Játsszunk, majd ránk ragad a szolfézs is! Ritmusérzéke mindenkinek van!

Zenekedvelőnek lenni kortól, nemtől és muzikális tehetségtől független. Egy hangszert megszólaltatni valódi örömforrás, különösen azoknak, akik úgy érzik, hogy nincs egy fikarcnyi ritmusérzékük sem.

A gyerekek, ha lehetőségük adódik rá, szívesen kipróbálnak egy-egy hangszert, és elsőre egész ügyesek is. Ám, ha ez kimarad gyermekkorban, felnőttkorra a vágy mellé betársulhat a bátortalanság.

Gátat szabhat bennünk felnőttekben az is, ha úgy véljük, nem halljuk az ütemet, és ezért a végtagjainkat ólom súlyúnak vagy túl merevnek érezzük egy billentyű lenyomásához a zongorán, lefogni egy húrt a gitáron, esetleg összeakad miatta a kezünk-lábunk a dobolásnál. Azaz fényévnyi távolságra érezzük magunkat azoktól, akik olyan szépen szólaltatják meg a hárfát, a gitárt, a dobot, a csellót vagy éppen a citerát. De ez persze nem jelenti azt, hogy ne maradna meg bennünk az óhaj, hogy mi is tudjunk játszani egy hangszeren.

Fordított képzés

A zenetanulástól a gyerekeknek és a felnőtteknek egyaránt kedvét szegheti, a zeneelmélet száraznak mondható tudománya, a kottaolvasás és az énekgyakorlat, rémisztőbb nevén a szolfézs. Ami, a Budaörsi Zenesuli vezetője, Nyerják Gábor tapasztalata szerint, hosszútávon valóban elengedhetetlen a zenéléshez, de nem ahhoz, hogy meg tudjunk szólaltatni egy hangszert, kortól függetlenül. – Teljesen mindegy mennyi idősen kezdjük a tanulást, nincs olyan, hogy késő lenne, csak egy kis bátorításra van szükségünk arra, hogy a bennünk szunnyadó muzsikust felszínre tudjuk csalni – bíztat bennünket az iskolavezetője, aki maga is oktat.

Mégpedig fordított képzésben, ami azt jelenti, a Budaörsi Zenesuliban a tanulók – gyerekek és felnőttek egyaránt – hogy valóban a zenéért tanuljanak, azonnal a gyakorlattal kezdik a képzést. Vagyis a diákok már első alkalommal leülhetnek a zongora mellé és leüthetnek egy-egy hangot, és megtanulnak egy rövid dallamot lejátszani, igen, lehet a boci-boci tarkával is kezdeni. De ha visszük a kedvenc darabunkat, abból is kiragadhatunk valamit, ami elsőre könnyen begyakorolható. Nincs semmi zenei előképzés, a gyakorlati módszer szerint menet közben ragad ránk a zeneelmélet, és tanuljuk meg a szakkifejezéseket: terc, kvart, kvint, szext, szeptim. 

– A diákok óráról órára egyre bátrabban, ügyesebben játszanak, hiszen sikerélményként élik meg a lejátszott hangokat. Ez egyre jobban hajtja őket arra, hogy ki akarjanak próbálni valami újat, bonyolultabbat, nehezebbet. Nézni, olvasni kezdi a kottát. És érteni akarja, hogy a tanár vagy a többi zenész miről beszél, így anélkül megtanulja a zeneelméletet, hogy számon kellene kérnünk tőle – árulja el a módszer lényegét Gábor.

Gábor a zenesuli épületében levezet az alagsorba, ahol a dobterem van, hogy megmutassa milyen elméletet tanulni a gyakorlatban. Jó alany vagyok, még soha nem volt dobverő a kezemben és már nagyon rég nem zenéltem sehogy sem. A hangszigetelt szobában arról beszélgetünk, mi is kell egy jó doboshoz?

–  El tudjon számolni négyig – mondja nevetve Gábor. És fel sem merül bennem, hogy visszakérdezzek, jó, de mi van, ha 6/8-adot kell játszani? Mindenesetre leülök a dobok mögé, és elég hamar ráébredek arra, hogy ez nem az én hangszerem. Külön kell mozgatnom az összes végtagomat, ami nekem már elsőre bonyolult, de ami végérvényesen megijeszt, az maga a dobverő számomra túl hangos zaja. Minden ütésnél összerezzenek.

