Nem hős, csak valódi apuka

Bevált csajozós trükk a babával, kisgyermekkel mutatkozás. A nagy és erős férfi egy picivel a karjában szívdobogtató. Szemben a nő egy gyerekkel, csak ritkán kelt vadászösztönt. Így egy szimpla hétköznapi apuka is hőssé válhat. Pedig nem ettől lesz hős, hanem attól, ha valódi apuka.

Egyetlen egy olyan történetet ismerek, ahol a férfi azért lobbant szerelemre, mert a szembejövő nőben azonnal meglátta az anyát. Ebben a találkozásban a nő gyermeke, fene tudja milyen megfontolásból – a hároméves annak előtte sosem tett hasonlót – kitépte a kezét az anyjáéból, előre rohant az utcán, egyenesen, a sarokról beforduló férfi karjába. Amikor az elkapott gyerekről felnézve, a nő és a férfi tekintete egymásba kulcsolódott, tapinthatóvá vált a mindent elsöprő (pár hónapig tartó) szerelem érzése. A férfinek ott akkor, az anya tetszett meg a nőben. Talán azért, mert neki is volt már gyereke. Elváltak voltak mindketten. Maximum még a hollywoodi rózsaszín produkciókban láthatunk ilyet, meg a fajfenntartásról szóló dokumentumfilmekben.

A hétköznapokban viszont, egy anya lehet bármilyen gondoskodó, odaadó, kedves, féltő, játékos, humoros a gyermekével az nem nagyon kelt senkiben sem fel érdeklődést, legfeljebb azokban az ivarérett nőkben, akik gyermekre vágynak. De nem egy férfiban. Ugyanez fordítva, viszont már szembeszökő.

A lapát méretű kézben

Meg van az a kép, hogy a hegyomlás alkatú (vagy nem, de így annak tűnik) férfi tyúklépésben, hétrét görnyedve, a kis kezet szorongatva vezeti a járni tanuló egyévest? Hm… mintha máris homályosabban olvasnánk a sorokat… Na igen, ha a férfi lapát méretű kezében, elveszik az a pici keze, na az olyan romantikus, egészen biztosan tökéletes apukáról lehet szó… értem én.
Jaj, igen, elfeledkeztem arról, 1,85 méteről (pláne még magasabbról) nehezebb lehajolni, mint 1,75-ről (az alacsony hölgyekről, mint én nem is beszélve). De teljesen mindegy milyen magas az a férfiember, aki képes a kicsit követni a parkban, a játszótéren, a bevásárlóközpontban így, ilyen gondoskodóan az Numero 1 hím. Amikor ugyanezt a nő teszi, mi sem természetesebb, hiszen a nő, csak egy anya.

Igen, nem feledkezhetem el arról a vonzó tényről sem, hogy a családfenntartó, az értékes idejéből áldoz a gyermekére. Valóban, akár pihenhetne is az a férfiember, a napi sok óra munka után. (A nő is, de ebbe ne menjünk bele, mert az egy külön cikk, amit már egyser megírtunk, miszerint a nő persze, nem csinál otthon semmit egész álló nap)

Tehát, ha mi nők megláttunk egy gyermekkel odaadóan bánó férfit, akkor borítékolható az ellágyulás. Hát még, ha kiderül, hogy nem a gyermek apja a hím, hanem egy szabad préda nagybácsi, keresztapa, unokabáty, jóbarát, akárki… pasi, aki jól bánik egy gyerekkel.

Maszatos száj

Tízéves, de fagyi után még maszatos a fiam pofija. Ha én törlöm le az arcát, akkor könnyen érhet az a vád, hogy nem tanítottam meg, a már ekkora gyerekemnek, hogy letörölje magának (de megtanítottam, elmondom minden ragadós étel után, azaz naponta többször, de mit tegyek, a 112-es IQ-val teljesen máshol jár az agya) vagy ellenkezőleg, egy másik észrevétel szerint, milyen anya az olyan, aki képes ezért egzecíroztatni azt a szegény gyereket, csak tízéves, még gyerek, nem látom? Ám, ha gyermekem (hős) apukája fogja a kezébe a nedves törlőkendőt, akkor kérem, nemhogy vád nem érkezik, rosszalló pillantásnak a nyomát sem lehet észlelni, viszont szélesen elterülő, elismerő mosolyokat igen: – Micsoda egy gondoskodó apuka! Oh, na igen, egy valódi férfi!

