Játszótéri anyukahatározó

Most, hogy - remélem végre visszavonhatatlanul - megérkezett a jó idő, őrült tempóban bontják virágaikat a fák, lelkesen dalolnak a madarak és újra benépesednek a játszóterek. Ez utóbbinak most kivételesen örültem, mert alaposan szemügyre vehettem az anyukatársaimat, és magamban kuncogva írhattam listát arról, hogy ki melyik típusba tartozik.

Természetesen saját magamat sem kíméltem, tudom jól, hogy melyik mamakategóriába tartozom, így nyugodtan folytathatja az olvasást az is, aki azt gondolta, hogy csak másokat figurázok ki, miközben magamról azt gondolom, hogy tökéletes vagyok.

Elsőként a Címlaplány anyukát pillantottam meg, akinek legfőbb ismertetőjegye, hogy úgy néz ki, mintha most érkezett volna egy szépségszalonból. Fogalmam sincs hogy csinálja, napszaktól függetlenül remekül fest: mindig rendezett a frizurája (nála az az opció nem létezik, hogy copfba köti a haját, hogy egy nappal eltolja a hajmosást), sosincs lenőve a festett haja, szépen ki van sminkelve és ízlésesen válogatja össze a ruháit. A hab a tortán, hogy időnként össze is öltöznek a kislányával (aki szintén meseszép), akinek eszében sincs fára mászni, vizet hordani a homokozóba és sarazni, hiszen így kiszakadna a harisnyája vagy összepiszkolná a lakkcipőjét. Arra gyanakszom egyébként, hogy a Címlaplány anyukának nem 24 órából áll a napja. Fogalmam sincs, hogy jut ideje nap mint nap manikűrözni, és olyan színűre festeni a körmeit, hogy az harmonizáljon az outfitjével. Nem túlzok, tényleg minden nap más színűek a körmei! A lábán is!

Van amúgy a mi játszóterünkön a Címlaplány anyukának egy gyenge utánzata is, akit én csak Utángyártott címlaplánynak hívok. Ő az, aki majd’ belegebed, hogy hasonlítson a kiszemeltjére, épp ezért gyakran legyeskedik is körülötte. Száz százalékig biztos abban, hogy ő és ifjú sarja is rettentően stílusosak (tegnap például bársony csokornyakkendőben hozta le a parkba a kisfiát…), azonban a vak is látja, hogy teljesen feleslegesen erőlködik, a nyomába sem ér. Hiába na, úgy látszik, Címlaplány anyukának születni kell!

Körül sem kell néznem, már hallom, hogy itt van a Telefonközpontos anyuka is, aki megállás nélkül mobilozik. Ha éppen nincs folyamatban egyetlen hívás sem, akkor is a telefonját nyomkodja, percenként ellenőrzi, hogy mi újság a Facebookon, s hogy jött-e esetleg új e-mailje az elmúlt harminc másodpercben. Szegény gyereke hiába szólongatja, a Telefonközpontos anyuka a füle botját sem mozdítja, néha odavet egy-egy „Mondjad!”-ot a csemetének, de le nem venné a szemét a kütyüjéről. Egy kis idő után porontya megelégeli a mellőzöttséget, és olyan hajmeresztő mutatványokba kezd, hogy én rögvest eldobnám a mobilomat, ha az anyja lennék… Amikor fél kézzel kapaszkodva lóg a mászóka tetejéről, diadalittasan kurjant, hogy „Anya, nézd milyen magasról fogok leugrani!”, csak egy „Jó, de aztán menjél játszani!” a válasz… Előfordult már az is, hogy az utód nem leugrott, hanem leesett a mászókáról, krokodilkönnyeket hullajtva hívta az anyukáját, aki képes volt a vérző térdű gyerekre mordulni, hogy „Nem megmondtam, hogy menjél játszani?” Ilyenkor csak azon szoktam elgondolkodni, vajon kikkel trécsel egész álló délután? Az tuti, hogy nekem nem kellene ilyen barátnő!

Nála sokkal bizalomgerjesztőbb a Lazaság megtestesítője, aki fittyet hány a gyerekzsivajra, csak üldögél a padon és kedélyesen beszélget a többi anyukával. A legfőbb ismertetőjegye, hogy általában kettőnél több gyereke van, így már igen sokat látott, és minimum kötélből vannak az idegei. Létszámellenőrzés céljából néha azért rá-rápillant a játszótéri gyerekcsapatra, de akkor sem esik pánikba, ha valamelyik gyermeke kikerül a látóteréből. Amíg nem hall harci kiáltásokat vagy sírást, nem izgatja magát különösebben, tudja, hogy a gyerekek úgyis előkerülnek, ha megéheznek/megszomjaznak/vécére kell menniük. Bár látszólag rá sem hederít a kicsikre, azok igen szófogadóak, az én kisfiammal ellentétben nem kell nekik húsz percig könyörögni, hogy végre hazafelé vegyék az irányt: ha a Lazaság megtestesítője kijelenti, hogy itt a vacsoraidő, akkor nincs apelláta. A gyerekek összeszedik a holmijaikat, szép sorban gyülekeznek az anyukájuk körül, és egy hang nélkül útra kelnek. Egyszer majd gyűjtök annyi bátorságot, hogy megkérdezzem, mégis hogy csinálja?

