Óda a legintenzívebb örömforrásunkról, a szerelemről

Szerelembe esni nem nagy ügy. Elég hozzá egy tekintet, egy összenevetés, egy illat, egy kósza érintés. Vagy mindez együtt. Valami megmagyarázhatatlan. Szerelemben maradni viszont már igenis ügy. A demonjaink ellenére nem tágítani, kitartani, megküzdeni a saját sötét gondolatainkkal a másikért, kettőnkért maga a szerelem.

A hagyományos kétfős szerelem egy nő és férfi között olyan egyszerű képletnek tűnik. Meglátják egymást valahol, manapság akár a tinderen, vagy más párkereső alkalmazáson. Egyébként az utcán, egy közösségi programon, a mirelit zöldborsó felett az élelmiszerboltban, vagy egy parkolóházban, ahol éppen leordítanák egymás fejét ugyanazért a beállásért, de valami hirtelen történik. A nagy betűs szerelem az, ami összeköti őket azonnal, és mivel a képlet egyszerű ez örök életükre szól! Vagy nem?

Vagy nem.

Mert az embernek annyi nyűgje van alapesetben is. A saját magunkban élő kép a szerelemről, a másikban élő kép a szerelemről, ami valószínűleg nem teljesen fedi egymást. A közvetlen környezetünk elvárásai a párkapcsolatunkról. A képletből csakis határozottan lehet kívül helyezni a mindenbe belekotnyeleskedő nagymamát, a jót akaró após jelöltet, a gyereke oldaláról nem tágító anyát, a külön véleményét el nem hallgató barátot. Mindenhez jönnek a saját, és másoktól hallott tapasztalataink, az örökölt sorsunk, az otthonról hozott sztereotípiák. Amik a legédesebb és legegyszerűbbnek tűnő szerelmet, két egyébként intelligens és mentálisan teljesen kiegyensúlyozott ember között.

De mi van akkor, ha az egyikük, vagy akár mindkettő valamilyen – nem kicsi – démonnal küzd?

Óda – örömóda

Mint az Örömóda (Ode to Joy) című amerikai romantikus vígjátékban, ahol mindkét félnek meg van a maga problémája. Egyiknek meglehetősen intenzívebb tüneteket okozva, mint a másikénak.

A történetben Charlie narkolepsziás kataplexiában szenved. Ha érzelmi ingerek érik, elveszíti az uralmát az izmai felett, összeesik és el is alszik. Ez így önmagában egyszerre hangzik ijesztőnek, tragikusnak és komikusnak. Annál is inkább, mert ha rájövünk, hogy a Charlie-t játszó színészt alapjában véve honnan ismerjük, olykor nevetnünk kell. Martin Freeman játszotta az Igazából Szerelem filmforgatás részében a testdublőrt, fénydublőrt a szexjelenetek beállításakor. Na meg mosolyognunk, a Zsákos Bilbó szerepéért a Hobbit című filmből.

De visszatérve Charlie-ra, aki kataplexiában szenved narkolepsziával fűszerezve, leginkább a pozitív érzelmek mozdítják ki a normál állapotából. Olyan óda, mint az öröm, a boldogság, aminek az érzetétől egyszerűen elernyednek az izmai és összeesik, miközben el is alszik. Be kell látnunk Charlie nem egy hétköznapi figura. Vajon milyen szerelmi élete lehet így? Félő, hogy semmilyen.

Charlie folyamatosan kerül minden olyan helyzetet, ami mosolyt csalhat a szájára, örömöt a lelkébe, boldogságot a szívébe. Például a munkahelyére úg yjut el mindennap, ami egyébként egy ingerszegény környezet, egy könyvtár – leszámítva az ott dolgozó munkatársak és törzsolvasók alakját–, hogy igyekszik kizárni mindent, ami útközben kimozdíthatja őt a normál, érzelemmentes világából.

Fejére jó nagy fülhallgatót tesz, útközben gyászindulót hallgat, és ha a járókelők között valami örömtelit lát: mosolygós, vidám embereket, önmagában szívderítő képet, akkot útirányt változtat. Mert veszélyes számára a hasát maga előtt toló kismama, a gügyögő baba, az önfeledten szaladgáló kisgyerek, a szerelmesek, avagy a cuki állatok is. Ellenük mindenféle szomorú, tragédiára utaló dolgokat sorol fel magában, hogy elterelje a figyelmét az örömódáról, nehogy elveszítse a kontrollt a saját teste, izmai felett.

Óda lesz így a számára, az öröm helyett a bánat, a szomorúság, a tragédia, a kínlódás, a félelem, a fájdalom.

