Mutasd az imalistádat, te mit kívánnál magadnak?

Mindannyian vágyakozunk valami után. Ez a vágyakozás az, ami előrevisz, hajt bennünket. Addig nem érzünk késztetést a megállásra, míg van miről álmodoznunk, vannak óhajaink, kívánságaink. Lehet értük imádkozni, vagy bízni a jó szerencsében. Tegyük bárhogy, abba ne hagyjuk!

Valóban az élet mozgatórugója az örök elégedetlenség, a más, az új, a szebb akarása, a fejlődésre való vágy. Egy betegségből nemcsak azért akarunk kigyógyulni, mert kínlódunk, mert fáj, mert félünk a haláltól, hanem, mert mindig úgy érzi az ember, hogy még annyi minden vár rá, mert annyi mindenről maradt még le.

Egészen kicsi kortól inspiráló hatással van ránk a felfedezni való világ. Másfél évesen széket tolunk az ajtó elé, hogy elérjük a kilincset és kilépjünk a csodába, az ismeretlenbe. Háromévesen mindenről megkérdezzük mi az a felnőtteket, mert mindenről tudni akarunk. Ötévesen elengedjük a szüleink kezét, mert más dimenzióba kerülünk, ha nélkülük futunk előre az úton. Nincs megállás egészen a halálig, és csak az tudná megmondani, hogy mit érezhetünk akkor, amikor az utunk végére érünk, aki éppen ott áll, de gyanítom, hogy akkor is vágyunk valamire, ha másra nem a pihenésre, a megkönnyebbülésre, és hogy a szeretteink teljes életet élhessenek nélkülünk.

Fejben álmodozunk, beszélünk róla a családunknak, a barátainknak, vagy éppen titkos ábrándozásainkat csak a naplónkkal osszuk meg, s az is lehet csak a Jóistennek rebegjük el. Minden este összekulcsolt kézzel pontosítjuk imalistánk tételeit.

Így kezdte egykor az a huszonéves fiatalember is, aki feleségért, gyermekért, saját családi házért és egy szentföldre szóló utazásért imádkozott hosszú éveken át. Mire harminc lett összejött a házasság, hosszú évek fájdalmas várakozása után a gyermek is elérkezett, és most csaknem negyvenévesen már mesélhet egy megjárt izraeli útról, s jelenleg a saját családi házát építi. És van még tétel az imalistáján. Ami sok tételben közös a feleségével.

Egy fővárosi nagymama közel a nyugdíjkorhatárhoz azon töpreng hónapok óta, de jó lenne, ha maradhatna még pár évig a munkahelyén, mert ő még bizony dolgozni szeretne, mert kevés lenne az előirányzott nyugdíj, – míg dolgozik is lenne miből félretennie, na meg szeretne még hasznos tagja maradni a társadalomnak. A vágya meghallgatásra talált, mert a főnöke maga kérdezett rá, hogy maradna-e még, mert szükség van rá az irodában. Amire boldogan igennel felelt.

A merengéshez, a tervezéshez, a célok kitűzéséhez sosincs késő.  A tervezés a sikeres életünk megalapozója lehet.

Ha bármelyikünk körbenéz bizony tud jó példát említeni arra, amikor valakinek a reménye, a vágya beigazolódott.

Még kiskamaszként került évekre kórházba leukémiával, olykor pillanatról-pillanatra élt a fájdalmat tűrve, vagy éppen várakozva, hogy éljen, hogy hassanak a kezelések, hogy kikerülhessen a steril szobából, az intenzívről, a kórházból, majd otthonról vágyódott ki az osztálytársai közé az iskolába, hogy újra gyerekként élhessen. Álmodozott, vágyakozott, bízott, remélt. Ma már feleség ez a lány.

Merjünk tehát álmodozni. Fohászkodjunk, mantrázzunk, tervezzünk, és kezdjünk el cselekedni. Higgyük el az álmodozás csak akkor lesz az életünk megrontója, ha azt hagyjuk a csalfán festett egekbe elsuhanni, anélkül, hogy tettünk volna bármit is értük.

Hiszen a fiatalember nemcsak imádkozott, hanem tett is azért, hogy legyen felesége, hiszen randira hívta azt a lányt, aki annyira tetszett neki, és hiába nézte a környezete zakkantnak az elképzelése miatt, a házát mégis gerendákból építette tégla helyett, amit viszont a küszöbön átlépők álomszép otthonnak találnak. A további munkaviszonyról a nagymama nemcsak kívánságot fogalmazott meg, hanem nap mint nap messzemenőkig jól végezte a munkáját, ezért is számítanának rá a jövőben is. A lány, aki megbirkózott a rákkal, zokszó nélkül, ember feletti erővel gyógyult meg, majd lépett ki a betegség árnyékából, hogy fiatal felnőttként boldogan élhessen tovább.

Ha úgy érezzük csak álmaink vannak, de nincs erőnk megvalósítani azokat, akkor se adjuk fel! Írjunk listát, vessük le papírra mit szeretnénk pontosan, mit tudnánk hozzá mi magunk tenni, hogy elérhessük azokat. S ha úgy érezzük be kell biztosítani magunkat, hogy ne adjuk fel, akkor  imádkozzunk vagy bízzunk a jó szerencsében.

De annyi szívességet azért tegyünk meg magunknak, hogy csak egyfajta támogatást várjunk a megvalósításhoz, nem simán csak az ölünkbe pottyanó kész eredményt, hogy büszkék maradhassunk önmagunkra, a kitartásunkra, az erőnkre.

Kép: Pixabay