Jó estét! – Nem emlékszik, milyen volt az életünk a koronavírus előtt?!

Jó estét! – Nem emlékszik, milyen volt az életünk a koronavírus előtt?!

Ezt a kérdéssel kevert felkiáltást egyre gyakrabban szegezhetik nekünk. Egyre többen foglalkoznak azzal, hogy így éreznek: nem emlékszem, milyen volt az életünk a koronavírus előtt. 

A kérdés lehet meglepő. Elgondolkodtató. Ijesztő. Elszomorító. Dühítő. Figyelemfelkeltő. Mire? Inkább kire – arra, aki ezt kérdezi. Ez egyfajta vészkiáltás is lehet tőle, miszerint nem érzi jól magát a bőrében. Jó, ha figyelünk erre. Nem bagatellizáljuk el. Akár segítségre is lehet szüksége. Fizikai, lelki támogatásra. 

Vagy ellenkezőleg azért is felteheti ezt a kérdést, mert nem éli meg ezt a helyzetet annyira elviselhetetlennek, és inkább csak leszögezi, ő bizony nem emlékszik arra, milyen volt korábban. Hárít vele. Megint más csodálkozik azon, hogy van, aki az elszigeteltségtől szenved. Mert ő maga igyekszik ezzel nem foglalkozni külön.

És olyan is van, aki mondhatni egyenesen megtalálta ebben a helyzetben a maga helyét. Mert ilyen is van, aki azt mondja, sosem volt olyan boldog, mint most. Annak ellenére, hogy félnie kell. Átesett a víruson, megszenvedett vele. Nem kívánja másnak, az ellenségének sem. Mégis boldog, hogy a legközelebbi szerettével lehet együtt. Hogy nem kell feltétlenül kimennie a világba. Megtalálhatta magát az elszigeteltségben. De érti a kérést: Mit csináltunk azelőtt, hogy a koronavírus-járvány az egész világot fertőzni kezdte volna?

Mi sem egyszerűbb, vegyük sorba mit tehettünk? Kezdjük a legáltalánosabbal. Haladjunk sorban.

Milyen gyakran mentünk el este nyolc óra után, vagy érkeztünk haza jóval később? Milyen gyakran jártunk kávézóba-étterembe-cukrászdába-ettünk útközben valahol? Milyen gyakran mentünk moziba? Na és színházba? Múzeumba? Kiállításra? Látogattunk el másik városba? Jártunk fesztiválokra? Vásárba? 

Milyen gyakran látogattuk meg a közeli rokonainkat? A nagyszüleinket, a szüleinket, a gyerekeinket, az unokáinkat? Nagynéniket és nagybácsikat? Na és a barátainkat? Milyen gyakran voltak közös délután, és esték? Hol? Milyen apropóból? Megünnepeltük volna a névnapokat is? A születésnapokat?

Jártunk rendszeresen edzeni, mozogni? Hová, mire? Karatéra, Pilatesre, jógázni, salsa-zni vagy éppen rúd táncolni? Edzőterembe, táncterembe, vagy ki a szabad ég alá? Gyakorta kirándultunk, ültünk kerékpárra, húztunk evezőt, másztunk hegyet vagy tekintettük meg az oroszlánszaporulatot az állatkertben? És füvészkertbe, arborétumba, kastélylátogatóba, strandra milyen gyakran jutottunk el? 

Ha választ adunk a kérdésekre, pillanatok alatt összeáll a kép, mi mindent tettünk azelőtt, hogy a koronavírus miatt elszeparáltakká váltunk. És egészen biztos, bevillan az is, amit most nem soroltam fel, de tettük. Tette az olvasó.

Ám lehet, mégis jobb, ha nem foglalkozunk ezzel. Nekünk legalábbis ez a stratégiánk. Eleinte kimondatlanul, ma már kimondva, miután a fiam is feltette ezt a kérdést. Tizenegy évesen, hogy nem emlékszik arra mit tettünk a koronavírus előtt, milyen volt akkor az életünk? Nem a saját kérdése volt, a régen látott nagymamáival folytatott videóbeszélgetések után bukott ki belőle. Bevallom, ideges lettem. Nálunk eddig, kettőnk között, ez nem volt kérdés. Szándékosan. 

De megnyugodhattam. Mert tulajdonképpen költői kérdésnek szánta. Meg is válaszolta azonnal: most más helyzet van. Nem kell emlékeznünk. Mama, nem baj, ha nem emlékszünk, ugye szerinted is jobban járunk akkor, ha ezen nem agyalunk?

Jobban járunk. Szerintem is, feleltem. Mert most más van. Ez van. Te meg én, és az otthonunk. Nem számít mi volt, vagy mi lesz. Az számít mi van most. Majd visszatekintünk a múltba akkor, amikor már tervezhetjük a jövőt. Még a jelen van. A jelenben itthon vagyunk. A koronavírus-járvány idején. Mi így védjük magunkat. És ön? Az olvasó emlékszik arra, milyen volt az élete a koronavírus előtt? Akar egyáltalán erre gondolni? Írja meg nekünk: info@szoknyaesnadrag.hu a tárgyba írja be: emlékezni. 

Szerző: Polgár Ágnes
Kép: Magdalene