Azért persze jól megnéznek maguknak a nők engem is, már ha észreveszik, hogy a közelben vagyok, de csak azért, hogy saját mércéjük szerint eldöntsék, hogy megérdemlek-e egy ilyen szuper férfit magam mellé, vagy sem. Ha nem tetszik, amit látok, képes vagyok kihangsúlyozni, hogy már elváltunk, szóval szabad a pálya. Ezzel nagy fejtörést okozva, hogy akkor minek köszönhetem az együtt fagyizást? Elárulom, én semminek, a gyerekünk annál inkább. Rá kell nézni, és nem kérdés.

Valódi apuka

A fiam apukája valódi apuka. Kevés elvált férfiről lehet elmondani mindazt, amit róla. Persze, neki is vannak hibái, ahogy nekem is, de ezeket igyekszünk nem felróni egymásnak. Minek? Inkább arra törekszünk, hogy amit lehet megadjunk a gyerekünknek, ha már a mi döntésünk miatt, a gyerekünk nem egész családban él. Sok minden van, amiben nem értünk egyet, de ezekből a legkevesebb a gyerek nevelése, bár a többi témában is általában dűlőre jutunk, nagyon ritkán a hangunkat megemeljük ehhez. Az első, amit mi mind a ketten nézünk, az a gyermekünk érdeke. Mindent, ami a gyerekkel kapcsolatos, hasonlóan hozzám, ő is igyekszik fejben tartani. Nekünk az a teljesen normális, hogy szülők vagyunk, és a szülőség feladatokkal jár, amiket fel kell osztanunk egymás közt, és hiába vagyunk elváltak, így ebben a helyzetben kell megtennünk minden tőlünk telhetőt.

A fiam apukája pontosan tisztában van azzal, hogy a válás miatt aránytalanul több feladat hárul rám, mint rá, aminek egyenes következménye, hogy a gyerekünkre jut kevesebb időm, ezért ahol tud, besegít nekem. Ez viszont egyikünket sem emel semmilyen piedesztálra, mert a gyerek a kettőnké. A mi gyerekünk, a mi felelősségünk. Szerintünk, egyetlen egy szülő sem hős, csak mert ellátja a szülői teendőit. Persze lehet panaszkodni, mi is szoktunk. Hogyne! Sőt! A barátnőimmel hol véresen komolyan, hol nevetésbe fulladva sportot űzünk abból, kinek nehezebb, de nem egyikünk sem több ezért a másiknál.

Mindezért, a gyermekem apja, válás ide vagy oda, de jön a gyerekhez. Hetente kétszer viszi balettra, igyekszik részt venni minden fellépésen, iskolai programon, naprakészen ismeri az aktuális cipő- és ruhaméretet, követni igyekszik melyik tantárgyból, hol tart az osztály, az angolt mindig ő kérdezi ki, és időnként időnként közös programjaink, hogy a gyereknek legyen közös családi élménye.

Piszkos anyagiak

Amit fontosnak tartunk mind a ketten, azon túl, hogy a feladatokat felosszuk egymást közt, az a piszkos anyagiak kérdése. Természetesen nálunk is van gyerektartás. Amiért a fiam apukáját mégis lehet hősnek nevezni, az nem csak az, hogy a lehető legtöbb időt tölti a fiával, hanem hogy a gyerektartás, elárulom, messze nem annyi, mint amennyiben a bíróság előtt valaha megállapodtunk. Mert ő tökéletesen tisztában van azzal, hogy az az összeg nem elég arra, hogy a gyermeke ne szenvedjen csorbát. Gondolkodhatna úgy, mint az elvált apukák sokasága, hogy ossza be a nő, ami van, ha nem elég dolgozzon (még) többet, és nehogy már, kényelmesen költse a férfi pénzét. De nála nem ez az észjárás dívik. Mi mindig figyelembe vesszük azt, hogy ki mennyit tud dolgozni és pénzt keresni, vagy sem. A hosszú évek alatt már mindketten voltunk olyan helyzetben, amikor hol egyikünk, hol másikunk nem tudott úgy pénzt keresni, ahogy akart, és ilyenkor egymást segítettük. Mi több a családunk is segítette egymást. Az anyósom éppen úgy, ahogy az én édesanyám, ha szükséges volt.

