Kézzel írt valóság

A tinta a legváratlanabb pillanatban cseppent le a toll hegyéről, akkora pacát képezve, ami - a leírt szó hosszúságától függően - eltakarta akár az egészet. Mégis gyönyörűen lehetett írni vele. Amennyiben hosszú, türelmes, olykor gyötrő idő alatt elsajátítottuk a töltőtollal írás tudományát.

A gyerekek, iskolánként és egyéni képességeiknek változóan, az olvasással együtt, fél év-két év alatt tanulnak meg írni. Kézzel. Közepes keménységű ceruzával. A puha ceruzahegy könnyebben kopik és maszatol, a kemény vékonyan fog, így precízebb, de karcolja a papírt. Az írás elsajátításához az aranyközépút jelenti a segítséget az apró, esetlen kéznek. Tollat csak a második vagy harmadik osztályban fognak a kezükbe. Azzal külön meg kell tanulniuk írni. Ahogy filctollal vagy töltőtollal is más a technika.

Haladunk a korral

A bankban, hat alkalommal kellett, egymást követően, adott intervallumon beül – lehetőleg hasonlóan – aláírnom a nevemet. Nem sikerült egyformán. Hiába tettem le, vagy sem a csuklómat a tabletre. Máshogyan kellett tartanom az elektromos felületen az azon fogó íróeszközt, mint a ceruzát vagy a tollat a papíron. A grafológiai program még kért két ráadást, mire elfogadta. (Hiába aranyat ér a szignóm) Na, nem mintha papíron sokkal ügyesebb lennék, aláírást tekintve. Merthogy az időről-időre változik. Hiába írom ugyanazt a nevet le már évtizedek óta. Változik az írásom. Mint mindenkié, ahogy öregszik. Érik a kézírása. Vagy már visszafejlődik?

Mert egyre kevesebbet írunk. Hacsaknem követeli meg a szakmánk, nagyon nincs mit papírra vetni, a hivatalos dolgokon kívül. Minden mást nyomkodunk, billentyűzünk, gépelünk. Rengeteg mindent képekkel, rövidítésekkel, hangulatjelekkel, GIFekkel, matricákkal vagy éppen hanggal fejezünk ki. Már írni sem kell, hangfájlt is küldhetünk. Vagy videóüzenetet. Sokan mondják milyen jó, hogy így kevesebb papírt használunk, védjük az erdőket. Vagy nem, mert a technikához, meg áram szükségeltetik.

Változó elvárások

Kislányként még cirádás, gyöngybetűkkel írtam. Hasonlóan, ahogyan az anyai nagymamám. Talán azért is, mert az ő betűit láttam a legtöbbet. Azt igyekeztem leutánozni. Sűrűn írta tele tinta-, vagy golyóstollal a papírt. Grafomán volt. Én is az lettem. Mai napig írok papírra. Szükségem van rá. Ami fontos, azt leírom. Le kell írnom. Írásban imádkozom. Az imafüzetemben. Az egyetemen úgy tanultam, hogy leírtam, amit el kellett sajátítanom. Igen, többszáz oldalakat. Magolással nem rögzült úgy, mint írásban. Pedig diszgráfiás vagyok. Torlódnak, keverednek a betűk nálam. Vezetem a naplómat, van kézzel írt naptáram, az újságíráshoz a jegyzeteim kézzel íródnak, mai napig az anyagfelvételnél, interjúkon a diktafon ellenére jegyzetelek. Gyorsírva. Hogy kiemeljem a másik beszédstílusát, kivonatoljam azt, amit fontosnak tart az alany, vagy érzek én róla. Na meg azért, mert nem bízom a technikában. Vagy legalábbis kevésbé, mint önmagamban. Jelölgetek is közben. És a bevásárlólistát is jobban szeretem fecnire róni, mint a mobilomba pötyögni.

