Lehet jobb esti barátnős program, mint várni, hogy megmentsenek?

Hiába vagyunk szülők, anyák, feleségek, azért néha szeretnénk mi is – ha csak finoman is – kirúgni a hámból. Néha meg is valósulhat ez az elképzelés, de mi történik, ha a finisben mégis történik valami? Valami, ami miatt nem jutunk tovább. Mondjuk lerobban az autónk.

Ha nem nagyvárosban élünk, amely híján van a keresztbe-kasul kiépített tömegközlekedési hálózatnak, s megtehetjük, bizony, többször választjuk az autót, mint közlekedési eszközt, mint bármi mást. Anyaként ugye nem kell részleteznem, hogy ez miért fontos kérdés? Mert a gyereke(ke)t el kell vinni A-ból, B-be időre, majd összeszedni őket különböző időpontokba, az egyiket ide szállítani, a másikat oda, végére járni a napi teendőknek. Hétvégére programot szervezünk még a napos időben, hogy együtt lehessen a család, telítődjünk napfénnyel, de mégis kiruccanjunk otthonról. Sokszor sietünk valahova. Ilyenkor tényleg nagy segítség az autó, még ha –, csakúgy, mint nálunk – csak egy található a családban. Az is igaz lehet, hogy elkényelmesedtünk. Vagy azért választjuk a közlekedés ezen módját, mert így praktikus, hiszen akkor indulunk tovább, amikor szeretnénk, vagy amikor kell. Az autó  ugyan egy eszköz, de sokaknál már- már családtag is lehet.

Hibakódok jönnek, mennek

Akinek volt vagy van autója, az tudja, hogy bármikor elromolhat. Szerencsére ma már nem szükséges megvárni a teljes leállást, ugyanis a mai autók valamilyen módon jelzik, ha valami nem stimmel. Például megjelenik a műszerfalon egy hibakód. Viszont az is előfordulhat, hogy a kódok jönnek, mennek. Ezek között lehetnek teljesen ártalmatlanok, de olyan is, ami nagyon is fontos. Például ha fogytán van a motorolaj. Vannak olyan emberek, akik nem vágják kívülről a hibakódokat, macerás és nem mindig pénztárcabarát állandóan szervizbe rohangálni (mert ugye lehet, hogy csak valamit után kell tölteni, vagy kicserélni egy izzót). A nagy sietségben talán el is felejtjük, hogy villogott egy 22-es a műszarfalon, vagy indításnál megjelent a 86-os szám. Akár legyinthetünk is rá, hogy biztos nem komoly a baj. Bevallom legalábbis, hogy nálunk sokszor így történik. Mert pár nap vendégeskedés a szervizben, és át kell szervezni a teljes család heti programját. Persze, van, hogy muszáj, és nem odázható el a szervizes kitérő. De mikor jön el az a pont, amikor tényleg kötelező elmenni autószerelőhöz? Na, ez azoknak nehéz, aki nem értenek az autókhoz (például mi).

Még egy utolsó út

Azt tudjuk, hogy mikor irány rögtön a szerviz Például amikor megáll alattunk az autó. Előfordult velünk sajnos, nem is egyszer. Alig néhány hónapja például beesett a kuplung. Az világos volt, hogy így ezzel az autóval semerre nem megyünk. Ilyenkor elszállítják a járművet a műhelybe, és megjavítják. Szerencsés esetben néhány nap alatt. Azt nem tudom, hogy az autóknál mennyire számít a kor, de a miénk egyre inkább betegesebb az utóbbi időben. Pedig csak hétéves. Alig jött ki a szervizből, megint történt néhány aggasztó dolog. Például valahogyan ropi került a vezetőoldali ablak alá – nem tudjuk, ki tette oda, a gyerekek hallgatnak az ügyről –, amit még hallottunk is porrá zúzódni, és voltak napok, amikor egyáltalán nem lehetett fel-le húzni az ablakot. Aztán elkezdett vacakolni a vízhőfok mérő, fel és le ugrált. Aztán pár nap múlva csöpögött valami az autó elejéből. Számunkra ezek nem voltak egyértelmű jelek, hogy indulás a szerelőhöz., és volt, aki nyugtatott, hogy semmi komoly. Mi pedig összefüggést láttunk a ropi és a mutató ugrálása között. Szóval igen, érett a szervizlátogatás ideje. Mégis próbáltunk időt nyerni. Még egy utolsó utat kicsikarni. Megvolt ez a bizonyos út. Ráadásul egy barátnős esti programot hiúsított meg az autónk. Vagyis inkább átszervezte. Új programot csinált nekünk, amelynek fő témája az autómentés volt.

Az autónak lelke van

Ekkor vette kezdetét az igazi kaland. Kezdjük az elején. Szóval talán kényelemből, vagy praktikumból, mivel mindketten anyák vagyunk, gyerekekkel, és emiatt időben haza akartunk érni választottuk az autót, mint közlekedési eszközt. Dacára a csöpögésnek. A terveink között olyan hétköznapi tevékenységek szerepeltek, mint forró csokizás, bambulás a könyvesboltban, séta Budán. Esteledett már, amikor indultunk, és bizony az autópályán már morgott, vagyis inkább köhögött szegény autó alattunk. Nem is úgy gurult, ahogy illett volna. Aztán már a városban, a négy sávos úton a piros lámpánál nem indult tovább. Majd pár indítási kísérlet után mégis, nagy döcögve, utolsó erejét összeszedve elvitt minket egy kis utcába, ahol éppen egy parkolóhely előtt, még félig az úton összerogyott. Ennél a pontnál éreztem először ezen az estén, hogy az autónak lelke van. Ekkor már sötét volt, és természetesen zuhogott az eső (az élet ír csak ilyen sablonos forgatókönyveket, de tényleg így történt). Három férfi autós segített ki minket, és a parkolóba tolták a lerobbant járgányt. Kiderült, hogy egyikük autószerelő, aki ugyan ott és akkor sokat nem tehetett értünk, de már akkor megmondta, hogy mi a baja az autónak. Persze mi is hamar feltaláltuk magunkat. Hívtunk egy autómentőt. Ennél jobb program nem is kell szombat este, esőben, mint egy budai lépcsőház előtti lépcsőn ülve, csokit majszolva várni, hogy megmentsenek. Kiderült az is, hogy az autómentősök vicces és kedves fazonok. A mi emberünk fejlámpával a fején pillanatok alatt felcsörlőzte az autót, majd amikor ketten nők bepattantunk mellé, meghallgatta az előzményeket az ajtórésbe esett ropiról, búcsúzásnál pedig, amikor megköszöntem, hogy megmentett, csak annyit mondott, hogy hívjuk bármikor, ő jön. Azért nem szeretnénk, ha állandó vendég lenne nálunk. Ami az autót illeti, két hétig legalább az autószervizben vendégeskedik. Talán, ha jobban figyelünk a jelekre, ezt megúszhattuk volna. Talán. Pedig minden vágyunk teljesült: a csoki (bár nem forró), és a budai séta megvolt. Talán nem véletlenül alakult így az este. Hiszen tudjuk: az autónak lelke van.

A fejlámpás mentő éjszakába nyúlóan is dolgozik

Kép: Szerző sajátja

Szerző: Karóczkai-Müllner Helga