A kilencéves fiam viszont, pont ezért van oda. Gábortól megtudom, hogy igen, azt kell a dobolásnál először megtanulni, hogy mikor teszünk valamit egyszerre és mikor külön a kezünkkel, lábunkkal. Mert a kettő különbségével már elég jól lehet játszani.

− Egyre lábat is ütünk, egy-kettő-három-négy, háromra oda teszünk egy pergőt és ebből készen van egy AC/DC szám, ami már egy rendszer. Ezt tíz perc alatt össze lehet hozni, akkor is, ha úgy érzi a tanuló, hogy nincs ritmusérzéke, de számolni tud. Csak a rendszert kell megtanulnia hozzá, a szakkifejezések meg alatta már elhangzanak –magyarázza Gábor. Ami valóban így is van. Ha nem figyelek arra, hogy nekem a dob túl hangos, akkor nem is olyan nagy ördöngösség a dobolás.

Dobóra

Ritmusérzéke mindenkinek van

A Budaörsi Zenesuliban basszusgitáron, gitáron, dobon és zongorán tanulhatunk zenélni, akkor is, ha úgy véljük, nincs ütemhallásunk. Mert Nyerják Gáborral beszélgetve meggyőződhetünk arról, sőt meg is nyugodhatunk abban a tényben, hogy mindenkinek van ritmus érzéke, azaz nekünk is, legfeljebb rejtve van bennük.

– Gondoljunk bele, ha nem lenne ritmusérzékünk, akkor összeakadna a lábunk gyalogláskor, összevissza vennénk a levegőt, és elfelejtenénk reggel felkelni, éjszaka lefeküdni – világít rá Gábor, a természet adta rendre, ami szerint éljük az életünket. Igaza van, valóban rá vagyunk kényszerítve a ritmusra, hiszen reggel feljön a nap, ami minden este le is megy, és többé-kevésbé ehhez igazítjuk az alvási és ébrenléti időnket.

– Ritmus szerint élünk, mindig és mindenkinek úgy ketyeg az óra, a hatvan perc mindenkinek ugyanannyi hatvan másodpercből áll. Aki nem lélegzik, nem eszik, nem tartja a ritmust, az kiesik a létezésből – világít rá Gábor.

A zongoraterem az emeleten van. Ahol már jól, és otthonosan érzem magam, kislány koromban egy nagyon rövid ideig tanultam zongorázni, de a szolfézs nekem is elvette tőle a kedvem, na meg az énekkórus az időmet. Viszont azóta vágyam megtanulni játszani a hangszeren. Egy pianínó is van a földszinten, hallom, hogy azon a fiam tanulja a, mi mást? Igen, a boci, bocit.

A Budaörsi Zenesuliban nem ritka, hogy szülő és gyerek is zenélni tanul. Míg a gyerek az órán van, a szülő a holtidőben kiül a kertbe és élvezi a nyugalmat, az ebédlőben megiszik egy teát, avagy kedvet kap arra, hogy ő maga is játsszon. Hasonlóan járnak a testvérek is, ha csak az egyik gyerek zenél eredetileg, mérget vehetünk rá, hogy előbb vagy utóbb a másik sem akar kimaradni az élményből.

A zenesuli egyébként, egy kedvelt író családi házában van. A ház berendezés kissé rusztikus, az otthonos hangulatú térben a látogató azonnal jól érzi magát. A nyolcéves Dalma apukája az ebédlőasztalnál ül, míg a gyerekei zenélnek, ő maga a laptopján dolgozik. Kérésünkre, beleegyezik, hogy a lányával beszélgessek pár szót, már amennyiben a gyermek engedi. Ő áll elébe a mini interjúnak, és bár igaz, hogy csak párszavas feleleteket nyújt, de meg tudom tőle, hogy az apuka maga is zenél, tehát volt kitől hozni az érdeklődést.

A bájos, vöröses szőke hajú kislány ukulelézik és most egy koncertre készül, amire sokat kell gyakorolnia. A június 4-ei növendékkoncert a Budaörsi Jókai Mór Művelődési Házban lesz. Csillog Dalma szeme, amikor arról mesél, miért szeret zenélni, de még akkor is teljes odaadás süt róla, amikor elárulja, milyen nehézség van az ukulele megszólaltatásában, a húrok lefogására, és a le-föl pengetési ritmikákra panaszkodik.

A legvégén, bár nem tudja a nevét az együttesnek – ebben a családja siet a segítségére – még elárulja, hogy a Queen a kedvence. Gyanítom, hogy az édesapja hatására, akiről Dalma elárulja, basszusgitározik.