Szinte hihetetlen, de amikor középiskolás lettem még külön szaktudást jelentett a gépírás és a gyorsírás. Lett róla papírom. Olyan gyorsan írok gépen, igaz nem szabályosan, de vakon, amilyen gyorsan a gondolataim jönnek. Másnak velem egy harc chatelni, kivéve annak, aki hasonlóan olyan gyors, mint én. Karóczkai-Müllner Helga barátnőm, a Szoknya és Nadrág Magazin szerkesztő, újságírója is ilyen. Mi ketten olyan gyorsan chaletünk, mintha élőben beszélnénk, gyakran keresztbe írunk egymásnak, folyton vissza is kell keresnünk, hol vesztettük el a fonalat, mert a témák autóverseny gyorsasággal követik, váltják egymást.

Hangsúly

Lelki válság idejére a szakemberek tollat és papírt ajánlanak. Ez ma már annyira közhelyes gyógyír, hogy ha egy újságcikk ezzel kezdődik, akkor lapozunk, bökünk tovább. – Ne már! Ezt mindenki tudja – mérgelődő felkiáltással. Pedig tényleg így van. De azt csak azok tudják, akik ezt ki is próbálták. Sőt, miután egyre kevesebbet ragadunk tollat, ez egyre inkább így van. Valahogy máshogy működik az agy, amikor arra kell koncentrálnunk, hogy mutatósan kerekítsük azokat a betűket. Talán pont azért, hogy az olvasható legyen, jobban átgondoljuk azt is, hogy valóban mit írunk le. Mi az, ami valójában fontos. A naplóírásnak is ez a lényege, hogy a leírt gondolataink, érzéseink, vágyaink fajsúlyt kapjanak. Jobban kiderül mi a téves elgondolás, nem helyes vágy, buta elképzelés, ha azokat viszont is látjuk. Kiderül, m a lehetetlen küldetés. Mi az, amire valójában szükségünk van, és mi az, amit elengedhetnénk, amitől elköszönhetnénk, ami mellől, vagy ellenkezőleg amiben, már egy lépéssel továbbléphetnénk. A szó elszáll, az írás megmarad.

Lehet türelmetlenné válunk, ha nem úgy sikerül a kéznek a mozgás, ahogyan azt agyban elképzeltük. Lehet, fel is adjuk. Én kislányként a tanév végén is képes voltam egy egész füzetet újraírni, ha nem tetszett a saját kézírásom. Ma is gyűröm a papírt.

Ezt a cikket kézzel kezdtem el írni, míg a fiam falat mászott. Egy ideig figyeltem őt, buzdítottam, igyekeztem neki segíteni, rámutatni a helyes technikára, hogy a legkevesebb energiával és a legoptimálisabb mozdulatokkal küzdje le a megkezdett útvonalat. A mobilom lemerült, se újság, se könyv nem volt nálam, a fiam bogaras füzetét kaptam elő, hogy azzal üssem el az időt. A közönséges fekete hangya és a nagy kaszáspók jellemzőit olvasgatva eszembe jutott, hogy de rég’ írtam cikket kézzel. De most megpróbáltam. Nehezen ment, hogy szép legyen a kézírásom. Főleg úgy, hogy az ölemben tartottam a füzetet, és a toll sem volt egy minőségi darab, nem csúszott jól a papíron. Ráadásul a gondolataim jóval gyorsabban jöttek, mint ahogy képes voltam azokat kézzel leírni. Mert ugye, a gépírásnál szinkronban van a kettő. Nehéz ügy. Pedig én elég sokat írok. Kézzel. Is.

Mindannyian mások vagyunk. Nekem szükségem van az írásra. Ezért küldök még postán képeslapokat, és írok szabályos leveleket is. Megszólítással és elköszönéssel. A lehető legváltozatosabb stílusban. Tegezve és magázva, akár önözve is, csupán a humor kedvéért. Szép befejezés az, hogy ölel: Lányod, Édesanyád, Ágid, Eperkéd, Málnád. Ki hogyan szólít.

Töltőtollal merített papírra vetve, különösen lélegzetelállító. Nem mindennapi.

Kép: Unsplash

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!