Mondd meg a másiknak, hogy ő Valaki és nem bárki!

Nem osztogatjuk a bókokat és mondjuk meg a másiknak, hogy szuper, akkor sem, ha a másik valóban az. Helyette rezignáltan fogadjuk a másik sikerét. Nem mondjuk mert: hülye lennék nyalni, de ciki már, úgyis tudja magáról, vagy azért nem, mert még azt hiszi valami szívességet akarok kérni tőle.

A gyereket dicsérni jó, halljuk-olvassuk úton útfélen. S mivel egyetértünk vele, a legtöbb szülő alkalmazza is. Én is. Amikor először játszottam a nyolcéves kisfiammal aktivityt, rácsodálkoztam, hogy bár nem rajzol valami jól mégis milyen ügyesen gondolkodik vizuálisan. Mert, pár vonalból felismerhetően ábrázolt dinoszauruszt, parkolóházat, céltáblát, méhecske helyett darazsat, amit nemcsak én, hanem a többi játékos is azonnal kitalált. Hasonlóan ügyesen írta körül szóban a feladott kifejezést, vagy éppen mutogatta el. Nem győztünk ámulni és örülni a sikerének.

Rejtett képességei márpedig a felnőtteknek is lehetnek, azoknak is, akiket hosszú évek óta ismerünk, legyen az jóbarát vagy rokon akár. Mert valahogy nem kerültek eddig napirendre.

A különféle társasjátékok, beugró jellegű házi színházak, a kötetlen szabadidős tevékenységek és a váratlan helyzetek pont a rejtett képességeinket hozhatják felszínre. Na meg, a vészhelyzetek.

Ám vannak olyanok is, amik nap, mint nap megmutatkoznak, mi magunkban el is ismerjük azokat, mégsem jut eszünkbe, hogy ki is mondjuk azt a másiknak. Mégpedig hangosan.

Inkább egyszerűen elhessegetjük, minek mondjuk, úgyis tudja magáról…

Miért nem dicsérünk?

Vannak akik azért nem dicsérnek, mert úgy gondolják, ha valaki vagy valami csillogó, szép, jól működő, trendi kifelé, akkor azt az egyén tudja magáról, minek dicsérjük. Nem lát bele, hogy a siker mögött bizony kőkemény munka lehet, és akár az ő jó szava is segíthető lehet a másiknak, hogy legyen ereje megtartani az elért eredményeket.

Hiszen oly sokszor bizonytalanodunk el önmagunkban, a teljesítményünkben. Sokszor pont azért, mert alig vagy egyáltalán nem érkezik visszajelzés.

Nem mondjuk a barátunknak, hogy milyen jól viszi a golfiskoláját, a gyerekünknek, hogy milyen kitartó a tanulásban, a munkatársunknak, hogy milyen csinos minden áldott nap, az anyósunknak, hogy milyen kedves a legnagyobb rohanás közepette is, vagy a másik anyukának, amikor meghív magukhoz, hogy milyen szép rendben tartja a lakást három gyerek mellett is.

Akár még irigyek és féltékenyek is lehetünk. Hiszen úgy tűnik megy a másik szekere.

Persze, van akit nem lehet dicsérni, mert vagy nem fogadja jól, vagy ő maga tolja túl a magamutogatást. Aminek az a visszássága, hogy egy idő után hiába várja az elismerésünket, már nem bírjuk őszintén megadni neki, hiszen lehetetlenség a mindennapos vagy gyakori felhívásokra reagálni. Érkezzen személyesen, e-mailben, chatben vagy a közösségi oldalakon posztolva az attrakció: mert éppen palacsintát süt, új ruhában feszít, újabb helyre látogat el, mert éppen a másik kezében tartva a mobilt szelfizett jelenleg.

Ahogy a kisfiamnak is jólesett, mert megdicsértük milyen ügyes volt a játékban, úgy ezzel a legtöbben így vagyunk. Szükség van a megerősítésre. Az igazi, valódi, elismerésekre.

Kép: Unsplash