Jó estét! – Amikor egy kiadós nagy pofonra lenne szükség!

Jó estét!

Amikor egy kiadós nagy pofonra lenne szükség!

Kijelentjük: nem kenyerünk az erőszak. Az élet amúgy is osztogatja a pofonokat keményen. A legváratlanabb pillanatokban, a legkevésbé várt területeken. Olykor olyan eszméletlen nagyokat vág, ami egycsapásra üt ki bennünket. Knock out. KO. Káó…kész ökölvívás az élet.

Ugyanakkor vannak helyzetek, elakadások, meghasonulások, függőségek, kötöttségek amikből sehogy nem tudunk kimozdulni. Amiket fel sem ismerünk, vagy ami még rosszabb tisztában vagyunk velük, mégsem tudunk belőle kijutni, felülkerekedni rajta, túl jutni rajta, változtatni. Ülünk a saját pocsolyánkban, az egyre zavarosabb vízben, mégsem teszünk semmit. Napról-napra, hétről-hétre vagy akár hónapról-hónapra. 

S mások ezt nézik. Tehetetlenül. Talán nekik rosszabb, azoknak, akik a pocsolya széléről figyelnek bennünket, egyike nyújtja a kezét, újabb és újabb alternatívákat mutatva, segítséget biztosítva a változásra, amit mi rendre nem fogadunk el. Mi több, nem csak nem fogadjuk el, a tétlenségünkkel már-már elmarjuk a másikat magunktól. 

Aki idővel már tehetetlenséget érez. Akár annyira, hogy a tehetetlensége indulattá avanzsálódik. Érik benne a nagy pofon, amit legszívesebben levágna, nem azért, hogy bántson, hanem, hogy lökést adjon. Mert vannak helyzetek, amikor egy jókora nagy pofonra lenne szükségünk. Nem szó szerinti pofonra. Áttétesen. Szükség lenne valamire, ami felráz, kimozdít, tettre sürget, cselekvésre bír, ami életre lehel. Mint amikor meglökjük a dákóval a biliárdgolyót. Hogy folytatódjon a játéknak mondott élet. Olyanra lenne szükség. Olyan jókora nagy pofonra. De csak mi vághatjuk arcon magunkat. Senki más. Hát vágjuk, ha szükség van rá!

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pixabay