Mennyien férnek el a szívünkben?

Egyetlen egy szívünk tágas belsejében jó sok üreg, zegzug, csücsök és még kanyar is van. Melyekbe beleférnek szerelmek, emberek, gondolatok, ízek, helyszínek, illatok, házi kedvencek, tárgyak és hangok. Oly sok minden, amit szerethetünk, kedvelhetünk. S amik együttes szeretete ellent is mondhatnak egymásnak. Hogy aztán összekuszáljanak odabent mindent. A szívünkben és lelkünkben. Na meg, máséban is.

Szeretem. Mondjuk a fagylaltra, egy nekünk tetsző filmre, a gyerekünkre, a kanapé színére, egy hüvős italra a melegben, a macskánkra vagy a kutyánkra, a szerelmünkre, a nyári zivatarra, az autónkra, a szüleinkre, a könyvre, ami a legutóbb megérintett, a barátainkra, egy jó viccre, a munkatársainkra, a kedvenc társasjátékunkra, az unokahúgunkra, a sportra, vagy akár az exünkre, mert miért ne maradna neki is egy hely a szívünk leghátsóbb csücskében, csak azért, mert már vége?

Nehéz ügy azt mondani a szívnek, hogy vége a szerelemnek, egy kapcsolatnak, így hát Agyő!, nem vitáztunk, csak elváltunk, ne szeresd már te szív tovább sehogy se! De, miért ne szerethetne? Hol van az megtiltva, hogy a korábban lángoló érzést tényleg a sutba kellene vágni?

Keveseknek adatik meg, hogy életük egyetlen szerelmével egy egész életen át szerethetik egymást….már csak azért sem, mert mindannyian többször leszünk szerelmesek. Az óvodai, vagy iskolai első szívdobbanást sem szabad figyelmen kívül hagyni. Ugye, hogy nem felejthetjük el azt az esetlen puszit az udvaron a csúszda alatt? Egy életen át a szívünkben hordozzuk.

Így hát, miért ne lehetne felnőtt fejjel jól kezelni azt, ha szakítunk, válunk? Miért kellene a korábbi érzelmeinket, döntésünket meghazudtolni és lemondani róla? Miért kellene bárkit kilöknünk a szívünkből, ha csak nem muszáj, ha egyszer a szívünk olyan rugalmas falakkal bír, hogy akár át is tolhatjuk azokat?

Nem lehetne lemondás helyett csak keresni a szívünkben egy szegletet, amibe eltesszük a másikat a szép emlékekkel és a kevésbé szépekkel együtt? És ha később összehoz bennünket a sors, vagy meglátjuk egymás posztját a facebookon, akkor elővesszük egy mosoly, egy szia, egy puszi vagy egy ölelés erejéig a szívünkből az érzést. Így őrizve meg egykori szerelmünket. Ha mindezt ilyen szépen tesszük, akkor az elfogadható lesz a környezetünknek is. S a lelkünknek sem kell meghasadnia.

Hiszen, ha nem nyomjuk el az érzelmeinket, nem is kuszálódnak össze azok, mert a feldolgozásal minden a helyére kerül. Bele egy-egy zúgba. Volt szerelem hátra, egy egészen kis helyre, míg az új szerelem kitöltheti a legnagyobb űrt.

Egy pont olyan alakú űrt, amilyet csak az új szerelem tölthet be.

Miért kellene az éppen válófélben lévő házastársnak utálnia egymást? És nekünk, a barátoknak miért kellene választanunk kettejük között, ha mi mindkettőt szeretjük? S mindkettővel, igaz már külön, de ott folytatni, ahol abbahagytuk és mindkettőt szeretni, de már nem együtt, hanem külön-külön őket?

Ha mindenkinek és mindennek, amit kedvelünk és szeretünk megtaláljuk a megfelelő zugot, szegletet, bemélyedést, kornert, üreget, kanyart, metszetet akkor annyi mindenkit és mindent szerethetünk egyszerre, amennyit csak akarunk. S akkor jól meg is fér egymás mellett, töltött káposzta és vega pörkölt, kutya és macska, autó és bicikli, vörös és fekete, volt anyós és új anyós, a zsidó és keresztény barát, az én gyerekem és a te gyereked, a jobbos és balos ismerős, egyik magazin és a másik, Mozart és Justin Timberlake, ilyen és olyan vélemény, a vágott virág és a cserepes, pepsi és a coca, irodalom és ponyva, aktív pihenés és láblógatás, sör és bor, kávé és tea, fekete és fehér, farmer és blúz, meki és burger, az exek és az új szerelem, na meg még egy sor, akár ellentétes dolog egyaránt. Egyetlen egy szívben.

Kép: Pixabay