Kinek az igazsága a valós, a tiéd vagy az enyém?

Néha gyötrelmesen nehéz megértenünk egymást. Úgy tűnik óriási a szakadék. Máskor meg minden játszi könnyedséggel megy, mintha még nüansznyi eltérés sem lenne köztünk. Mintha mindig ennyire közel lettünk volna egymáshoz, mint ebben a pillanatban. Ilyenkor egy az igazságunk, máskor meg nagyon nem.

Kikről beszélek? Mindenkiről. Persze lehet ez csak az én igazságom. Csak én érzem úgy, hogy a mindennapi kommunikációt, mindenki hozzám hasonlóan éli meg. Ugyanazzal a személlyel hol könnyen megy, hol nehezen.

Tegyük félre, hogy ez nem így lenne. Kérem az olvasót, pár gondolat erejéig maradjon velem. Tegyen úgy, hogy mintha igazam lenne. Vagyis a gondolatmenetemet követve, ebbe a feltételezésbe bárki, bárkivel behelyettesítő. Az egyik lehet az olvasó, a másik meg akárki. Nem sorolom fel ki mindenkije lehet az olvasónak, mert lehet, hogy pont nem úgy van. Gondoljon valakire, aki közel áll önhöz. Vele a beszélgetés:

Néha gyötrelmesen nehéz megérteniük egymást. Úgy tűnik óriási a szakadék. Máskor meg minden játszi könnyedséggel megy, mintha még nüansznyi eltérés sem lenne köztük. Mintha mindig ennyire közel lettek volna egymáshoz, mint a legutóbbi pillanatban. Ilyenkor egy az igazságuk, máskor meg nagyon nem.

Így van?

Első perctől

Olyan romantikus arra gondolni, hogy már a legelső pillanattól minden olyan klasszul ment. Gördülékenyen. Rögtön megértettük egymást. Mosolyát, fél szavát, sóhaját, megkezdet mondatát anélkül, hogy végig kellett volna mondania. Nem kellett, bele lehetett vágni a másik szavába, te is, de jó!, én is! A negatív érzelmekkel sem volt másként, de azokon hamar túl voltunk.

Így kezdődött a barátság, a szerelem, a kollegialitás. A jó szomszédi viszony. A szülőség is, csak ott a szavak eleinte gőgicsélés formájában és semmihez nem hasonlítható oázásban merültek ki. És a gyerek is, meg én is. Emlékszem, sírás és sírás között volt különbség jócskán, volt amire a legelején rájöttem mi okozza, volt amire csak hetekkel később. Volt, amire soha. De amilyen hirtelen jött a zokszó, olyan hamar el is tűnt. Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond….tartja a mondás. Szerintem, ez is csak egyféle igazság. Van, amikor kétségtelenül így van, máskor meg nem.

Utólag nézve tényleg értelmetlen mi abban a fárasztó, hogy nincs alvási idő. De otthon lehetett maradni akár szoptatós hálóingben is egész álló nap. (Most is lehet, de ez a koronavírus ideje, ne keverjük össze) Szóval amikor a gyerek már nagy (és nincs koronavírus) a gyerekkel már iskolába kell időben beér, na meg minden egyes délutánt leckeírással tölteni, akkor átértékelődik minden. Utólag nézve, tényleg nem volt olyan nagy gond, az a nem alvós időszak. Ja, hogy azt sem tudtam hogyan kell egy párkilós gyerek popsijában lázat mérni, negyven közelit? Na az a kisgyerekes kis gond, akkor óriási volt. Most megértetni a gyerekkel a változó jelentését a mateklecke számítás alatt, na az is óriási….

Kinek az igazsága a valós, a tiéd vagy az enyém?

Senkié. Jobban mondva mindenkié.

