri őket, azt éppúgy, mint azt is mi történt a nagy családban a szüleikkel, a testvéreikkel, na meg a szűk baráti körben, mert igen, a barátaink is hatással vannak ránk. Beszélni kell az anyagi kérdésekről, ki hogy éli meg, ha például kevesebb jut a tejbe aprítani, azt is, hogy kinek mire van szüksége, mire kell és mire lehet még költeni.

Fontos kérdés egy házasság elején a gyermekkérdés is, őszintén kell arról beszélni, ha még nem érzik a gyermekvállalást szükségesnek, mi az oka ennek, vagy ha már szeretnének akkor arról is miért, mit várnak attól, ha lesz gyerekük, miért szeretnék. Mert bizony fel kell készülni arra is, ha nem jön össze a gyermekáldás. A veszteségek, mint az állástalanság, egy halálhír a családban vagy a szoros baráti társaságban, a vetélések, a meddőség, később a gyerekek körüli zűr, a pénztelenség, egészségügyi kérdések mind olyanok, amikről folyamatosan kell beszélgetnie egy párnak, mert az, hogy tudjuk a másikat mi érte és szomorú az nem elég. Fontos kitérni arra, mi történne ha egyikük vagy másikuk beteg lenne, esetleg a gyermekükkel történne valami. Mert tudni kell, hogy ki mit bírna, tudna, akarna vállalni a jövőben. Egy kisbaba várásánál sajnos ilyenre is fel kell készülni.

Segíteni kell a másikat és egymást a történtek megértésében, átvészelésében, feldolgozásában, gyászolásában és az újjászületés folyamatában. Ez viszont csak úgy megy, ha tényleg hétről-hétre, vagy legalább két hetente igenis leülnek a házasok beszélgetni. Időről-időre, rendszeresen muszáj.

Mert egyébként telnek a hetek és a hónapok, úgy, hogy csak élnek egymás mellett a házasok, míg csak meg nem szokják azt, hogy a másik rosszkedvű, szomorú, dühös, mérges, savanyú vagy ellenkezőleg rezignált, fáradt, lehangolt. Érzi a két fél, talán tudja is saját magáról és a másikról is, hogy nincs jól, de hogy pontosan mi a baj, azt nem. Vagy annyira megszokják, hogy ilyenek, hogy nem is törődnek azzal, vajon miért van ez így? Egy idő után nem csak önmagukban nem lesznek jól, hanem szép lassan a házasságukban sem, de mégsem tesz egyik sem semmit. Talán félelemből. Ha kimondanák, hogy baj van, akkor szembe kellene nézni a problémával és valósággá válna, ami a hallgatással nem tűnik annak. Pedig az. Éppen ezért választani kell egy csinos padot hétről hétre és leülni rá. Beszélgetni. Ketten egymással. Már onnantól kezdve, hogy két ember igent mondott egymásnak.

KÉP: Starlet Photo