Jaj, csak ilyen menyem ne legyen! Dehogynem! Választani nem az anyósnak kell…

Nem könnyű anyósnak lenni, valljuk be! Felnevelünk egy fiút, aki hazahoz egy olyan lányt, aki nekünk nem tetszik. Nem, mert úgy véljük nálunk senki nem ismeri jobban a gyermekünket, és úgy ítéljük meg ez a lány nem hozzávaló. De vajon gondolunk arra, hogy a nemtetszésünkkel pont a saját vérünket bántjuk meg?

Nőnapi írásunkra érkezett több vélemény is. (Itt olvasható) A befejezésben olvashattuk Sárga Nóritól: „Szeretném azt megélni, hogy a majdani menyem egyszer azt mondja nekem, hogy: „Tökéletesen nevelted a fiadat egyedül is, boldog vagyok mellette, szeretném majd én is ilyen jó nevelésben részesíteni a fiú unokádat.“
Erre a mondatra a következő hozzászólás érkezett: „Ekkora nyalist hozna haza a fiam, sírva röhögnénk….“ és mi elgondolkoztunk ezen a véleményen, hiszen minden plusz oldal, amire mi nem gondolunk, értékes lehet egy ember számára. Nekünk is.

Vizuális alkat vagyok, el is képzeltem ezt a jelenetet. És én már nem a lány vagyok, hanem az anyós. Hiszen van egy tízéves fiam, aki egyszer (többször) hazahoz, majd egy lányt. Ott állunk a lánnyal például a konyhában az ebéd utáni mosogatásnál, segít nekem, vagy még az asztalnál ülünk, már jóllakottan, hátradőlve. És a lány benyögné/kimondaná/elhangzana tőle ezt a mondat. Snitt. Vajon hogyan folytatódna a jelenet? Röhögnénk? És ezután? Milyen lenne a röhögésünkre a fiam reakciója? Röhögne ő is egyet? És vele együtt a lány is? Vagy csak a fiam röhögne, a jövendőbeli menyem nem? És mi lenne akkor, ha a fiam nem nevetne? Mi több megbántódna? Mert ugye ez is előfordulhatna.

Valóban képes lennék megbántani a gyerekemet, mert nem tetszik a választottja? Mert nyalizásnak érezném, hogy elismerné a nevelésemet? Vajon anyósként gondolunk arra, hogy milyen érzés lehet a gyermekünknek, ha nem fogadjuk el a választottját? Én ezt megéltem. Valószínűleg nem. Azért sem, mert pontosan tudom milyen nehéz menyként megfelelni egy anyósnak.

Anyóssal szemben

Eleinte az anyósom nem kedvelt engem, a fia meg harcolni kezdett az édesanyjával szemben értem. Számtalanszor keseredtünk el, és adtuk majdnem fel az egész szerelmünket. Nemegyszer gondoltam át, vajon mit érezhet az anyósom, hogy a 193 cm magas fia hazavitt egy nem sokkal több mint 150 cm-es lányt? Aki ráadásul még idősebb is a fiánál, csaknem ötévvel? Aki a fával szemben már élt. És igen, megértettem őt. De magunkat is. Szerelmesek voltunk, és nekünk csak ez számított. Azóta rengeteg dolog történt velünk. Adtunk egy csodaszép unokát az anyósomnak, akinek a fiam lett az újabb szemefénye. Ott volt mellettem az anyósom, amikor korábban érkezett a fiam, és nekem minden tanácsra szükségem volt az édesanyám jó szavain kívül kezemben egy alig kétkilós babával. Majd akkor is mellettem volt, amikor rákbeteg lettem. Éveket öregedett ő is, mint mindenki más a családban és a barátaim körében, míg meg nem gyógyultam. De ehhez, hogy mi kimondhatjuk annak ellenére, hogy a fiával kötött házasság végül felbomlott, mi szeretjük egymást, ehhez mind a ketten kellettünk. Részemről alázat, részéről elfogadás. Sok nézeteltérés, vita, akár hangos szó is, és rengeteg-rengeteg odafigyelés. Jó szavak, apró és nagy kedvességek, figyelmességek, áldozathozatal, nyelés, vélemény félretevése, beletörődés. Kompromisszumok sokasága. De megérte. Azt hiszem a kapcsolatunkról mindent elmond, hogy karácsony szenteste együtt állunk a fa mellett és ajándékozzuk meg azt, aki az anyósomnak és nekem is a legfontosabb, az ő unokáját, az én fiamat.

Mennyel szemben

Lehet rosszul gondolom, és én vagyok túl elfogadó, de számomra csak egy dolog fontos, engem csak egy dolog érdekel. Lássam majd a fiam és a lány szemében is azt a tüzet, amit egykoron a mi szemünkben láthattak a szüleink. Még ha vesztükbe rohannak is a szerelmükkel. Teljesen mindegy az is, hogy tetszik nekem az a lány vagy sem, akit a fiam majd bemutat nekem. Lehet tőlem kicsi, nagy, sovány, kövér, tetovált, visszahúzódó, hangos, eltökélt szívű, örök pesszimista, csinos, lompos, okos vagy kevésbé az, szőke, barna, vörös vagy fekete. Mindegy. Viselhetek bármilyen hadat ellene, hidegháborút, gerillamarketinget, nyílt támadást, segíteni nem segíthetek a helyzeten egyikkel, se nem változtathatok a fiam döntésén. Így semmiképpen sem. Ezzel legfeljebb a csakazértist érhetném el. Az ő életüket csakis ők vezethetik, a hibáikat csakis ők követhetik el, a tévedéseiket, a csalódásaikat, a szerelmüket, az érzelmeiket, a vágyaikat, az álmaikat csakis ők élhetik meg, valósíthatják meg.

Éppen ezért nem látom értelmét, hogy akár kiröhögjem majd a menyemet, még ha a fent említett mondatot is érezné elmondani. Ami azért lássuk be, nem is olyan rossz. Egy egyedülálló anyának sokkal több jelentőséggel bír, ha a nevelésével kapcsolatban elismerést kap, hiszen nagyrészében mégis csupán rajta állt a teher.

Sárga Nóri véleménye az elfogadásról ITT olvasható el.

Kép: Pixabay

Ha tetszett az írás, kérjük lájkold. Amennyiben nem tetszett, azt is fejezd ki, ahogyan megosztani is ér! Köszönjük a véleményedet!