Na de, minden kezdet nehéz. Ennél a gondolatmenet kifejtésénél is. Nem könnyű írni. Szóbeszéd, hogy egyszerű lenne. De ez sem igaz. Van amikor csakúgy tódulnak a szavak, máskor semmivel nem tudom kiimádkozni magamból, pedig tudom miről akarok írni. Fékez a legjobbra való törekvés. A kezdet lehet, hogy könnyen jön, de aztán megtorpanhatok egy szónál…

Ja, hogy pont azt állítottam az előbb, hogy a legelső pillanattól kezdve minden olyan klasszul ment? Gördülékenyen. Igen, ezt írtam. De nem, be kell látnom ez nem is igaz. Az előbb vázoltam a fiamat. Emlékszem az inkubátorba be sem mertem nyúlni az első órákban, nemhogy élőszóval beszélni hozzá. Nem, ma sem könnyebb hozzá szólni, és pláne megérteni, dűlőre jutni vele, hiába nagy, és tud beszélni. Jelenleg burjánzik benne a kiskamasz énje, ami viszi el az érzelmei. Az önérzete, ismerik ezt: önérzet? Én nem! Dehogy! Mi az???

Amikor gyerek voltam, akkor nem tudtam, hogy önérzetnek nevezik azt, ami olyan keményen dolgozott már akkor is bennem minden és mindenki ellen, ami számomra új volt, de a másik számára nem. Nehezen viseltem más igazságát, ha jobban tudta, ismerte, ha ő másként látta ugyanazt, mint én, és rá kellett jönnöm neki is igaza van, csak egy másik igazsága, mint nekem. Ki kellett szélesítenem a felismeréshez a látószögemet. A gondolatmenetemet.

Szerelemben sem könnyebb

Mondom én, nehéz ügy. Ez az önérzetesség, önbizalom hiány, önérdek vezéreltség, beszűkültség, a megszokottságból eredő biztonságra való törekvés, a boldogság hajszolása, és a többi vágy, az igény a jobb életre, mind elhihetik velünk, hogy az az egy igazság létezik, amit mi ismerünk.

Mondom, olyan romantikus lenne az állítani, hogy az első perctől minden annyira meseszerűen egyszerű volt. Az első mosoly, az első szó, az első véleménycsere…. Bizonyára nem kétséges, hogy így volt. Vagy nem? Itt figyelmeztethetne az olvasó, hogy visszanézve, az idő mindent megszépít. Csak a vágy dolgozik bennünk, hogy velünk is pont úgy volt, annyira elsöprően kezdődött minden, mint ahogy a mozivásznon láttuk az első közös filmnél.

Néha gyötrelmesen nehéz megértenünk egymást. Úgy tűnik óriási a szakadék. Máskor meg minden játszi könnyedséggel megy, mintha még nüansznyi eltérés sem lenne köztünk. Mintha mindig ennyire közel lettünk volna egymáshoz, mint ebben a pillanatban. Ilyenkor egy az igazságunk, máskor meg nagyon nem. A szerelemben is gyakran az az igazság, amit mi szeretnénk annak látni.

Igazsága szerint

Az önmegtévesztést természeténél fogva nehéz megkülönböztetni az igazságtól – legyen az a belső, érzelmi igazságunk vagy a külső igazság. Egyszerre szükséges fejlesztenünk és megbíznunk az ösztöneinkben. Hogyan? Úgy, hogy minden kétes helyzetben megvizsgáljuk a saját reakciónkat, reagálásunkat a másikéra. Nyugodtnak, megfontoltnak és eléggé körültekintőnek érezzük, látjuk magunkat vagy izgatottnak, feszültnek, esetleg felületesnek, mert csak a hiedelmeinkre építkezünk, önös érdekünkre és saját akár csekélynek nevezhető tudásunkra tapasztalatainkra?  Figyelembe vesszük a másik igazát, jóérzését, hangulatát, problémáit vagy csak azt, ami engem érint? Elégedett vagyok-e vagy akár büszke az önmeghódító erőfeszítésemre, vagy inkább szorongó arra a tudatra, hogy bánthatom a másikat azzal, hogy meg sem akarom hallani az ő igazságát?

Egyáltalán, muszáj hogy csak egyikünknek legyen igaza, nem lehetne, hogy mindkettőnknek legyen?

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Starlet Photography