Olvas a gyerek? Igen!

A ma embere olvas, csak másként, mint a régiek. Nem feltétlenül súlyos könyveket egyben. Híreket, posztokat, szösszeneteket, magazinokat. Rövidet. Sokat. Gyakran. A gyerekek is. Ezt látják a felnőttektől, és maguk is ráharaptak az ízére. Ahhoz, hogy egy könyvet vegyenek kézbe, ahhoz kell valami plusz.

Évekkel ezelőtt történt. A megyei könyvtárban az olvasás világnapja alkalmából rendezett felolvasáson néhány könyvmoly, egymást jól ismerő törzsolvasó lézengett. Nekem, mint ügyeletes újságíróként kellett jelen lennem. A fotós kattintgatott, én beszéltem pár mondatot a könyvtár vezetőjével, és pár olvasóval. Az ingyen elvihető könyvekből két oroszt magamhoz vettem. Később, amikor azokat kiolvastam, visszavittem, nem csak én szerethetem az orosz irodalmat. Kész volt fejemben az anyag, amit írni szándékoztam az eseményről, a fotós is elégedett volt, így oldaloztunk is kifelé, aznap délután még két esemény várt minket. Amikor feltűnt egy pároldalas kiadvány is, a könyvtár maga írta és szerkesztette: Hogyan neveljünk olvasásra vágyó gyereket? – vagy ehhez hasonló címmel.

Magamhoz vettem, és este otthon egyszuszra elolvastam. Nem voltam szülő, csak vártam az anyaságra. Mélyen elraktároztam magamban minden szavát, majd gondosan eltettem a pár lapos tájékoztatót. Most is meg van még, csak éppen az alagsorban a tárolóban.

Tegnap jutott mindez az eszembe, amikor éjszakába nyúlóan már negyedik órája olvastunk egymás mellett a kilencéves kisfiammal. Szívből örült, hogy egyszerre olvastuk ki a könyvünket és nyúltunk egy-egy másik után, amiket már korábban elkezdtünk. Igen, a gyerek is párhuzamosan több könyvet fogyaszt.

Állandó kérdésként kapom meg, hogy lehet, hogy a gyerekem olvas? Nem tudok rá olyan választ adni, ami százszázalékban működik, hiszen csak egy gyereken teszteltem, és valószínűleg a gének is közre játszhatnak a eredményben, de talán valami még is csak köszönhető annak is, hogy nagyon sok időt és energiát tettem bele, hogy az olvasás élmény legyen a gyereknek.

Már a pocakban?

Szeretném hinni, hogy a babák valóban már magzati korban is hallanak bizonyos hangokat, például a kisfiam is hallhatta a szervezetem hangjait, a gyomrom mozgását, a szívem verését. Ahogy később a hangomat is felismerhette, majd néhány külső zajt is, mint az apukája hangját. Gondolom, hogy valóban érzékelhette, hiszen esténként beszéltünk hozzá és ő akkor megállt a rúgkapálással.

Én a biztosra akartam menni, és gyakran hallgattam megnyugtató zenét, és olvastam hangosan hozzá. Az olvasást azután sem hagytam abba, hogy megszületett. Születése után egy hónapig volt inkubátorban, és bár szinte csak szoptatni mehettem be hozzá, a legtöbbször akkor is beszéltem neki. Meséltem neki. Arról mennyire várjuk haza, mennyire szeretjük, milyen fontos, hogy fejlődjön, gyarapodjon, mi újság van otthon.

Amikor végre hazavihettük, akkor az ébren töltött időben gyakran volt a karunkban és úgy beszéltünk hozzá. Míg én napközben, addig az apukája esténként az ágyban a lábára fektette a gyereket, és az éppen aktuális újságját olvasta fel neki. Így hallhatta mindkettőnktől a napilap anyagát, aminek a munkatársa voltam, más országos napilap vezető cikkeit, az autós magazinok, a sportújságok és női magazinok tartalmát. Hittük, nem az a lényeg, hogy mit olvasunk neki, csak az, hogy hallhatta, hogy olvasunk neki. Maga a cselekmény volt a lényeg. Az olvasás.

Pontosan azt tettük, amit a könyvtári kiadvány ajánlott.