Gitáróra

Zenélni olyan, mint új nyelven beszélni

 Zenélni kezdeni, Gábor szerint, hasonló az idegennyelv tanulásához. – Fül is kell hozzá, kétségtelen, hogy a zenei hallás nem árt, de ugyanakkor mindkettő csak egy új rendszer, amiben meg kell tanulni eligazodni – vallja Gábor.

A közös zenélés az összetartozás, a közösség élményét teremti meg. Éppen ezért már pár hónapos tanulás után a Budaörsi Zenesuliban a diákoknak lehetőségük van arra, hogy felálljanak egy bandába és kipróbálják magukat „együttesként” zenélni. Gábor elárul egy műhelytitkot: – Ezek az alkalmak arra is jók, hogy akik zenélni kezdenek, maguk akarják kényszer nélkül megtanulni a zene nyelvét.
A szolfézs mumus mindenkinek, a legtöbben úgy érkeznek, hogy zeneelméletet nem akarnak tanulni, csak hangszeren játszani. Így amikor felállunk együtt zenélni, akkor mindenkinek egyértelművé válik, elkerülhetetlen, hogy két zenész ne a zene nyelvén beszéljen.

– Figyelj, játszál be a harmadik ütem elejére egy triolát!  – mondja az egyik a másiknak, de ha nem tudjuk mi az, hogy harmadik ütem és triola, akkor nehéz együtt játszani – hozza fel példaként Gábor.

A dob órája után állítom meg a tizenkét éves Bencét, vele a kertbe ülök ki beszélgetni. Míg kicsit feloldóik, az arra tévedt szomszéd macskát figyeljük. Nyújtózik a cica, a zenére könnyen elaludt. Majd Bence belekezd és kiderül pár hónapja jár ide. Az általános iskolában az egyik osztálytársától kapott kedvet a zenéléshez. Bence is gitárral kezdte, akárcsak a barátja, de emelett már dobot is tanul.

– Picit féltem, amikor pár hét tanulás után együttesbe álltunk, én doboltam, volt még zongora, öt-hat gitár, egy basszusgitár, de végül nagyon jól éreztem magamat attól, hogy a többiek között hallhattam magamat – meséli felvillanyozva a kiskamasz fiú. Arról, hogy milyen szintre szeretne eljutni a zenélésben nincs még válasza, most csak élvezi, hogy egyre ügyesebb.

Bence után újra Gáborral beszélgetek, ezúttal a gitár szobába megyünk be. Gábor itt oktat. Mi a különbség egy felnőtt és egy gyerek zenei oktatása között? – kérdezem őt. – Mindkettő másabb, de lényegében ugyanaz. A gyerekeknél nagyon fontos az élmény, de felnőttnél is, mert szívesen készül a következő alkalomra. Viszont, ha egy gyerek bedurcázik, az bizony gond, mert egy életre el lehet ültetni, benne, hogy ne akarjon hangszeren játszani. A gyereknél a készségfejlesztésre is külön figyelni kell – hangsúlyozza.

Zongoraóra

A Budaörsi Zenesuliba elsősorban 6-16 éves gyerekek járnak, osztálytársak, barátok adják az indíttatást egymásnak, vagy a családban a szülők, idősebb testvérek zenélnek.

– Tanítottam egy kamasz fiút, ő szó szerint azzal a szándékkal állított be, hogy azért akar gitározni, mert csajozni akar, és olyan dalokat tanuljunk, amik menők. Azóta nyolc év telt el, mostanra az eredeti cél már elhalványult, magáért a hangszerért játszik, mégpedig nagyon jól – meséli Gábor. A 35-50 év közötti felnőttek, akik nem, mint szülők érkeznek, azoknak általában valamilyen krízishez, élethelyzeti válsághoz köthető a zenélés utáni érdeklődésük. – Ráébrednek, hogy önmagukkal nem törődtek, a mókuskerékbe ragadtak, és új elfoglaltságot keresnek, ami örömmel tölti el őket – fejti ki Gábor.

Gyereknek heti egy tanórát javasol 30-45 percben, attól függően meddig bírja jól figyelemmel a tanuló, ha bírja félóránál tovább, azaz, tudja még jól fogni a hangszert, megfelelően manipulálni még a kezét, akkor lehet 45 perc is. Míg a felnőtteknek 45-60 perces órákat ajánlanak hetente egyszer. A rendszerességet és az otthoni gyakorlást viszont elengedhetetlennek véli a zenetanár.

Kép: Budaörsi Zenesuli

Szerző: Polgár Ágnes

Ha tetszett az írásunk, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is nyugodtan fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!