Meglőve: beteg a gyerek. És én is.

A cégvezetők rémálma a női munkaerő. Ha egyedülálló, akkor hajt a férjhez menésre, aminek egyenes következménye, ha házas lesz, akkor elmegy gyereket szülni. S azután sem lesz könnyebb vele, ha visszajön a szülési szabadságról , mert folytonossá válnak majd a hiányzások. Hol a gyerek lesz beteg, hol a nő, vagy akár mindkettő. De ha mindenki egészséges akkor meg valami feszt lesz a bölcsiben, oviban vagy a suliban.

Három évig dolgoztam egy olyan cégtulajdonosnak, aki annak ellenére adott nekem munkát, hogy éppen meggyógyultam a rákból és egyedül neveltem az egészen kicsi gyerekemet, aki ráadásul folyton beteg volt. Akkor tanultam meg, hogyan lehet hatékonyan dolgozni beteg gyerek mellett. Gép mögött ülve adminisztratív, alkotói munkát végezni. Most elárulom, hogyan lehet:

SEHOGY

Na jó, ez így nem igaz. Lehet. Egyetlen egy dolog szükségeltetik ehhez, ami amúgy is az egyik legtörékenyebb emberi tulajdonság, a türelem. És még egy egészen kicsi dolog:

TÜRELEM és kreativitás

Merthogy amikor a gyerek beteg és neked dolgoznod kell az egyszerűen kivitelezhetetlennek látszik. Ugyanis a beteg gyerek, és most persze nem olyan komoly esetre gondolok, amikor a ded élete a tét és kórházban vagytok, műtétre készülve vagy onnan hazajutva, hanem „csak” náthás, be van gyulladva a torka, füle , arca vagy éppen a szeme. Elkapott valami pazar vírust, amitől egész nap ül egy bilin, vagy azon hasonlón, mert na, ott kell ülnie egész nap, akkor is ha az a gyerek már hat-hét- nyolc éves, maga előtt tartva egy vödröt, mert ez a menő, kell egy vödör is, nem, nem fúj, gyakran kell kiönteni a tartalmát. Szóval így ül a gyerek a  tévé előtt, mert mese nélkül ez a műfaj még nekik is elképzelhetetlen. De persze az is egy megoldás, ha a WC elé kihúzzuk a tévét.

Elkanyarodtam. Ott tartottam, hogy amikor beteg a gyerek akkor megoldhatatlan feladatnak látszik, hogy dolgozzál, mert a beteg gyermek egészen biztosan, hogy akkor – jajdul fel, kezd el köhögő rohamba, fingik egy jó nagyot az éterbe, de lehet csak elindít valamit kiadni a száján át – amikor te éppen felemelted a telefont és éppen elkezdted: kedves Szakos úr, azért keresem, mert…. és akkor nagyjából elbúcsúzni sincs már időd és dobod el a mobilt. Szerencsés esetben az nem abban a bizonyos vödörben landol.

Mert egy baba, egy kisgyerek, nem egy felnőtt. Normál, egészséges állapotában is nehezen tudja megválasztani a megfelelő alkalmat arra, hogy mikor ne közölje ő éppen éhes, szomjas, fáj a feneke, pisilnie kell vagy éppen kakilnia, akkor miért lenne ez másként, amikor éppen szenved attól, hogy beteg?

Így hát, elsőként veszek egy nagy levegőt  – főleg, ha menet közben én is elkaptam az akármit, ami nálam a kemoterápia óta teljesen normális, hogy nem hagyhatok ki egy bacilust és vírust sem-,  és megbeszélem magammal, hogy nekem per pillanat, jelenleg, ez az első számú munkám, hogy megkönnyítsem a gyereknek – és magamnak- a gyógyulást, hogy most, ha a fene fenét eszik, akkor is pihenek.

