Türelmetlenség a turizmusban, mintha nem látnák szívesen a vendéget

A nyár az utazásról, a nyaralásról, a turizmusról szól. Arról, hogy az állandó tartózkodási helyünktől – az otthonunktól és a munkahelyünktől– távol töltsük el a szabadidőnket. Máshol együnk-igyunk, aludjunk, szórakozzunk. Pihenjünk-kikapcsolódjunk-feltöltődjünk. Kizökkenjünk a mindennapi mókuskerékből. Fizetünk mindezért. Azoknak, akiknek az a mókuskerék, hogy biztosítsák a mi vendéglátásunkat. Ám az utóbbi időben ez nem megy felhőtlenül. Kétoldali türelmetlenség figyelhető meg a vendéglátásban, vendégtől és vendéglátótól egyaránt.

Egész évben, egész télen várjuk a tavaszt, a nyarat, a meleget és vele a nyaralás lehetőségét. Idén, a pandémia alatt különösen vágytunk mindannyian a szabadságra. Arra, hogy levehessük a maszkot, kitehessük a lábunkat úgy otthonról, hogy ne munkába menjünk, vagy gyorsan és érintésmentesen bevásárolni. Pihenésre, kikapcsolódásra, szórakozásra vágytunk. Arra, hogy minden máshol lehessünk, csak ne otthon. Még akkor se, ha nehezen indultunk el, ha nem akartunk kimenni a biztonságot adó közegből.

A nyár elejére végre elérkezett az idő, hogy végre ihattunk kávét házon kívül, nyalhattunk abból a fagyiból, ami nem otthon készült vagy nem dobozból kanalaztunk ki. Majd beülhettünk egy étterembe, és elmehettünk nyaralni is. Magánszállásra, panzióba, hotelbe – ki mire vágyott, mire adott lehetőséget a pénztárcája. Merthogy az árak érezhetően feljebb kúsztak az utóbbi időben, ugyanazért jóval többet fizetünk mindenhol, mint tavaly ilyenkor.

Viszont, amikor nyaral az ember akkor nem szeret ilyenre gondolni, nem akar számolni, egyszerűen csak szeretné élvezni azt, hogy most pihenhet, nem kell senkinek megfelelnie (a saját családján kívül, akikkel együtt nyaral), nincsenek feladatai, vagy legalábbis a nyaralás alatt nem kell dolgoznia, gondoskodnia a rendről, a tisztaságról, arról, hogy mi legyen a reggeli, az ebéd és a vacsora, mindezeket megoldják azok, akiknek fizetünk, vagyis az idegenforgalomban dolgozóknak. Pincérnek, szakácsnak, baristának, szobalánynak, recepciósnak, filmvetítőnek, mozdonyvezetőnek, reggeliztetőnek, stewardess-nek, idegenvezetőnek, kukoricaárusnak, tárlatvezetőnek, jegypénztárosnak és így tovább. Amiért cserébe az ember azt várja, hogy kedvesen és udvariasan kiszolgálják.

De ez valahogy idén nem nagyon sikerül – egyre több a panasz mindkét oldalról. Vendégektől és vendéglátóktól egyaránt.

Türelmetlenség a turizmusban

Állandó szerzőnk Nagyné Banadics Anikó a füzesgyarmati Boróka Vendégház tulajdonosa már februárban vizionálta egyik írásában: félő, türelmetlenül, sietve akarunk majd nyaralni. Sejtése beigazolódott, idén még nem hallottam olyan belföldi nyaralásról, hogy ne panaszkodtak volna az emberek. Mindkét oldalról. És magam sem tapasztaltam mást, mint nem várt türelmetlenséget, sietséget, siettetést és így udvariatlanságot, erősebb kifejezésekkel élve otrombaságot, faragatlanságot.

Nem tudni honnan jött, a vendég vagy a vendéglátó volt először ilyen, de szinte kézzelfogható a jelenség. Mi a fiammal a nyár során, a kisvárosban ahol élünk, és a nyár végi nyaralásunk alkalmával a fővárosban is, több alkalommal érezhettük úgy magunkat, hogy a vendéglátó nem örül nekünk. Terhére vagyunk. Türelmetlen már akkor, amikor még csak belépünk a cukrászdába, kávézóba, étterembe, fürdőhelyiségbe, felszállunk a buszra, érdeklődünk egy szolgáltatás után az információs ponton. Amivel nehéz mit kezdeni, amikor vendégként jóhiszeműen, várakozással telve szeretnénk egy szolgáltatást igénybe venni a nyaralásunk alatt. Nem tudni a tyúk volt előbb vagy a tojás, de mi is kaptunk forrázását bőven.

Értelmetlennek tűnhet elsőre miért ideges a pincérnő, holott nem tettünk szemrehányást neki, hogy húsz perce érkeztünk és még ránk sem hederített, látjuk mennyien vannak az étteremben, és azt is, hogy egyedül van. Amikor végül hozzánk lép, és egy szuszra elhadarja, hogy egy óra múlva zárnak, és legfeljebb akkor tudnák feltálalni az ételt, mert náluk tényleg minden friss alapanyagból és frissen készül, mi mást tehetnénk, mint felállunk és asztalt foglaltatunk másnapra? Adva nekik még egy esélyt, és mert kevés jó gluténmentes étterem van a fővárosban is. Másnapra, amikor a pincérnő tényleg hálás, hogy visszajöttünk és körbeugrál bennünket. Lehetett volna nem így is.