Rágni, paskolni, ráülni

mesekönyvek

A kisfiam első könyveihez tippet Dóri barátnőmtől kaptam, aki akkor már kétgyermekes anyuka volt. Dóri a szememben elképesztően laza anyuka volt, görcs nélkül, de nagyon tudományosan állt a gyerekneveléshez, és én kérdés nélkül követtem őt. A mesekönyvek kiválasztásában is. A kisfimnak is voltak babakönyvei. Műanyag, amit nyugodtan rághatott, vastag kartonból készült, amit nyúzhatott, paskolhatott, átmászhatott rajta, ráülhetett és gond nélkül dobálhatott, annak ellenére, hogy persze elmondtam, nem dobáljuk a könyveket. A Ravensburger könyveit Dóri ajánlotta, a neve ismerős volt, a cég puzzle és társasjátékai önmagukban garanciát jelentettek. A Keress, találj, mesélj! A viszonylag vastag gyerekkönyv, kimondottan kisgyerekeknek, babáknak való. Pársoros szöveget tartalmaz, színes, képes, és érdekes. Naponta többször elővettük, és végig néztük a pályaudvart, az építkezést, az orvosi rendelőt, a tűzoltást, az árvizet, a farmot, a szántást. Mutogatta a képeket én meg mondtam mit lát. Felolvastam a rövid leírásokat. Mellette, a kihajtható könyvek vitték a prímet. Egyrészt, mert tudom, hogy kislányként én is imádtam azokat, a szüleimtől sokszor hallottam a történetet, hogy kihajtottam azokat és körbe tettem magam köré azokat. A középen ülve, a körbe játékokat, plüssöket pakoltam be és ott játszottam. A kihajthatósak közül a kisfiam kedvence József Attila: Altató című verséből készült könyve volt, minden este felolvastuk neki, vagy el is énekeltük, mikor hogyan esett. Ma, hogy kilencéves is gyakran kéri, hogy mielőtt elalszik még szavaljam el neki.

Esti mese minden körülmények között

Ahhoz, hogy a gyermekem szeret olvasni, véleményem szerint elsősorban az járult hozzá, hogy soha nem hagytam ki egy estét sem mese nélkül. Nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy elmaradjon. Pedig egyedül nevelem már régóta a kisfiamat, túléltem menet közben egy rákbetegséget, csaknem egy évig tartó kemokezelést, és a háztartást gyakran éjszaka vezetem, mert nappal én is éppúgy dolgozom, mint sok másik anyuka. Volt, hogy nekem is alig volt erőm hozzá, kedvem még úgysem, a gyerek sem figyelt, nyűglődött, vagy válogatott éppen. De minden türelmemet összeszedve igyekeztem a figyelmét felkelteni, ha nem volt kedve hozzá akkor is. Ezt sosem tettem erőszakosan, mindig afelől közelítettem meg, hogy ez a mi összebújós időnk legyen, és ha másért nem, azért maradjon az ölemben, mert akkor összebújhatunk. Igen, mindig úgy olvastam neki mesét, hogy az ölembe vettem. Egészen úgy hétéves koráig, amikor már nem bírtam el a súlyát, akkor már szorosan mellém ült. Bekuckóztunk az ágyamba, vagy az övébe, kislámpát kapcsoltam, és csak rá összpontosítottam. Kizártam a külvilágot. Ez a szertartás akkor sem maradhatott el, amikor a kezeléseim miatt olykor a nagymamákra terhelődött a meseolvasás feladata, amit a kisfiam kétévesen már maga igényelt.

A meseolvasás nem csak az esték sajátjai voltak. Napközben éppen úgy előkerültek a könyvek, ahogy magunkkal is mindenhová vittünk egyet, kettőt. Gyakran tömegközlekedtünk, az utazások elmaradhatatlanok voltak mesék nélkül, már csak azért is, hogy ne unatkozzon útközben. Ha bárhol várakozni kellett, rendelőben, hivatalban, bankban, postán ott is mindig elővettük az aktuális kedvencet.

Fejből mese

Abban, hogy a kisfiam szeret mesét olvasni, szerintem másodsorban az volt mérvadó, hogy nagyon sok alkalommal mondtam neki fejből mesét. Erre az vitt rá, hogy nem egy gyermekpszichológustól hallottam, olvastam az ajánlást, miszerint segít a gyermeknek feldolgozni a vele történteket, a benne felmerülő érzéseket, ha azokat újra éli a mesében, történetekben. Mesélhetünk más gyerekről, de akár egy ugyanolyan nevű kisfiúról, kislányról is, mint ő. Nagyjából hároméves lehetett a kisfiam, amikor az utolsó esti mese, már lefekve, mellé bújva, a fejemből pattant ki, beleszőve mindazt, ami vele történt aznap. Napról napra alkalmaztam, mert tetszett neki, nem csak az, ami aznap megesett vele, hanem arról, ami másnap rá várt, vagy valamiért jelentőségteljes volt az ő életében, a mi életünkben. Voltak olyan esték is, amikor a könyvek elő sem kerültek, csak a fejből mesék jöhettek. Volt egy olyan hosszú időszak, amikor egy nem róla szóló mesét kezdtem el a kedvenc állataival, az egerekkel, ezt a mesét idővel már ő is alakította, sőt volt, hogy ő javasolta mi essen meg velük, vagy ő maga találta ki a teljes cselekményt. Éveken át volt sláger a Cinik története.

