Jó estét! – Lehetne inkább chatelés helyett telefonon beszélni?

Jó estét!

Lehetne inkább chatelés helyett telefonon beszélni? 

Ha az anyukámmal nem beszélnék minden reggel telefonon, akkor gyakorlatilag nem is használnám a mobilomat már telefonálásra. Így is sokszor mi nem is mobilozunk, hanem a vezetékes telefonon beszélünk, ami manapság már nem is mindig vezetékes. Tulajdonképpen azért tartjuk meg mind a ketten a szolgáltatást, mert egymással azon valahogy jobban szeretünk beszélgetni. Nem csak most, hogy alig találkozunk, egyébként is szívesen csacsogunk, rendezzük az ügyes-bajos dolgainkat a vezetékesen. Ez olyan anya-lánya dolog.

Az egész telefonálósdi azzal kezdődött még két évtizeddel ezelőtt nálunk, hogy sürgős telefonos segítségre volt szükségem a konyhában. Rántjuk vagy habarjuk a tökfőzeléket? A paprika vagy a paradicsom domináljon a lecsóban? 

Akkor még élt az a főszabály, hogy még ismerősökhöz sem telefonáltunk este kilenc óra után, és reggel kilenc óra előtt. Ezt a szabályt Anikó barátnőmmel úgy kerültük ki, ha este kilenc után feltétlenül beszélnünk kellett egymással  – márpedig középiskolásan halaszthatatlan közlendőink voltak – hogy egyetlen egy, jelzésértékű csöngetés után bontottuk a vonalat, és vártunk míg a másik visszatelefonál. Az egy csörgést később háromra emeltük, mert előfordult, hogy azt az egy csöngetést nem hallottuk meg, a másik ezért meg tűkön ülve várt. És nem tudott aludni reggelig az izgalomtól, amikor végre beszélhetett a másikkal az iskolába tartó buszon. Manapság, már alig hívjuk fel egymást telefonon Anikóval.

Helyette végelláthatatlan chatben vagyok vele, és a többi barátnőmmel egyénileg és csoportosan is. Szinte mindig chaten értekezünk. Ahogy mindenki mással is. Chatelek vagy e-mailezem a nagynénéimmel, az interjúalanyokkal, a munkatársakkal, a fiam osztályfőnökével és összes pedagógusával, a megbízóval, az anyósommal, a webdesigner-rel, a grafikussal, a fodrászommal, a nyomdásszal, a gyerekorvossal, az onkológusommal, még a mobilszolgáltató is e-mailben küldi a számlát. Egész nap a kezemben van a telefon, de alig beszélek rajta. Így amikor néha megcsörren, szinte kiejtem a kezemből, meglepődésemben.

Ma este is így volt, amikor az egyik interjúalanyom, miután megkapta tőlem a megírt szöveget áttekintésre, inkább felhívott telefonon azzal, hogy sokkal könnyebb átbeszélni két mondatot szóban, mint írásban. Így is volt, pillanatok alatt megbeszéltük mit változtassunk és hogyan, majd már csak arról beszéltünk, hogy manapság valahogy elszoktunk attól, hogy telefonáljunk, pedig mennyivel egyszerűbb megoldás. Telefonon, nem videóchaten, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, hiszen, ha látjuk egymást akkor azért „viselkedni szükséges„. 

Annyira elszoktunk manapság mindannyian a telefonálástól, hogy mielőtt elindítanánk egy hívást, előtte még üzenetben megkérdezzük a másikat: – Nem bánnád, ha most chat helyett inkább felhívnálak telefon egy percre? 

Vagyis engedélyt kérünk a telefonálásra, pedig sok esetben egy pár perces véleménycserével, beszélgetéssel többre jutnánk, mint hosszan tartó chateléssel. A magánéletben éppen úgy, mint a munkában. A válaszom így az, ha valaki fel szeretne hívni engem telefonon: –Nem, én nem bánnám, beszéljünk inkább, hívj fel vagy hívlak én.  Ne valamikor, hanem most! 

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pexels