Mindig rá kell szólni a gyerekre? – Mit érez a szülő, amikor nevel?

Bármilyen ártatlan szemmel néz ránk az egyéves, ha éppen a vizet készül kiönteni a pohárból, nekünk akkor is határozottan egy nemet kell mondanunk. Éppúgy, rá kell szólnunk a huncut négyévesre is, amikor a másik fejére szórná a homokot a játszón. S igen, az sem könnyű, amikor a tízéves minden reggeli ébresztésnél közli velünk: rossz szülők vagyunk, mert iskolába kell menni. A gyereket akkor is nevelnünk kell, ha az nekünk fáj.

A legacélosabb szülőn is átfut olykor valamiféle rosszérzés, lelkiismeret-furdalás, ha reguláznia kell a gyermekét. Még úgy is, hogy tudja, bizony szükség van arra a határozott NEM-re. Amikor egymás után sokszor  kell azt a NEM-et ismételni, avagy nógatni, motiválni, lebeszélni, megértetni, megmagyarázni, elfogadtatni, rábírni valamire a gyereket, akkor bizony elfogyhat az erőnk, a türelmünk. Ilyenkor nagyon nem könnyű megingathatatlannak maradni. Főleg, ha tartunk ettől a rossz érzéstől.

Miért nehéz a gyereknek nemet mondani?

Ahogy korábbi írásainkban úgy most is, Győri Ildikó pszichológust kértem segítségül a kérdés megválaszolásához. Miért nehéz nemet mondanunk a gyereknek? Mi megy végig a szülőben akkor, amikor tudja, hogy elutasítónak és következetesnek kellene lennie, de ez ambivalens, kényelmetlen érzést, szinte fizikai fájdalmat jelent számára?

A szakértő, a jó és a rossz fogalmára hívja fel a figyelmünket elsőként: – Minden szülő fejében, a gyermeke elsősorban fixen jó, szép, okos és ügyes, és ez így van rendjén. Ha valamiért a gyerekre mégis rá kell szólnia, az azért van, mert valamit nem tett, vagy nem jól tett meg. És ekkor összekeveredik bennünk ez a kettő: a jó és a rossz fogalma. „Az én gyerekem még tegnap jó volt. Hogyan lett mára rossz?”  – a negatív érzés fájdalmat okozhat. Mert az általános értelem szerint, rossz az, aki rosszat cselekszik. Az én gyerekem jó, viszont, ha rosszat tesz, rossz lesz belőle. Vajon, valóban rossz lesz belőle, vagy valami teljesen másról van szó? Járjunk ennek utána kicsit!

Jó hír, hogy nem, nem a gyerek rossz, amikor rá kell szólnunk, hanem az, amit csinál. Nagyon fontos szülői feladat megtanulni ezt a megkülönbséget: Minden gyerek csinál helytelen dolgokat, de ettől még nem rossz, csak lehet nem ismeri a szabályokat, amelyeket megszeg, vagy valójában nem csinál rossz dolgot, csak túl sokat várnak el tőle, olyat, amire abban a pillanatban – még, vagy már – nem képes.

Említhetjük példaként, amikor a gyerek lassan készül a leckéjével, a szülő ezt a viselkedést párosítja egy negatív jelzővel, a lustasággal, pedig a gyereke nem rest, hanem csak fáradt. Vagy más szemében lehet rossz a gyerekünk, mert a kicsi beleszaladt a pocsolyába, mert az idegen nem tudja, hogy a gyerek hetekig volt beteg és ez alatt végig arra várt, hogy kipróbálhassa az új gumicsizmáját. És bizony a szülő egy idegen fejcsóválásra képes ezt elfelejteni, hogy a gyereke csak örül, mert ő maga meg akar másnak felelni.

Nem szabad elfelejteni, mindenki hibázik, aki cselekszik. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit. A gyermek gyakorlással, próbálkozással tanul, és ez alatt összetör, elfelejt, hangoskodik, rendetlen, téveszt, elront, szakít, összekever, leejt, megcserél, kitép, firkál, lever, helytelenül végez el valamit stb. Mindent igyekszik megtapasztalni, megtanulni, elsajátítani, megtudni, felismerni. Amihez próbálkozik, újra neki lendül, mindaddig nem áll meg, míg nem megy neki.