Vagyis. Házi szerkót fel (a postás idővel megszokja, hogy neglizsében lát. A sokkért cserébe legközelebb megkínálom kávéval) bekapcsolom a mesecsatornát, lefőzök két kondér teát, hogy az ne tegyen mást, csak lötyögjön a hasunkban, és bekavarok egy kannányi finom szörpöt is, előveszem az összes nem étel kategóriájába sorolható nassolni valót (és elfelejtem azt, hogy nekem nem szabad cukros ételt sem ennem) mert a beteg gyerek úgysem eszik semmit, legfeljebb csak azt ami a legfinomabb. (Ha azt sem, akkor sajnos már kórházban vagyunk) még magunkhoz teszem egy kosárba az összes gyógyszeres flakont, sprayt, gyógylámpát, inhalátort mézet, citromot és papír zsebkendőt, s ami éppen kell, beleértve a háztartásban található telefonok és távirányítók halmazával, magamnak olvasni valót, arra az esetre, ha mélyen aludna a gyerek, de én nem, majd bevackolunk az ágyba. És csak alszunk, mesét nézünk vagy zenét hallgatunk, beszélgetünk összebújva, miközben nem nagyon mozdulunk ki az ágyból a kelleténél.

És – de nem szeretem ezt a szót -,  de jobb nincs rá, tényleg mindent, de mindent ELENGEDEK. Félreteszem, jegelem, zárolom és elnapolom. Másnapra vagy harmadnapra. Egy egészen apróság kivételével. A mobilomon készenlétre állítom a hangrögzítőt, hogy ha bármi eszembe jutna, azt azonnal felmondhassam rá.

Mert, amikor a gyerek már jobban van, hiszen odaadóan ápoltam és valóban hagytam magunkat gyógyulni és kipihenni, akkor a krízis időn túl, amikor már csak gyógyulni, majd erősödni kell, akkor sávokra osztva az időt, el kezdek dolgozni, míg a gyereknek hagyom, hogy nézze a mesét a tévében vagy játsszon a tabletten. S ez alatt nagyon intenzíven odateszem magam a munkának. Amihez nagy segítséget nyújtanak a korábban felvett hanginstrukcióim.

Ehhez amúgy erősen felmérem a terepet, a magam erejét és a listám bőségét tekintve, és terv mentén haladva neki állok annak, ami elmaradt, és annak, ami még előttem áll. De közben nagyon figyelek a sávokra, hogy az egy-másfél órás munka között pihenjek a gyerekkel, játsszam, foglalkozzam vele. Elővesszük a színezőket, a fényképalbumokat, a pont összekötősdi és labirintus füzeteket, az összes kártya-, és társasjátékot, na meg mozdítható legóelemet.

Muszáj így tennem ahhoz, hogy ne legyek feszült, ideges és türelmetlen a gyerekkel és önmagammal. Hősködhetnék is, hogy mindent megoldok, ahogyan eleinte tettem, amikor heteken át otthon kellett maradnom, miközben dolgoznom kellett volna. S én rettegtem, féltem attól, hogy elveszíthetem az állásomat, és mert lelkiismeret-furdalásom volt a munkatársaimmal szemben, akik nem számíthattak rám, miközben a gyermekemért is aggódtam. Mert amilyen betegséget csak be lehetett szerezni, azt az én kisfiam beszerezte, és bizony előfordult, hogy másfél hónapig csak home office tudtam dolgozni.

Az anyák legnagyobb rettegése az, amikor a gyereke beteg lesz, de sajnos nem pusztán azért, mert aggódik a kicsiért, hanem mert tart a munkaadója reakciójától is. Az én korábbi főnököm remek humorral bírt. Minden egyes táppénzes papír átadásakor udvariasan érdeklődött mire fel kapja a rózsaszín papírt.

Sosem mérgelődött azon, hogy még mindig nem merítettük ki a légúti betegségek összes válfaját, helyette csak annyit reagált: Ilyen, még úgysem volt!

S én azóta is mindig erre gondolok, amikor a gyermek, vagy én, vagy mindketten betegek leszünk, hogy ilyen még úgysem volt, vagy ha mégis, akkor kaptunk pár napot arra, hogy kettesben, összebújva lehessünk. A kisfiam és én. Mert tudom, nem tart már sokáig ez az időszak sem. Ahogy mondani szokás, ezt is kinövi majd a gyerek. S a szülői fészekből is kirepül egyszer.

Jó lenne, ha minden anyuka megtehetné, hogy ne kelljen azon is külön rágódnia, hogy mi lesz vele, mi lesz a munkájával, mert újfent táppénzre kellett mennie, hanem csak arra kellene koncentrálnia, hogy a szeme fénye mihamarabb meggyógyulhasson.