Nem megállni, csak lassítani, nagyon lassítani

Nem, nem vagyok hajlandó rohanni, szögezi le a Férfi, s hogy megerősítse, egy szuszra meg is áll, mielőtt komótosan sétálna tovább. Csak a Nőt húzza a gyerek előre, mert a kiskamaszt sürgeti a vágy, éhezik az információra, semmiről nem akar lemaradni: - Anya, a kiállított dinoszauruszok bármikor életre kelhetnek! Talán tényleg egy Jurassic Worldnek kell jönnie, ahhoz, hogy végre az ember lassítson?

A Nő munkáról beszélget a Lelkésszel. Elintézendőkről, későbbi tervekről, egy fatális nagy hibáról. Egészen pontosan egy mulasztásról. A Nő vétett, egy levelet nem időben adott fel vagy igen, csak nem számolt a négynapos ünneppel. Nem ért oda a levél. Időben. – Meg kellene állni, leülni időnként, átbeszélni, hogy egyértelműek legyenek a feladatok és hatáskörök – tompít, keresi a javítás lehetőségét a Lelkész.

A Nő a Férfire gondol, aki mindig lassítja, és aki sokszor inti: – Ez nem normális így, hogy összevissza dolgozol, folyton rohansz! Ebből egyszer baj lesz!

Igaza lett! – gondolja magában a Nő, és az arcát ellepi a pír – megpróbál összpontosítani a Lelkészre, említi neki is a Férfit, aki ugyan mindig lassú, mégis  mindent maradéktlanul elintéz, megold. És mindenhová késés nélkül odaér.

A következő pillanatban már vált a Nő agya, kérdezi magában, de most mit tudna tenni? Mindenki, tényleg mindenki rohan körülötte és ez folyamatos sürgetésre inti őt. A Gyerek iskolája, a saját munkahelye, a vállalkozása, a háztartás, a Gyerek külön órája, és önmaga biológiai vekkere. – Hányadika is van? – már majdnem hangosan teszi fel a kérdést, de időben elnyomja magában, mégsem a lelkésszel kellene megbeszélnie, hogy mikor lesz megint peteérése.

Főleg nem az esküvő előtt. Mit esküvő, még a jegyesoktatás előtt. Egészen pontosan, még a lánykérés előtt, ami még előttük áll. Amihez valahogy el kéne még jutni. Együtt, de hogyan? Hiszen minden ellenük dolgozik. A Nő és a Férfi ellen. Kettejük ellen. A Nő fut, a Férfi megfontoltan lépked. Mindketten ugyanoda szeretnének eljutni, csak közben a hétköznapjaik tempója más. A Nőnek, két teljesített feladat között jut ideje a Férfira. Hiába van lelkileg és minden idegszálával a Férfival együtt folyamatosan, ám ezt csak ő tudja, a Férfi ebből mit sem érez.

A Férfi csak azt észleli, hogy mást sem tesz, mint várja a Nőt. Várja,  hogy hozzá is rohanjon már egyszer. Ne csak a Gyereke, a munkája, a feladatai, a családja és a barátai után jusson a Nőnek rá ideje. Egy egészen rövid idő, amiután már szalad is a Nő tovább.

… most éppen együtt állnak mindhárman a többméteres T-rex alatt, és néznek lentről fel, az óriási dinoszauruszra. A Férfi, a Nő és a Gyerek. Fogják egymás kezét. A Gyerek boldog. Amitől a Nő is boldog. S kettejük boldogságától a Férfi is az. Nézik, nézik a szörnyeteget, ami egyszer csak nyitja a száját és teli (mű)torokból ordít egy akkorát, hogy mindhármukból kitör a röhögés: Mennyire, nagyon megijedtek!…

Erre gondol a Nő, amikor a figyelme visszatér a Lelkészhez, és búcsúzáskor ígéretet tesz arra, hogy azonnali lassításba kezd. Este fél kilenckor, emberi időben, túl a vacsorán, az elpakoláson, tusoláson és fogmosáson, már az esti meseolvasás után is, fejben összegezni kezdi az első nyugodt napját. Miközben hallgatja a Gyermeke egyenletes szuszogását, pipálgatja a képzeletbeli feladatlistát. Mindent elvégzett, pedig aznap még egy kedves ismerőssel is találkozott egy hosszú kávészünetre. Mobilról fotókat nézegettek, és a tavalyi nyaralásról beszélgettek. És még a Gyerekkel, haza felé tartva a nyári táborból a parkban is ráérősen játszott a  földbe süllyesztett párásító fölé állva, ugrálva, azon átfutva. Csak ott, akkor futott ma a Nő.

Mielőtt még jó éjszakát kívánna a Férfinak, telefonon, megméri a pulzusát. A vérnyomásmérő is mindent igazol, a napok óta száz feletti pulzusszáma, most újra a normál tartományban mozog, nyolcvannégyet mutat.

–  Uram, köszönöm neked a boldogságot, amit nekünk ajándékoztál. Te vezettél bennünket egymáshoz. Segíts, hogy egymás mellett maradhassunk, és segíthessük egymást a házasság felé vezető úton, ugyanabban a nyugodt tempóban maradva. A Te áldásoddal. Amen – zárja le az imát a Nő, és álomra csukja le a szemét…..egy álomra, amiben nem rohan a fél világ.

Mert végre rájöttek az emberek, hogy valójában nincs is miért hová sietni.  Hiszen a dinoszauruszok is már régesrég kihaltak…

Kép: Szoknya&Nadrág Magazin