Utazzunk csak időben kicsit vissza: Addig, míg a gyereket csak etetni, itatni, pelenkázni és altatni kellett, a kezét fogni, hogy járni tanítsuk, vagy újra és újra segíteni, hogy jól ejtsen ki minden szót, akkor türelmesek vagyunk, ugye? Ekkor még örülünk mindennek, amit tesz. Lelkes rajongói vagyunk a próbálkozásainak… Ám, ahogy a gyermek már egyedül járni kezd, mi több már elkezd beszélni és a saját feje után futni, önálló gondolatait megvalósítani – akkor mindennek vége szakad, nem de bár? Bizony már nem örülünk annyira, már nem bátorítjuk a gyereket, hanem elkezdünk jobb esetben terelgetni, rosszabb esetben rászólni, a legrosszabb esetben rá sem szólni, ha valamit nem helyesen tesz.

– A másoknak való megfelelés ma különösen kényes téma. Mert nincsenek klasszikus szabályok, amik evidensé tennék a mindennapokat, és az életünk nem egyetlen közösségben halad, ahol ezeket a szabályokat a mindennapokban együtt elsajátíthanánk. Nagymamáink idejében, zárt közösségben éltek az emberek, több száz évre visszamenőleg ugyanazon szabályok mentén, amiket most hagyománynak hívunk. Ezek a tradíciók megadták a jelentősebb hétköznapok és ünnepnapok ütemét, továbbá mindenki haladt a napi penzum szerint. Nem kellett gyereket „nevelni”, hiszen minden élt a megszokott rend szerint, ami a gyereknek evidensé vált. A „gyereknevelés” így nem volt külön feladat, sem a szülőnek, sem másnak, mert mindenki hasonlóan viselkedett, minden felnőtt példamutató volt a gyerek felé. Konzekvens volt a világ, mindenki ugyanazt mutatta, elő sem fordulhatott, hogy valaki ne  ünneplőben ment volna a templomba. Olyan pláne nem, hogy el sem megy valaki vasárnap – fogalmaz Győri Ildikó.

Manapság a többféle valóság problémája gondot okoz a szülőnek éppen úgy, mint a gyereknek. Ahány helyen megfordulunk, annyi „közösségbe tartozunk” annyiféle szabályrendszerrel, szokással íratlan vagy írott szabállyal találkozunk, még akkor is, ha az ideig-óráig érvényes csak – például az edzés kilencven percére. Más szabályok érvényesek otthon, a bölcsődében, az óvodában, később az iskolában, más a rend a különórákon, az utcán, a rendelőintézetben, a boltban, az egyik nagymamánál, a másik nagymamámnál, az egyes barátainknál. Ha több gyermekünk van, ők is más és más szabályokkal találkoznak, még akkor is, ha már ugyanabba az iskolába járnak, mert másik osztályban, más osztályfőnökkel különböző alapelveket kapnak. És ezek a szabályok nem evidensek, nem olyanok, amelyeknek a tövényszerűségére a gyerek magától is rájöhetne. Régen tudta a gyerek, ha nem óvatosan használja az éles bicskát, akkor elvághatja vele a kezét, vagy ne üljön fel a lóra, ha nem tud lovagolni, mert ledobhatja. Ha nem eteti meg a tyúkot, megdöglik és nem lesz tojás, stb.

Nincs rossz gyerek, csak nem tudja a szabályokat, vagy nem tartatjuk be vele azokat!

– Helyszínenként legalább három-öt szabályt kell megjegyeznünk nekünk felnőtteknek is, amiket mi tudomásul veszünk, ám egy kisgyerek azokat jóformán fel sem fogja, nemhogy be is tartsa azokat. Ha egy gyerek egy nap négy helyen megfordul – otthon, óvodában, különórán és a játszótéren – az legalább 12 szabályt jelent, ha nem többet egy nap – hangsúlyozza a szakértő – az óvodában formája van annak, hogyan jövünk el onnan, majd elindulunk, és a metrón kiabálunk kell egymással, különben nem halljuk a másik hangját, miutánt leszállunk és bemegyünk egy boltba, ott már halkabbnak kell lennünk, ahonnan eljutunk az edzésre, ahol újabb szabályok vannak.

