Mammaaa! A minduntalan anyázás, ami mindent és mindenkit félresöpör

Tulajdonképpen az édesanyát hívó szót bárhol, bármikor és bárki hallhatja. De mindig csak azt érinti meg, akinek szól. Egy anya millió szólítás közül is megismeri, azonosítja azt a frekvenciát, azt a hanglejtést, amit neki szánnak, akitől ered. Ami mögött, a szeretet mellett, a felelősségtudat áll.

Ez az írás félálomban született. Nem véletlenül. A felelősségtudat kínzó nyomásában. Ezt az érzést minden szülő ismeri.

Mammaaa!

Gyakorlatilag már aludtam. Vagy legalábbis próbáltam. Kényszerítettem magamat, hogy aludjak. Hogy kapcsoljon ki végre az agyam, ne gondolkodjak, legfőképpen ne szorongjak. Nyugodjak meg. A fiam itthon van. Épségben, egészségben.

De minduntalan hallani véltem, hogy szólít, egyre hangosabban: Mammaaa! Tizenegy éves. Újabban így hív a leggyakrabban. Nem anya, hanem mama. Néha mami vagyok. A leggyakrabban: mammaaa. A következő snittben már a gép előtt ültem, és erről írtam. Teljes mondatok voltak a fejemben a szülői felelősségről és a gyerekek minduntalan anyázásáról. De reggelre minden elszállt a fejemből.

Kivételt az érzést, hogy hív a fiam és rohannom kell hozzá. Annak ellenére nehezen csillapodott le a zaklatottságom, hogy láttam alszik. Békésen összegömbölyödve. És nem kiabál, hanem egyenletesen szuszog.

Így hát leültem írni.

Anya, anyu, mami, mama, édesanya, muter, anci és a többi…..

Szemem előtt látom a fiamat, amikor már nem csak gőgicsélt és nem csak sikítva játszott a hangjával, hanem amikor már tudatosan artikulált. Mosolyog a szeme és az arca, az egész kis lénye ragyog, örül a saját hangjának és irtó büszke magára, hogy már az anya, apa is sikerül.

Erre vártunk a leginkább, mint az összes többi szülő, hogy bennünket szólítson meg. Persze örültünk mi az első pápá, baba és a cica szavaknak is. De az anya-apa mindent vitt!

Egészen addig, míg a gyerek szája be nem áll. Reggeltől-estig. És a leggyakoribb szava az édesanyjának szól, hívja őt bármilyen formában.  Naponta akár több százszor, a legváratlanabb, legkellemetlenebb, legrosszabb pillanatokban is, akkor viszont nem is egyszer átfuthat egy anya agyán –az enyémen is–, mikor lesz már felnőtt ez a gyerek, vagy legalábbis nagyobb?

Kár volt beszédre bátorítani

Aztán eljön az a pillanat –most bezzeg úgy érzem, ideje korán érkezett– amikor a gyerek, a megszólításom után már darálja a mondandóját, nem is akárhogyan. Előfordul, hogy már nem a legszebb hangnemben, és nem is mindig a legszebb szavakkal. Úgy, ahogyan csak egy kiskamasz teheti….és igen, tudom, hogy ez lehet rosszabb is. Amikor már tényleg úgy érezhetem, kár volt a gyerekemet beszédre bátorítani.

Fel kell kötnöm a gatyámat! Mert már most egyre gyakrabban ugyanarra a dologra ezerféleképpen reagálhat, és előre nem tudhatom, hogy most sírni, nevetni, megijedni, felháborodni, elszomorodni, megsértődni, kiakadni, hálálkodni, ujjongani kezd. Vagy valamilyen olyan új módon reagál, amit addig nem ismertem tőle.

Persze, inkább legyen szemtelenebb, mintha nem is beszélne hozzám. Hallom a kamaszok szüleitől, van, hogy a gyereke nem szólítja már sehogy se, mert mély hallgatásba vonul, sosem – vagy csak nagy ritkán – kér az anyai létből, a szeretetből pláne nem. És az anya visszasírja azokat a napokat, amikor minduntalan azt hallotta a vécén ülve, a zuhany alatt állva, a habarást kavarva is: Anyaaaaaaaaaaaaaa!

A felelősség terhe

A felelősség terhét az anyák sosem tudják levetkőzni. Álljon a gyereke a kommunikáció bármelyik fejlődési vagy használati szakaszában. Akkor is, ha nincs vele a gyereke.

Egy anya akkor is minduntalan gondol a gyerekére, ha távol van tőle. Érdekli hol van, milyen az a hely, ahol van, hogyan érzi magát a gyereke, esetleg nem szenved-e hiányt valamiben, jól érzi magát vagy sem. Teljesen mindegy mekkora a gyereke. A lényegen nem változtat. Csak az okok változnak, miért és hogyan gondol rá.

Másért aggódik az anya egy újszülöttért, egy csecsemőért, egy kisgyerekért, egy kamaszért, egy tiniért és még a felnőtt gyerekéért. Mert igen egy felnőtt gyerekért sem szűnik meg a felelősség érzése, legfeljebb csillapodik. Megtanulja leadni az állandó készenlétben kell lennie érzést, a kötelezettsége minduntalan hívását.

Én is ezt tettem erre a hétvégére, igyekeztem letenni az aggódás gyötrelmét, míg a fiam az apjával töltötte újra a hétvégét. Újra, mert a koronavírus miatt úgy döntöttünk, hogy a biztonság kedvéért a klasszikus apás hétvégék helyett, csak rövid látogatások legyenek. Arcmaszkban.

Így három hónapig minden felelősség rám hárult. Nem csoda hát, hogy még akkor is arról szólt az álmom, hogy hív a gyerekem: Mammaaa, amikor már itthon, a szobájában aludt. Boldogan elfáradva, a jól sikerült apás hétvége után. Ami alatt szinte az eszébe sem jutottam. Pont úgy, ahogy annak lennie kell.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Getty Images