Mikor „illik” szülni ? És mikor jön el az ideje?

Már akkor szülni akartam, amikor még kislányként a kedvenc mozdonyommal vonatoztam. Igen, vonatoztam. Az ugyanolyan mozdonyt háromszor kellett az édesanyámnak megvásárolnia, mert nem tönkretettem, hanem az megadta magát.

A mozdonyozás, mint „fiús játék” nem zárta ki belőlem az anyai szerepet, csak utazni is szerettem volna sokat. Lehetőleg azzal a nagyon piros vonattal. Most 41 évesen (még csak) egy gyermekem van, és nem utaztam (még) annyit, mint amennyit szerettem volna.

Az édesanyám egyedül nevelt fel. Kamaszkoromig mégis nagycsaládban élhettem, mert a nagyszüleimnél laktunk egy óriási lakásban. Édesanyámék hatan voltak testvérek, így körbevettek a nagynénik és nagybácsik. Az asztalt sosem kevesen ültük körbe, a bundás kenyeret kilószámra sütötték a felnőttek és mindig több liter citromos teát tálaltak fel mellé. Ezt a mintát követve, én is legalább négy gyereket szerettem volna. Ha nem hatot.

A vetéléseim számát tekintve már rég meglenne ennyi gyerek, merthogy a várandós testem felett nem én, nem a miniszterelnök, nem is egy mozgalom, hanem az Úristen dönt. Aki, a Katalin hercegné után, már nagyon is úri betegségnek számító kórságot osztott rám is: hyperemesis gravidarum, magyarul: vészes terhességi hányást.

Ami terhesség esetén már akkor jelentkezik, amikor még csak éppen számolhatok annak a tényével. És onnantól kezdve a gyermekáldás helyett pokolról beszélhetünk, orvosi felügyelet ide vagy oda. Mindentől öklendezni kezdek, legyen az a hűtő szaga, az apa testillata, az öblítő aromája, bármilyen étel-ital látványa, de még a gondolata is. Reggeltől estig, még éjszaka, alvás közben is, kínoz az inger. Majd, már nemcsak gyötör, hanem….s ahogy a kilók csúsznak le rólam, ahogy fogy az én erőm is, és a magzaté is ….. hiába az anyai ösztön, vágy…. volt, hogy addig sem jutottunk el, hogy a nyolcadik héten halljuk a szívhangját, vagy megélte volna a vízválasztó tizenkét hetet, mert elvetéltem.

Ezt, öt alkalommal csináltam végig, az első vetélésem 22 évesen volt. Pedig, minden alkalommal, elég jó időben szültem volna.

Egy ízben vészeltem, vészeltük át a bajt, akkor a várandósság tizenhatodik hetéig tartott a vészes terhességi hányás időszaka, az eredmény ma már kilencéves. És fene a pofámat, akkor, én, már bőven túl voltam a harmincon. Azaz, nagyon nem illő időben szültem.

Pedig, az én kedvenc, mozdony húzta vonatomra – jól nevelt, és jól nevelődött, szabályokat betartani szerető, igazán „illően” viselkedő kislányként, – tényleg féltucat gyermekemet terveztem felültetni, akikkel szerettem volna körbeutazni, ha nem is az egész, de legalább a fél világot.

Félek, hogy negyven felett – sokak szerint – sem ildomos már szülni, de nekem mégis maradt a gyerekkori vágyamból még annyi, hogy legalább még egy, azaz két gyerekkel zötykölődhessek a vonaton, bejárva legalább (már csak) a negyed világot.

Ám eme vágyam felett, sem én, sem más földi halandó nem dönthetett eddig sem, egyedül csak az Isten az, akinek uralma van rendelkeznie afelett, hány gyereket szülhettem, szülhetek még és mikor.

Kép: Pixabay