Rászólás helyet – elengedni a felesleges szabályokat

A rengeteg szabály állandó feszengést, és megfelelési kényszert válthat ki a szülőből, amit egyrészt átragad a gyerekre, másrészt az amúgy is túl sok információval leterhelt gyerek mégjobban elfárad. Ráadásul, sokszor családon belül sem egyformák a szabályok. Mást mond az Anya, és mást mond az Apa, átjön a Nagymama és ő már egy harmadik szabályt követel. Fontos lenne az egység. Győri Ildikó, pszichológus szerint ezekre kellene ügyelnünk:

1. Szűkítsük le a szabályok számát.
2. Magyarázzuk el, hogy a gyerek is értse azokat, amiket fontosnak tartunk.
3. Humorral kezeljük a hibákat. Meg kell engedni, hogy mindannyian rontsunk, tévesszünk. Például vegyük az egyik legnehezebb esti rituálét a lefekvést. Kilenc óra van, a gyereknek már aludnia kellene, mert tudjuk, ha nem alszik el félórán belül, másnap szörnyen fáradt lesz az ébredésnél. Itt eldurranhat az agyunk, mert a gyerek még nem vette fel a pizsamáját, vagy húzza az időt a fogmosással, másodszorra pisil, éjszakára még vizet kér, vagy éppen nem találja a kedvenc plüssét. Ilyenkor elő kell vennünk a humorunkat, és felkínálunk neki két lehetőséget. A variáció: most elmegy aludni azonnal. B variáció:  nem megy el aludni azonnal, de előre megkérjük, hogy reggel lehetőleg némán üvöltsön majd’ a fáradtságtól, amikor felébresztjük. És a gyerek ezen nevet majd. Ha reggel mégis hangosan üvölt, akkor igyekezzünk túláriázni őt, vagy ha nekünk nincs hangunk, közelítsünk a füléhez hangos zenét, hogy érezze milyen kellemetlen a hangos szó nekünk is reggel. Húzzuk meg keményen és egyértleműen a határokat, de  humorral tartassuk be azokat.
4. Hagyjuk hibázni a gyereket. Ha nem vesz zoknit egy tavaszi napon, akkor nem vesz, elmegy anélkül, megfázni ennyi idő alatt nem tud, de megtanulja milyen, amikor feltöri a lábát a cipő. (Legfeljebb belecsempésszük a táskájába a zoknit, ha nagyon aggódunk a felfázás miatt) Ha nem pakolta be a táskáját jól, menjen el úgy iskolába, elég hatásos lesz számára a mérges, elégedetlen tanár arcát látni, és legfeljebb megtanulja, hogy ne okozzon magának ilyen ciki helyzetet.
5. Ne csináljunk szülőként meg mindent helyette! Egy kisiskolás gyerek, ha nem ette meg annyi idő alatt az ételt, mint a szülő, akkor hagyjuk ott az asztalnál, a lassú leves szürcsölgetés ára az lesz, hogy neki kell leszednie az asztalt. Egy tizenéves gyerek már megtanulhat elmosogatni is, ne mi legyünk az áldozat miatta.
6. Megfelelő hangnem eltalálása. Még, ha megy is fel bennünk a pumpa, az ordibálást tartogassuk a vészhelyzetekre.  Mert ha valóban életveszélybe kerül a gyerek, akkor nem tudja majd felismerni, hogy valóban azért kiabálunk, mert tényleg baja eshet. Inkább mondjuk el nyolcszor szépen, hangosan jelezzük  a gyereknek hol tartunk a számolásban, jelezzük, hogy kilencnél már közepesen hangosan kiabálunk majd, tíznél lépjünk közelebb és úgy szinte kiabáljunk, és kérdezzük meg, hogy jól hallotta-e, amit kértünk?  Ne feledjük, amikor csak úgy kiabálunk a gyerekkel akkor a gyereknek az úgynevezett „hüllőagya” kapcsol be, amivel semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy fusson vagy támadjon. Így viszont, ha jelezzük viccesen, hogy egyre hangosabbak leszünk, kimozdíthatjuk őt a hüllőagyból, és cselekvésre bírhatjuk.
7. Állandó rászólás helyett, inkább kérdezzünk, vezessük rá a gyereket a helyes megoldásra, hogy magától gondolja végig és magának vezethesse le mi a helyes, és mi nem, s ami ennél is fontosabb, így nem nekünk kell büntetnünk a gyereket!

– Emlékszel, Kisfiam a szabályra?

– Igen.

– Amit most cselekszel, az beleillik ebbe? Igen, vagy nem?

– Nem

–  … Akkor min változtatunk? 

