Hiányzik a bizalmam magam felé (és így mások felé is)

Az a fránya önbizalom. Jobban mondva annak a hiánya mindenre rányomja a bélyegét. Ha az nincs meg, mert sosem volt, útközben elveszett, valami vagy valaki feltartja, akkor nekünk szinte végünk. Az élet legtöbb területén. És akkor csak toporgunk egy helyben.

Önbizalom. Sokan és sokfélét írtak már az önbizalomhiányról és arról, hogyan lehet visszaszerezni azt ami elveszett, megteremteni azt, ami sosem volt, elorozni, megszerezni, kivonni, felhasználni a másoktól nyert, a felénk irányuló elismerésekből. Mert leginkább azokból lehet megszerezni, ha mi nem tudjuk tudatosan megteremteni.

Mindannyiunknak szüksége van önbizalomra, egészen pontosan arra, hogy jól érezzük magunkat a saját bőrünkben, elfogadjuk önmagunkat olyannak, amilyen, vagy ha van olyan terület, amin lehet és tudunk, akkor merjünk és bírjunk változtatni azon úgy, hogy még inkább elégedettek legyünk önmagunkkal.

Folyamatban

Önbizalom birtokában lenni, meggyőződésem, hogy nem egy statikus állapot, hanem változó. Lehetünk alapjában véve elégedettek magunkkal, többnyire pozitív beállítottságú, olyan aki a legtöbbször képes a nehézségekből építkezni, akkor is juthatunk olyan élethelyzetbe, amikor kissé mégis megingunk, valamennyire talajt vesztünk.

És lehetünk bizony kevésbé magabiztosak, s akkor nem valamennyire, hanem nagyon is kétségbeeshetünk, s nem is ideig-óráig, hanem hosszabb időre, vagy gyakorta, s akár tartósan is, főleg, ha úgy érezzük egymást érik a veszteségeink, sikeretlenségeink, amit kudarcként élünk meg.

Persze, könnyű erre azt mondani, hogy legyünk tudatosak. Álljunk pozitívan a dolgokhoz, vonzzuk be a jót, imádkozzunk Istenhez, adjunk teret az erőnek vagy higgyünk a csodában: lesz ez még így sem.

Mert vannak dolgok, amiken egyszerűen nem tudunk azonnal segíteni, a változtatás, a jó, a jobb, a siker elérése, valamilyen kedvezőtlen körülményből való felállás, gyakran idővel és energiával jár, amiben pont az a nehéz, hogy ne bátortalanodjunk el menet közben, míg tart a folyamat, ne veszítsük el a reményt, hogy igen alakulhatnak jól a dolgaink, ne veszítsünk még jobban a magunkban vetett hitből.

Módszertan nélkül

Ahogy mindannyian mások vagyunk, úgy a megoldásaink is különfélék, még azonosnak tűnő problémáknál is.  Nem véletlenül fogalmazom meg így, hogy azonosnak tűnő probléma, hiszen nincs két egyforma eset. Nem szabad elfelednünk, ami egyikünknek nem nehézség, az másnak még lehet az.

Függően attól, miként élünk meg valamit, ami tépázza az önbizalmunkat, más és más megoldást is találhatunk arra, hogy helyreállítsuk a lelki egyensúlyunkat. Ami egyikünknek orvosság, az lehet a másiknak nem az. Vagy igen, csak éppen nem tart még ott, hogy felismerje, megszívlelje, vagy önmagának tudja a megoldást. Gond mértéke határozhatja meg azt is, hogy a különféle megoldáskulcsok közül milyen módszertant választunk.

Az önbizalmunk elhagyhatott bennünket pillanatnyilag vagy tartósan is. Ha csak annyiról van szó, hogy reggel a tükörbe nézve nem olyan külső köszön ránk vissza, amilyet szeretnénk, akkor elegendő lehet egy frissítő zuhany, egy jó frizura, nők esetében egy szép smink, na meg egy előnyös, öltöztető ruha.

Amennyiben viszont ennél már többről van szó, mert éppen túl soványnak vagy ellenkezőleg túl kövérnek érezzük magunkat, akkor bizony pár óra alatt nem tudunk csodát művelni, akkor hosszú távon kell figyelnünk a táplálkozásunkra, a mozgásunkra, ami jó ideig feladatot nyújthat nekünk, abban is, hogy ne adjuk fel a reményt. Mint például Baranyai Enikő újságíró esetében is, akinek ötven kilós fogyásáról ITT írtunk korábban.

Önbizalom: Egyedül nem megy

Van, hogy nem megy egyedül. Erre a felismerésre jutni sem könnyű. Egy önbizalmát vesztett embernek, az is tovább tiporhatja a lelkét, hogy felismeri támogatásra lenne szüksége, de egyszerűen nem bír segítséget kérni. Nem bír, nem akar, nem tud, mert azzal, hogy lökést kérne, még inkább gyengébbnek, ügyetlenebbnek, elveszettebbnek, szerencsétlenebbnek érzi magát, mint amilyen valójában.

Ugyan ideig-óráig szükségünk lehet arra, egyfajta gyógyírként szolgálhat, hogy elvonuljunk a saját csigaházunkba, bezárjuk magunkat, kivonjuk magunkat a forgalomból, hogy ne kelljen se beszélnünk arról, hogy nem érezzük jól magunkat, se meghallgatni mások kéretlen, vagy olyan tanácsát, amivel (még) nem tudunk azonosulni, akkor sem, ha a lelkünk mélyén tudjuk a másiknak igaza is lehet, de idővel bizony be kell engednünk másokat.

Mert igen, egy mosoly, egy jó szó, egy máshol vagy másként kinyitott ajtó gyógyszer lehet nekünk arra, hogy felismerjük mi miben vagyunk jók.

Nem szabad azt hinnünk, hogy attól kevesebbek vagyunk, mert hagyjuk, hogy valaki belénk karoljon, vagy úgy érezzük, elesettek lennénk, csupán azért, mert szükségünk van az emberi kapcsolatainkra. Nem nem vagyunk gyengék, mert szeretetre, odafigyelésre vágyunk, csupán csak társaslények vagyunk.

Gondoljuk végig, hogy igen, mindenkivel megesik, hogy kevésbé szerencsés szituációba kerül. Igen, mindenki követ el hibát. Igen, mindenkinek vannak veszteségei. Igen, mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai. Igen mindenkivel történnek szerencsés és kevésbé szerencsésnek, vagy akár egyenesen baljósnak mondható dolgok is.

Tartom, hogy a lényeg abban van, hogy merjünk kiállni a napra (vagy az esőre és jól bőrig ázni, hogy felébredjünk), viszonozni egy mosolyt, belépni egy kitárt ajtón, belekapaszkodni egy felénk nyújtott kézbe, ha nem azonnal, de idővel. Hagyjuk, hogy mások is építsék a mi önbizalmunkat. Fogadjuk el. Ettől a másiké is stabilabb marad, hiszen a segítség adás is épít bennünket.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pixabay