Mit (nem) csinál a gyerek a suliban: kamerát a plüssmaciba?!

Nem az érdekel mit csinál a tanár, mert neki sem könnyű. Nem azért tennék kamerát be. Sokkal inkább azért, mit nem. Mert mint embernek neki is jár a szünet, fel kell töltekeznie két óra között ennyi bitang gyerek után és előtt. De arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, amikor nincs felügyelet, akkor mit csinálnak a gyerekek? Mit csinál az enyém?

Előre látom, hogy ezért az írásomért kapok majd hideget-meleget. Hát legyen, vállalom. De én nem az az anyuka vagyok, aki szentül (és tévesen) azt hiszi, hogy az ő gyereke soha semmi rosszat nem tesz. Mert tesz. Ugyanúgy, ahogy a többi. Ugyanúgy, ahogy mi felnőttek. Mi is bántjuk egymást párkapcsolatban, barátságban, munkahelyen, rivális viszonyban. Csak legfeljebb disztingváltabban. Vagy nem.

Én is teszek rosszat. Olykor. Mindenki tesz. Van aki sokszor. Egyikünk kicsit, másikunk nagyot. Hol kicsit, hol nagyot. Esendőek vagyunk mi emberek. Bár nem szeretek erre hivatkozni vagy ezzel kibúvót találni magamnak a felelősség alól.

Ott tartottam, hogy nem hiszem, hanem tudom, hogy az én gyerekem nem egy született angyal. Hála az égnek, mert így itt van a Földön. Élesen emlékszem arra, amikor az óvodában a középső csoport évad elején behívtak az óvó nénik, és azt mondták, hogy a gyerekem idén nem olyan, mint tavaly volt. Ott menten azt hittem kettéválik alattam a föld. Nem tett semmi rosszat, csak éppen kivonta magát a foglalkozások alól, és bebújt az óvónők asztala alá, és ha hívták, na akkor akár kiabált is. Neurológust javasoltak.

Nem volt ez olyan vészes dolog, de azonnal éreztem, hogy e mögött kell lennie valaminek. Így felütöttem a telefonkönyv online változatát és elvittem oda ahol azonnal adtak időpontot, egy magán gyermekrendelő neurológusához. Aki szépen kivizsgálta a gyermekemet és beutalta a kórházba, ahol egy hét kivizsgálás alatt arra jutottak, és ez csak a szakavatott szülőknek és pedagógusoknak, na meg orvosoknak mond valamit, hogy a gyereknek idegrendszeri éretlensége van, és egy nagy adag IQ-ja, ami kérem ennyi idősen elvileg nem mérhető. Az, hogy koraszülött volt, anya rákos, apa távol, ez sem tett jót neki. Van benne egy csomó stressz és ambivalens érzés. Mozgásban lemaradt, értelemben meg előrébb jár a korosztályához képest. Azért bújik el, mert az anyját akarja. Biztonságot. Nyugalmat. Sok neki az óvoda. Türelem, speciális torna, pszichológus és beérik.

Az erről kapott nagy köteg dokumentumot és minden együttműködésre kész önmagamat tettem az óvodában a pedagógusok elé. Na meg, elmeséltem nekik minden családi titkunkat, hogy képben legyenek rólunk. És lám csoda, az óvó nénik készségesen ölelték keblükre a gyermeket. Látták, hogy elébe állok a dolgoknak, tisztán látom a gyermekemet, nem hisztizek, nem keresek bűnbakot, nyitott vagyok.

Teltek a hónapok, a gyermeket járattam ilyen-olyan foglakozásokra, drámapedagógiára és szépen beérett. Ráhúzott koraszülöttként a nagycsoportra még egy évet, majd iskolába került. Ahol igyekeznék ugyanezt a magatartást folytatni.

Csakhogy az iskola, az nem óvoda. Az iskolában farkastörvények uralkodnak. Amivel a gyermek, na meg a szülő, jól vagy rosszul megbirkózik. 

Mert bizony itt már megy az acsarkodás, a kispécizés, a csoportosulás, a féltékenység, a rivalizálás, a hátbatámadás, a nagyotmondás, az utálkozás, az irigység, a lenézés, a kinevetés. Mindenért. Ruha miatt, táska miatt, tolltartó miatt, a másik anyja kinézete miatt, a másik apja munkája miatt, a pénztelenség miatt, a hol nyaraltunk miatt, a mit kaptál karácsonyra miatt, én ülök a másik mellett miatt, a nem tudsz rendesen olvasni miatt, nem bukfencezel rendesen miatt és minden miatt, ami éppen szóba jöhet. Barátságok jönnek-mennek.

Miközben persze minden gyerek alapjában véve még is csak jóindulatú, érdeklődő, kíváncsi a másikra, odaadó és adakozó, vágyik a sikerre, az elismerésre, a mosolyra, a barátságra, a jó szóra, baráti összekacsintásra és arra, hogy aki tetszik nekik, annak ő viszont tetsszen.

De ha ez nem megy, akkor bizony a lányok belerúgnak a fiúkba, lehúzzák a másik gatyáját, az egyik lány meghúzza a másik copfját, kigúnyolja a ruháját, felborítja a poharát, leszólja a másik járását. A fiúk is kakaskodásba kezdenek, beszólnak egymásnak, nevetségessé teszik a másikat, rosszat állítanak a másikról, ökölbe szorítják a kezüket, lendítenek, a földre is legyűrik a másikat, ha kell fel is lökik vagy rúgnak.

Ez kérem ilyen. Mondom, mi felnőttek is ezt csináljuk, csak legfeljebb agyban (Megvan? Anyád napja című filmben Viola (Jane Fonda) jó párszor megküldi a fia barátnőjének, Charlotte fejét (Jennifer Lopez) a nagyon habos tortába) és legyűrjük az intrikáinkat tettben. Uralkodunk magunkon unos untalan.

De a gyerekek nem, és bizony hazajönnek elszakadt tárgyakkal, ruhákkal, felszakadt térddel, vérző szájjal, monoklival a szem alatt, bevert arccal. És a szülő hiába akarja rekonstruálni az esetet, nem tudja. Nem azért akarja feltétlenül tudni mi történt, hogy legyen a következményeket kin levernie, hanem azért, hogy tudjon mi okosat, a jövőre nézve használható tanácsot javasolni a gyermekének, s így kivédeni egy követező hasonló ügyet.

Érthető, ha egy tanár nem látta az ügyet, vagy igen, de csak részben, vagy látta, de nem tudja az előzményeket, és nem akar állást foglalni, hiszen nem lehet mindenért felelősségre vonni őt, hogyan is vállalhatna minden egyes piszkálódásért ő kezességet.

Ám igazságot tenni gyerekek között, kár vagy baleset esetén tanulságot levonni hogyan lehet bizonyítékok nélkül?

Bődületes baromság én is tudom, de olykor tényleg úgy vélem, játszom a gondolattal (szerintem nem vagyok ezzel egyedül), hogy olyan megnyugtató lenne egy videokamerával felszerelt plüssmacit tudni az iskolában, az osztályteremben, hogy pontosan láthassa a szülő mi az igazság? Az én gyerekem nem olyan, aki … vagy nagyon is olyan, amilyennek nem hiszem.

Kép: www.barncancerfonden.se