(Diéta)hiba a kiszolgálásban

Később persze megtudjuk, elmeséli, sok a türelmetlen vendég. És azt is látjuk, ha nyitott szemmel nézünk várakozás közben, hogy velünk vendégekkel sem könnyű. Sok az irracionális elvárás, a tudatlanság, a türelmetlenség és az olyan hangnem, ami egy vendég részéről sem megengedett, hiába fizet a szolgáltatásért. De fordítva sem, mert nem egyszer a vendéglátó kommunikál bicskanyitogató módon. Például pattogó, katonás stílusban követeli, hogy mielőbb adjuk le a rendelést, úgy, hogy még éppen csak ülünk le a székre. Étlapot-itallapot még hírből sem láttunk. Ezután a fogadtatás után a pocsék kávé és az íztelen limonádé már nem is volt meglepő. Főételt meg már rendelni sem mertünk, inkább továbbálltunk.

Egy másik, amúgy nívós helyen, amikor a laktózmentes megoldások után érdeklődünk, a várkerti pincér kioktatásban részesít a latte és a machiatto között, mintha az utóbbin az icipici tejhab nem állati tejszármazékból készülne átlagos esetben. Nem értette, annak miért kellene alternatív megoldásból, például laktózmentesen vagy növényi tejből készülnie. Miért? Mert hiába csak icipici a tejhab a kávé tetején, ha valami allergiát, intoleranciát, érzékenységet okoz valakinek, akkor az akkor is allergén, ha csak leheletnyi, minimális mennyiségben van jelen.

A különféle diétánk idén nyáron nem egy helyen okozott problémát. Volt olyan hely, ahol meghallottuk, amint a főpincér nem kicsit szúrja le a pincérnőt, miután meglátta, narancsos limonádét hozott ki a fiamnak. Pedig szépen és udvariasan kértük – allergia miatt – a citrusok közül a narancsot lehetőleg mellőzzék az italból. A tévesen kihozott üdítőt végül nem számolták fel a cech-ben, én viszont borravalóban kifejeztem, hogy legalább az egyikük figyelmes volt, és hozott narancsmenteset.

Merthogy annak, akinek valamilyen diétát tartania kell, annak tényleg nagyon nem mindegy, hogy mit fogyaszt el. Egy-egy diétahiba nemcsak apró kellemetlenséget, hanem komoly egészségügyi tünetet is okozhat, akár olyat is, aminek orvoslásához kórházi beavatkozás szükséges. Magyarul: életet kell menteni. És ezt sajnos nem mindenhol veszik komolyan!

Az én idei nyaralásomból 20 órát vettek el egy ilyen vacsora okozta diétahibával, ennyi ideig tartott, mire elmúltak a panaszaim. És ennek a húsz órának a nagy része másnapra, pont a születésnapomra esett, amit így egy szállodai ágyban töltöttem. Gondolhatja az olvasó, milyen pompásan érezhettem magamat.

Sietve nyaralni

A baj forrása –ahogyan szerzőnk Anikó korábban írta– valóban a sietségből adódó türelmetlenségből fakadhat. Mintha a nyaralást tényleg nem azért választanánk a szabadságunk eltöltésére, amire való –kikapcsolódásra, pihenésre, feltöltődésre– hanem egy kötelező modul lenne, ami nélkül nem léphetnénk egy szinttel feljebb, az élet névre hallgató játékban. Mintha mindenki csak túl akarna lenni az idei nyaraláson-nyaraltatáson mihamarabb, azzal a tudattal, hogy ez kötelező a pandémia után, alatt, előtt.

Merthogy mindannyian úgy indultunk neki ennek a nyárnak, hogy bár felszabadulhatunk, valószínűleg csak ideiglenesen, mert még nincs vége a pandémiának, a hírekből mindannyian értesülhettünk: a negyedik hullám sem kerülhető el. Ma már azt is tudjuk, hogy a negyedik hullám a küszöbön kopog. Vagyis, mindannyiunkban ott volt a gondolat, hogy érdemes lenne minél jobban kihasználni a nyarat. Vagyis akaratlanul mindannyian sietni akartunk.

Vendégként érezhettük úgy, legyen annyi szórakozásból részünk, amennyi csak lehet, vendéglátóként pedig számolhattunk úgy, hogy ki kell használni a lehetőséget, hogy most vannak vendégeink, fogadjunk, amennyit csak tudunk, hiszen na’ a vendéglátó is pénzből él. Talán ez okozhatta ezt a kettős türelmetlenséget, ami rossz kommunikációhoz vezetett.

Viszont, még nincs vége a nyárnak. Van még egy szűk másfél hét az iskolakezdésig, amit jó lenne mindkét irányból jól kihasználni. Vendég és vendéglátó oldalról is, hiszen tényleg nem tudjuk, meddig süt még ilyen melegen ránk a nap, hétvégente lesz-e lehetőségünk elutazni, szállást foglalni valahol, étterembe menni, kávét fogyasztani az otthoni konyhapulton túl. Illetve meddig lesz lehetősége vendéget kiszolgálnia annak, aki a turizmusból él.

Nem tudjuk mit hoz a negyedik hullám. A legjobb az lenne, ha elsöpörné ezt a siető türelmetlenséget, hogy tudjunk újra egymásnak örülni, egymást tisztelni vendégként és vendéglátóként egyaránt. Mert szükségünk van egymásra.

Szerző: Polgár Ágnes további írásai ITT érhetőek el
Kép: Unsplash