Jó estét! – Krizantém illat a levegőben, a lelkek otthona a szívünkben van

Jó estét! 

Krizantém illat a levegőben, a lelkek otthona a szívünkben van

Krizantém illatú levegő. Nyirkos fű, rajta színes falevelek, melyek akaratosan a cipőkre kapaszkodnak. Élénk színek mindenütt, néhol korai mécses lángja pislákol. Nap süt, de nincs ereje, a temetőben mindig hideg van. Mi mégis megyünk, mert Halottak napja van. Nem szeretem ezt a szót…halottak. Legyen elhunyt, vagy inkább eltávozott. Ha valaki halott, az olyan visszavonhatatlan.

Mi, az élők, most a temetőbe megyünk. Harsányan válogatunk a virágok között, csörömpölünk a mécsesekkel. „Hol a gyufa? Te tetted el! Mindenhová vettünk? Siess, mert nem lesz parkoló!” Mi annyira élünk… Ők pedig, akik odaát vannak, csendesen figyelnek, és mosolyogva nézik ténykedésünket:

– Nézd! – szól a nagypapa a másik nagyapának – Hogy megnőtt ez a lány! 

–  Meg bizony! Az idén új udvarlója van. Ni, ott a másik unoka! Hogy megemberesedett – érkezik a válasz.

Régi nagymamák üldögélnek egymás mellett, beszélik, vajon a ma már felnőtt unoka vajon melyikük almás lepényének a receptjét adja tovább? – Hozzád nem jönnek, szomszédasszony? – kérdik a másik lelket.

– Nem – mondja ő csendesen. Minden rokonom elköltözött messzire, de otthon gyertyát gyújtanak értem, elég az!

– Elég bizony! – bólogatnak mindahányan. 

– Hiszen ez a két négyzetméter, ami a sírunk, nem is az igazi lakhelyünk. Az igazi otthonunk ott mélyen, a szívükben van. Igaz e Komám? – kérdi a régi barát az újonnan érkezőt. 

– Igaz – mosolyog a másik, majd visszakönyökölnek a felhőkre, és mint egy filmet, ahol mi vagyunk a szereplők, tovább nézik a temetők forgatagát.

Szerző: Nagyné Banadics Anikó
Kép: Szoknya és Nadrág Magazin