A kisfiam apukája teljesen tisztában van azzal, hogy minden hónapban vannak extra kiadások, amivel nem lehet számolni, mert akár havonta lehet valamiért új cipőt venni, mert esős évszakban gumicsizma kell, hóban hótaposó, bármikor elszakadhat az iskolai szandál, kinőheti a gyerek lába egyik pillanatról a másikra a tornacipőt, vagy leválik a talpa az utcainak. És ez csak a cipő kérdése. Ott van még a ruházat, az alsóneműtől, a nadrágot tartó ővön és az ünneplős ingen át folytatódva, egészen a téli kabátig. Hogy minden hónapban kiadás az írószer, mert a gyerekek szétrágják a radírokat, gyorsan elszíneznek egy tizenkét darabos ceruzakészletet, a hegyezők negyedévente megadják magukat stb. Havonta többször vannak különféle iskolai programok, amikből jó nem kimaradnia a gyereknek. Jó lenne költeni kultúrára, mint színház, opera, koncert, mozi, múzeum és könyvek. És a sportra is. Tudja, hogy a bicajt pár évente cserélni kell, hogy mennyibe kerül egy uszodai bérlet, vagy hogy nyáron jó tollasozni, kirándulni, vízi biciklizni, és ezeknek is áruk vanl. Hogy egyetlen egy állatkerti kiruccanás többezer Forintba kerül. És még nem étkezett a gyerekünk. Az persze a mi pechünk, hogy fiúnk többmindenre érzékeny és bizony a diétás ételek ára két-háromszorosába kerül, mint az általános élelmiszer. A volt férjem tud számolni, tisztában van azzal, hogy mennyibe kerül egy gyerek. És hogy a válás nem lehet oka annak, hogy ne ehessen finomságot, ne járhasson rendes ruhába, kimaradjon programokból, ne kapjon kultúrát, ne tudjon különórán részt venni, utazni, művelődni, szórakozni, játszani, mint minden más gyerek.

A nem hős apukák

Tudom, hogy nem nézi jó szemmel (vagy egyenesen megveti) azokat a férfitársait, akik nem úgy gondolkodnak, mint ő. Akik, nem látják be mennyi kárt okoznak a saját gyereküknek azzal, ha nem képesek intelligens módon viselkedni. Mert például nem látogatják eleget a gyereküket, nem ragadnak meg minden lehetőséget, hogy együtt töltsék vele az időt. Ha nem segítenek az anyának, nem is értik, miért kellen, ha nem működnek együtt az anyával, vagy ellenkezőleg még bántják is a nőt. Ha, ezért vagy azért nem fizetik a gyerektartást, vagy nem úgy, ahogy az korrekt lenne: nem időben teljesítenek, elmaradnak, feltételekhez kötik a fizetést stb. A szememben ő egy hős apuka, mert neki első a kisfia.

Egyetlen egy dolog van, amiért − ha lehet ilyet mondani − megbántuk a válást, az az, hogy így a gyerek kevesebbet kap belőle, és ő is a gyerekből. Mert így sokkal nehezebb apának lennie. Hős, valódi apának pláne. De én tudom, hogy ő az, és nem csak akkor, amikor nagyközönség előtt letörli a fia fagylalttól maszatos képét, hanem a hétköznapokban is. Odaadóban, mint egy nem különélő apuka.

Kép: Pixabay

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!