Tudom jól, hogy csúnya dolog, a Százlábú anyukát látva mégis minden alkalommal megállapítom, hogy jobban tette volna, ha a férjével megállt volna egy gyereknél. Eleve úgy érkeznek meg a játszótérre, mint a mutatványosok, minimum a fél gyerekszobát magukkal hozzák a parkba. Pluszban az anyuka vállára nehezedik a legnagyobb gyerek iskolatáskája, a fülére pedig a bevásárlószatyrokat akasztja – na jó, nem oda, de szerintem csak idő kérdése, hogy így legyen. A holmijaikkal egy egész padot betöltenek, a gyerekei pedig úgy viselkednek, mint a karámból kiszabadult csikók: úgy rohangálnak, mintha muszáj lenne, szegény anyjuk nem győz utánuk kapni, amikor arra készülnek, hogy tigrisbukfenccel guruljanak le a csúszdáról. Fogalmam sincs, hogy bírja szuflával, azon sem csodálkoznék, ha esténként hamarabb ágyba zuhanna, mint a gyerekei. Az egyetlen, ami miatt irígylem, hogy az örökös rohangálástól és a folytonos cipekedéstől egészen formás a vádlija és a karja, és a hasát sem borítja kényelmi háj. Elég valószínű, hogy a rendszeres mozgás mellett „speciális étrendet” is követ, szerintem idejét sem tudja, hogy mikor evett utoljára nyugodtan, asztalnál ülve.

A másik, aki legalább annyi kalóriát eléget a játszótéren, mint a fenti mamatípus, az a Csillámpóni anyuka, a leglényegesebb különbség kettejük között az, hogy ez utóbbi önszántából rohangál. Néha elgondolkodom, hogy vajon tényleg a gyereke akar-e játszótérre jönni, vagy inkább ő: beleveti magát az ordító gyerekseregbe, és a világ minden baját elfelejtve bújócskázik, örömujjongással kísérve csúszdázik, csukott szemmel hintázik (így pár percig észre sem veszi, hogy a gyerekek már sorban állnak a hinta előtt, az ő helyére pályázva), de az sem ritka, hogy a fűben hempereg az óvodásokkal. Cseppet sem zavarja, hogy a felnőttek – főleg, akik először látják a produkcióját – tátott szájjal bámulják, és elakad a szavuk. A múltkor, mikor épp ereje teljében volt a Csillámpóni, egy apuka jött a játszóra, hogy leváltsa a kislányára vigyázó feleségét. Amikor feleszmélt az első sokkból, csak annyit mondott: „Durva cuccot tolhat, kérdezzétek meg, honnan szerezte!”  

Ezen még az az anyuka is elnevette magát, aki egyébként átszellemült szoptatással tölti a délutánjait a parkban. Inkább nem írom le, hogy neki milyen nevet adtam, mert még a végén megvádolnának, hogy ellenzem a szoptatást, pedig semmi bajom vele. Különösebben az sem zavar, ha valaki nyilvánosan teszi azt, hiszen ez az élet egyik legtermészetesebb dolga. Véleményem szerint azonban megvan a felső korhatára, mármint a gyerek részéről. Ez az anyuka, miután megetette és visszatette a babakocsiba a pár hónapos csecsemőjét, kirángatja a boldogan hancúrozó, 4 év körüli gyerekét a homokozóból, és őt is megszoptatja. (Hogy pontosan mennyi idős a gyereke, azért nem tudom, mert mióta a fülébe jutott, hogy az én kisfiam tápszeres volt, a köszönésen kívül nem áll szóba velem. Én pedig egy cseppet sem bánom!) Ha a gyerek magától szaladna oda hozzá, és rángatná a pólóját, hogy márpedig cicizni akar, akkor nem is néznék rá furán, amiért beadja a derekát… De így? Teljesen egyértelmű, hogy kettejük közül (már) csak neki élet-halál kérdés a szoptatás, és erre még büszke is!

A végére hagytam a „kollégámat”, akivel leginkább hasonlítunk egymásra. A Paramamit. Általában egy gyereke van, akinek folyton a nyomában van, vagy ha netán megembereli magát, és képes 5 percig a padon ülni (ahol garantáltan szóval tartja a Lazaság megtestesítője), a szemével akkor is folyton a gyerekét követi. Állandóan ugrásra kész, a táskájából szinte teljesen kivesztek az ő személyes cuccai, a pénztárca + telefon + kulcs kombináción kívül nem lapul más a táskájában, hiszen kell a hely a nedves törlőkendőnek, a kézfertőtlenítő zselének, a ragtapasznak, a rovarriasztó sprének, a papír zsebkendőnek, a gyerek vizének, a tartalék pólónak, a vészhelyzetben előkapható kisautónak vagy például a naptejnek.

A „kollégám” a múltkor megsúgta, hogy nála még kullancskiszedő kanál is van, sosem lehet tudni alapon… Egészen biztos vagyok benne, hogy az, amit művelünk, a legtöbb szülőt idegesíti vagy legalábbis nevetésre késztet, de nincs mit tenni, mi így vagyunk összerakva. Hülyét kapok, amikor a kisfiam mellett eltüsszenti magát a játszópajtása, a torkomban dobog a szívem, amikor egyre magasabbra próbál jutni a mászókán (legszívesebben biztonsági köteleket adományoznék a játszótérnek) és a kezemet tördelem izgalmamban, amikor feltűnik egy darázs a homokozóban játszadozó gyerekek körül. Ugye, így már értitek, miért esik le hatalmas kő a szívünkről nekünk, Paramamiknak, amikor este hazaindulunk a parkból?

Kép: Pixabay