8. Mértékkel!!! – Gondoljuk végig szülőként, hogy mindaz amit elvárunk a gyerektől, azt magunktól is elvárjuk-e, és mi betartjuk-e? Valóban mi sem eszünk már késő délután édességet? Mi mindig elpakolunk magunk után? Mi tényleg nem kapkodunk reggelente? Vegyük végig, hol és miben lehetünk engedékenyebbek, hol kerülhetjük ki a konfrontációt a gyerekkel. Az egyik ilyen veszélyforrás kisgyerekkel a bevásárlás. Meg kell értenünk, egy kisgyermek nem tud ellenállni több tucat hívogató finomságnak vagy cukiságnak minden egyes vásárlás alkalmával. Nem azért kér nyalókát, hogy bennünket bosszantson. Ha tehetjük vásároljunk egyedül, vagy kérjünk házhozrendelést – javasolja Győri Ildikó.

Tipikus eset még, amikor mi adunk szép ruhát a kicsire az óvodába, de elvárjuk, hogy ne legyen az koszos a kötelező homokozás, udvari játék után. – Kisgyerek, nem tudja még úgy koordinálni a mozgását, hogy ne legyen piszkos. Ne adjunk rá értékes, kényes anyagból készült ruhát, ha nem akarjuk, hogy az tönkremenjen. Mint ahogy azt se várjuk el, hogy egy kétéves függőlegesen tudja tartani a tölcsért, benne a számára nehéz gombóc fagyival, amikor a keze még nincs azon a fizikai érettségen, hogy meg tudja azt egyenesen tartnani. Vagy vegyük tudomásul, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is el fogja dönteni a tölcsért, amiből a ruhájára folyik majd a fagylalt, vagy ne adjuk a kezébe – sorol tipikus vita tárgyát képező, egyébként teljesen kikerülhető helyezeteket a pszichológus.

Amikor valóban ordítani kell

Ugyanakkor azt is elmondja a szakértő, hogy nem kérdés, hogy amikor lelép a járdáról a gyerek a labda után, beáll az ablakba vagy felmászik a könyvespolcra, akkor nem rászólunk, hanem egyenesem rákiabálunk, ráordítunk azonnal, mielőtt még baj érné, már csak azért is, hogy rögzüljön benne, hogy most valóban valami nincs rendben! Majd, a vészhelyzet elmúltával, már nyugodtan, biztonságban elmagyarázzuk neki, miért tettük ezt, és hogyan kellene elkerülnie legközelebb az ilyen helyzetet.

Ezzel szemben, az együttélést, a társadalomban való elhelyezkedésünket segítő nevelésnek inkább terelőnek kell lennie. Például, ne szórja a homokot a másik szemébe; ne harapja meg a másik gyereket, ha valami neki nem tetszik; ne rúgjon a barátja bokájába, ha azt szeretné figyeljen rá, inkább mondja neki: – Figyelj rám, légyszíves!  Ezekben a helyzetekben, hangsúlyozni kell a gyereknek, hogy nem ő a rossz, hanem az a rossz, amit tesz. – Itt térünk vissza a kiindulási ponthoz, hogy csak az hibázik, aki cselekszik, és a gyerek is cselekedett.

Tanulhat a hibájából, ha nem rákiabálunk, hanem humorral, vagy tereléssel nevelünk. Például: Látom fáradt vagy, inkább csináljunk mást a homokozás helyett.

És nem azt mondom, hogy rossz vagy, mert szórod a homokot! – segít a megoldással Ildikó.

Ez azért fontos, mert húsz év múlva, az első állásinterjún visszautasíthatják a gyereket. Az, akire folyton rászóltunk, mindig „nem”-et halott tőlünk, akkor úgy éli majd meg, hogy ő rossz és nem kellett. Az a gyerek, akivel megtanultuk, hogy gyakorolni, próbálkozni kell, hogy valami jobban sikerüljön, tudni fogja, hogy azért nem vették fel, mert nem az volt a legjobb, amit ő csinált, volt nála ügyesebb, de sebaj, megpróbálhatja újra, vagy megpróbálhatja másként, ne adja fel, jelentkezhet máshová.

Ha a rászólást lecseréljük a terelgető kérdésekre, teljesen másként szocializálódik, rugalmassá válik a mindennapok nehézségeihez. Marad önbizalma. Ennél jobb útravalóra szinte nincs is szüksége!

Kép: Unsplash