Nem csak a hősöknek szükséges a jó emberismeret

A kilencéves kisfiam különösen odafigyelt Pókembernek arra a mondatára, miszerint nem csak a hősöknek kell a jó emberismeret. Értette miért van rá szükség, hogy álarcot nem csak farsangon viselünk. Fontos lenne a gyerekeknek megtanítani, de persze nem késő felnőttként sem elsajátítani.

Nem hiszem, hogy példát kellene hoznom arra, miért lenne jó az, ha mindannyian könnyebben felismernénk akár tágabb, de még inkább szűkebb környezetünkben található emberek jellemét, tulajdonságát, motivációit. Rengeteg galibától, nézeteltéréstől, vitától és veszekedéstől kímélhetnénk meg magunkat. Ami nem jelenti azt, hogy a kevesebb konfliktus unalomhoz vezetne bennünket.

Hiszen a kiszámíthatósággal kevésbé fordulna elő, hogy nem úgy alakulnak a dolgaink másokkal kapcsolatban, ahogyan arra – gyakran – magunkból kiindulva számítunk. Hiszen, ha jobban ismerjük a másikat, ha tudjuk, hogy mire számíthatunk a másik féltől és mire nem, akkor kevesebb csalódás, kár érhetne bennünket, kevésbé akadoznának, romlanának meg a kapcsolataink, kevésbé dédelgetnék különféle reményeket, álmokat alaptalanul.

Kevesebb lenne talán, az azt hittem, te is ezt akarod, az azt hittem, ez azt jelenti, hogy..., és a nem hiszem el, hogy nem érted kezdetű mondatok. Gyakrabban néznénk ugyanazt a mozit magyarul mondva.

Tükör nélkül nem megy

Nem mondunk újat azzal, ha meg akarunk ismerni másokat, előbb magunkkal kell alaposan tisztába jönnünk. Ismernünk kell saját személyiségünket, jó és rossz tulajdonságainkat, ahhoz, hogy egyértelmű különbséget, avagy hasonlóságot tudjunk felfedezni önmagunk és egy másik személy közt. Nem pro és kontra értelmezve, hanem egyszerűen csak felismerve és elfogadva azt, nem vagyunk egyformák, egészen pontosan a másik nem olyan, mint én, ahogy mi magunk sem vagyunk olyanok, mint a másik, azaz teljesen normális, ha ugyanarról nem úgy gondolkodunk, valamit nem hasonlóan észlelünk, különbözően érzünk. Ha alaposan tudjuk, hogy mi milyenek vagyunk, milyen külső és belső tulajdonságokkal bírunk, milyen a világnézetünk, az értékrendünk akkor sokkal könnyebben eligazodunk másokon.

Háttérből figyelve

Ahhoz, hogy másokat valóban megismerhessünk az egyik legjobb módszer, ha bölcsen hallgatunk és figyelünk. Kezdjük a megfigyelést először saját magunkon, majd a közvetlen környezetünkön. Mustráljuk és elemezzük mások és a saját testbeszédünket. A kommunikációnk kétharmada non-verbális vagyis szavak nélküli, nagyrészt ösztönös cselekedet. Ha megfigyeljük a saját érzelmeinkhez társított testbeszédet az jó kiindulópont lehet.

Továbbá vannak olyan nem szokványos helyzetek, amikor az emberek igazán önmaguk, ilyen a pánikhelyzet, amikor felöntenek a garatra vagy amikor játszanak. Persze ne teremtsünk direkt riadalmat, de jó, ha tudjuk nagyon sokat elárul rólunk hogyan viselkedünk stresszhelyzetben. Képesek vagyunk e nyugodtak maradni, avagy idegesek leszünk pillanatok alatt, vagy konkrétan pánikolunk? Bátorságról vagy gyávaságról árulkodnak a cselekedeteink? Például képesek vagyunk mentőt hívni, ha valaki valóban rosszul lesz, vagy átadjuk másnak a telefonálás lehetőségét? Alkohol hatása alatt is másként viselkedünk, oldottabban, kevesebb gátlással, a szesz képes a felszínre hozni az ember valódi természetét. Az is sokat jelent, hogy játék során hogyan viselkedünk? Könnyen vagy nehezen állunk be egy játékba, mennyire vagyunk bátrak a győzelemért versengeni, kockáztatni, merésznek lenni, pókerarcot vágni, becsületesek vagyunk, vagy akár a csalásba is belálunk? Megvisel a vereség, netán megrészegít a nyereség, vagy egyszerűen csak jól érezzük magunkat a játék során? Képesek vagyunk probléma nélkül veszíteni, fölényeskedés nélkül nyerni?

Figyeljük a környezetünket és elemezzük, amit látunk, hallunk. Gondoljuk végig: ki, mit mondott, miért mondhatta, hogyan tette azt, hogyan fogalmazott, mit akarhatott elérni?

Milyen az őszinte mosoly?

A mosoly a leggyakoribb álarc, amivel találkozhatunk. Mindannyian megtanulunk mögé bújni. Nem feltétlenül azért, hogy mást becsapjunk, főleg nem azért, hogy ártsunk vele. De mi a különbség az őszinte és a hamis mosoly között? Nem más, mint a szimmetria! Figyeljük meg a ránk mosolygó személy arcát. Ha úgy látjuk a mosoly az arc mindkét oldalán szimmetrikus, vagyis ugyanúgy jelenik meg, akkor az egy őszinte mosoly, ha azonban csak az egyik oldalon erőteljesebb a mosoly íve, akkor az már hamis. Az aszimmetrikus mosolynak számtalan jelentéssel bírhat. Lehet mögötte megjátszott öröm, hamis bátorítás, eljátszott egyetértés, ahogy jelenthet kárörömet, szarkazmust, lenézést is, vagy csak egyszerű elhallgatást, amikor nem akarjuk a másikat megbántani és inkább egyetértően, elhallgatva, tagadva valamit, vagy hamisan megerősítve mosolygunk. Ha biztosan tudni szeretnénk, a másik őszintén mosolyog ránk, nézzük meg az arcát, a szimmetrikusan megjelenő mosolyban mindig megbízhatunk.

Előítélet nélkül

Bátran emeljünk le a könyvtárak, könyvesboltok polcairól pszichológiai témájú könyveket, minden olyat, ami a lélektannal, az emberismerettel foglalkozik. Minél többet olvasunk a témában annál több ismeretre tehetünk szert, akár egymással ellentmondó véleményekkel is találkozhatunk, de azzal is a látókörünket szélesíthetjük. Legfőképpen azt a beszűkült hozzáállást, amivel a hétköznapok sűrűjében sokan élnek, hogy azonnal általánosítunk, előítéleteket gyártunk vagy éppen ítélkezünk is. Tanuljunk meg olykor bölcsen háttérbe szorulni, elvonulni, megfigyelni a körülöttünk lévő embereket, a cselekedeteiket, a megoldásaikat, reakcióikat egy-egy szituációban, a gyakori megfigyeléssel könnyebben felismerjük a későbbiekben, hogy az ismerőseink mire hogyan és miért reagálhatnak, úgy ahogy teszik. A tapasztalataink segítenek abban, hogy ügyesebben tudjunk előre következtetni.

Kép: Pixabay