Szókincs

Arról, hogy a gyereknek elképesztő szókincse van, először ötéves korában kaptam elismerést. Nincs csodagyerekem, de tény, hogy ma kilencévesen már-már egyes felnőtteket megszégyenítő az a kifejezés készlet, amit naprakészen és pontosan használ. Az óvónők véleménye, miszerint újságíró az anyuka és ezért van a gyereknek bő szókincse, nagyon jólesett nekem, bár nem a szakmámnak köszönhető, hanem talán annak a látásmódnak, ami ezzel jár. A gyermekem akaratlanul látja, tapasztalja, hogy informálódom, utána nézek dolgoknak, visszakérdezek, ha valamit nem értek és rengeteget olvasok. Mindent. Térképet, lábjegyzetet, újságot, magazint, szakácskönyvet, útleírást, filmajánlót, használati utasítást, szórólapot, élelmiszer-összetételt. Így ő is olvas. Mindent. Feliratokat az üzletek felett, táblákat az utcán, társasjátékok szabályzatát, gyerekmagazint és mesekönyveket. A Nők Lapjából minden lapszámban felkeresi a mesét és fennhangon felolvassa a horoszkópot és jót dereng rajta, hogy az iker gyerekekre nem gondolnak.

A folyamatos és széles körű olvasás akaratlanul hozzásegít ahhoz, hogy a gyerek ne egy kifejezéssel tudjon élni valamiről. És persze, az a részemről tett túlzás is hozzátett, hogy mindennek elmondtam és mondom a szinonimáját is, amikor egy új szóval találkozik. Így amikor beszélni tanult az autó: tütü, verda, jármű, négykerekű, járgány, személyautó, gépkocsi, kocsi és autómobil is volt egyben. Ahogy a baba: kisbaba, bébi, pólyás, csecsemő, pici, játékbaba és kicsi is volt. Időnként fogta a fejét mindenki a környezetemben, de tény, hogy meglett az eredménye.

Újra: Minden körülmények között

Az olvasás szeretetét még egy ki nem hagyható momentum erősíti: a vissza-visszatérő idézés. Igaz, a könyveken túl, rengeteg filmből is idézünk családilag, a leggyakoribbakat a gyerek megtanulta és már maga is használja, mi több elsőszámú humorforrásként is tekint rájuk. Most harmadik osztályos, már tanul szólásmondásokat, közmondásokat is, gyakran meg is kérdezi, hogy a családban használt idézések honnan származnak, volt, hogy egy közmondásra vélte azt, hogy idézünk valamiből, vagy egy idézetre hitte az egy szólásmondás. Pontosan tudja, hogy amikor megígérjük valakinek, hogy találkozunk adott időben és helyen, azt a “Minden körülmények között ott leszünk az Operában„  idézettel erősítjük meg. Ha azt mondjuk, hogy “Hiba volt téged beszédre bátorítani„, akkor szemtelen volt velünk, és már a filmnek azt a részletét is látta, amiben ez szerepel. És hogy a “Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek„ – azt nem az édesanyja magától mondja így neki, hanem egy költő verséből idéz. És ha valami bánt bennünket, akkor azzal szembe kell nézni, de utána: “Vissza nem lehet menni. Induljunk hát előre.„ mondattal előre nézünk. Mindezek akaratlanul kíváncsivá teszik a kisfiamat a forrás után, hogy elolvassa azt a verset, novellát, regényt, megnézhesse idővel ő is azokat a filmeket, vagy legalább azt a jelenetet, amiben az idézet szerepel. Továbbá, ő is megjegyez mondatokat, kifejezéseket, amiket aztán beépít a mindennapjaiba.

Az olvasás szeretete magával hozza azt is, hogy ő maga is szeret történeteket kitalálni, így újságot ír, meséket talál ki, könyvet szerkeszt. Amihez persze látja azt is, hogy én is ezt teszem minden nap, de az igényt alá az támasztja számára igazán, hogy tapasztalta milyen engedni magát elrepülni egy másik világba, amit a mesék, sztorik, könyvek jelenthetnek annak, aki olvas.

Kép: Címlap unsplash.com, belső kép: szerző