A szerelem nem válogat

Charlie így egyértelműen szingli, óvja magát a szeretettől és a szerelemtől. Ám a filmekből és a valódi életből is tudjuk, a szerelem elkerülhetetlen. Mert nem válogat. Sőt, szívesen megtréfál, így adva meg a szerelem sava-borsát két embernek. Minél több a démon, amivel meg kell küzdeniük, annál nagyobb a hullámvasút, amire felülnek. Amin, ha rajta tudnak maradni, akkor övékké lesz a szerelem, igazi beteljesült formában.

Charlie-val és Franceskával is ez történik. Mégpedig Charlie érzelemmentes munkahelyén a könyvtárban. Ahová egy férfi oldalán lép be Franceska, és azonnal Charlie életébe is. Pillanatok műve az egész, a temperamentumos Franceska máris az egyik asztal tetején áll, hogy egy gerincénél megerősített kötetet megszabadítson a könyv fedelétől– mérgében. Mert a férfi, pont azért vitte őt a könyvtárba, hogy elkerülje azt a jelenetet, amit Franceska így is-úgyis lerendezett, miután a férfi szakított vele.

Charlie az, aki ekkor a nő segítségére siet, elmondja, hogyan vezesse le a mérgét: a lapokat kitépkedni a könyvből sokkal egyszerűbb és felszabadítóbb érzés, mint küzdeni egy keménykötésű könyv szétszakításától. Nem beszélve azokról a bennünk felmerülő érzésekről, amit akkor érzünk, amikor egy kapcsolatnak vége van és azt kimerjük hangosan mondani. Pontosan erre biztatja Charlie Franceska-t.

Nem mindennapi démonok

Nem csoda, hogy Charlie és Franceska azonnal felfigyel egymásra. A szerelembe esés egyenesen elkerülhetetlen. Hiába volt Charlie részéről az örökös fegyelem és elővigyázatosság. A kérdés viszont az, hogy a narkolepsziás kataplexiában szenvedő Charlie, és a kapcsolatait felvállalni nem tudó, elköteleződési problémákkal küzdő Franceska szerelme beteljesülhet-e? Megélhetik hosszú távon az örömódájukat akár örökre?

Mert démonjai mindekinek vannak, a legtöbbet magunkkal hozzuk otthonról. Örökölhetünk betegségeket, mint Charlie a neurológiai rendellenességet a nagyapjától, vagy Franceska a mellráktól való félelmet hordozza magában a családi anamnézis miatt, ami többek között elköteleződési problémákat vett fel nála. Így rendszerint olyan kapcsolatokba lép be, amiket – lelke mélyén tudva – nem is tervezhetne hosszú távra.

Óda a nézőben is

A mentális problémák, félelmek, zavarok gyakran nem is kerülnek a felszínre. Vagy igen, de olyan kusza formában, hogy magunk sem tudjuk azokat kibogozni részben sem, nemhogy egészben. Elkerülhetetlen kérdés, mi kell a szerelmen kívül, hogy két ember a saját démonjai ellenére ne taszítsa el magától egymást, hanem közösen megtartsák azt az örömforrást, amiből táplálkozhat a szerelmük, mi az ő ódájuk?

Amivel ugyanabban a kocsiban tudnak maradni még akkor is, ha a hullámvasúton olykor nem egy szinten vannak, az egyikük nagyon lent a mélyben, míg a másik a legtetején. Vagy éppen igyekezve nem eltávolodni a másiktól maradni valahol középen. Mi az az óda, ami kell ahhoz, hogy megtarthassák a szerelmüket olyan szélsőséges esetben, amilyen az övéké, és amilyen velünk is könnyen megeshet?

A filmből számomra két válasz érkezik, az egyik az elfogadás, mégpedig az a fajta, ami kizárja a magunkban és másokban felmerülő akadékoskodásokat. A másik a türelem önmagunkkal és a másikkal szemben ahhoz, hogy bírjunk és merjünk megküzdeni a saját és a közös démonjainkkal, olykor külön-külön, de mégis együtt.

Az olvasónak lehet más választ ad az Örömóda című film, ami a maga tempójában pereg. Hol meglepően, hol mulatságosan, hol nagyon is komolyan, vagy éppen egy-egy pillanatra sokkolóan a következő humorforrásig, mert bizony vannak olyan jelenetek a filmben, amikor az ember könnyesre neveti magát, olykor nem is a filmen, hanem saját magán, amikor előkerülnek a fejében a saját démonjai és azok a galibák, amiket azok neki okoztak.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Movietickets