Iskolakezdés nyugodtan? Igen!

Annak, aki amúgy sem egy ideges típus, annak már az általános iskola első osztálya sem okoz gondot szülőként, annak aki viszont igen, az talán még évről-évre sem válik egyre lazábbá. Pedig talán nem kellene nagy ügyet csinálni az évkezdésből, na meg az iskolai mindennapokból sem. Csak megélni. Én igyekszem.

A mindennapi bevásárlásra két hipermarket is a rendelkezésünkre áll a közelben, így különösebb tervezés nélkül bármikor bevásárolhatnánk az iskolai évkezdésre, de semmi kedvem nincs hozzá. Rezignált arccal nézem a vásárlókat, még az első osztályba induló gyerekek és szüleik izgalmát sem találom bájosnak. A kisfiam is totál nyugodtan halad el a Jó lesz az iskolában felirat alatt (vagy valami hasonló, még elolvasni sem volt kedvünk) azzal, hogy nagyjából minden ami kell, megvan.

Kőbe vésett tanszer lista

Persze, ez egyáltalán nem így volt két évvel ezelőtt, amikor a kisfiam még az első osztályt kezdte, akkor még izgalommal teli várakozással voltam. Igen fegyelmezetten követtem a beszerzendő tanszerlistát, ami kitett vagy másfél fénymásoló papírnyi oldalt. Nem tértem el sem megadott mérettől, sem megadott márkától, sem megadott színtől. Mindent pontosan beszereztem, úgy ahogy elő volt írva, az első tanítási napra, nem riasztott el az sem, ha ezért négyszer is be kellett mennem a hipermarketbe, interneten kellett megrendelnem dolgokat, vagy csak a sokadik papír-írószer boltban volt valami beszerezhető.

– Ági, nem lehet műanyag geometriai formát kapni sehol a közelben! A lányomnak nem kellett elsőbe, most viszont kérik a fiamnak, nálatok lehet kapni? – kérdezi a barátnőm, aki amúgy totál rutinnal és nyugalommal intéz mindig mindent a gyerekek körül, de most ez kihozza a sodrából – különben is miért kell egybizonyos márkájú rajzpapír, miért nem jó a másik, igen, tudom, bizonyára a minősége miatt, de most akkor is, menjek ezért máshová? – folytatja a költői kérdések sorát a barátnőm.

Pár nap múlva egy másik barátnőm jelentkezik be, azt kérdezi nálunk mikor lesz évnyitó, mert náluk ez még nincs kihirdetve és úgy tűnik szombaton lesz a hétfői tanévnyitás előtt: – Emlékszel, már a tanévzáró is mindenhol lement, de nálunk egy héttel később volt, így később lett gyakorlatilag vége a tanévnek, most meg előbb akarnak nyitni! Miért nem lehet az utolsó hétvégét meghagyni a családoknak? – háborog a barátnőm. Joggal. – A pedagógusoknak is felesleges nyűg, miért kell ehhez egy hétvégi napot elvenni, miért nem lehet hétfőn tartani az első nap, mint nálatok? – folytatja a kétgyermekes barátnőm.

Miután mindkettőjüket igyekeztem megnyugtatni – iskolai kérdésekben tőlem eddig szokatlanul nemtörődöm módon – feltették külön-külön a kérdést, miért vagy te olyan nyugodt, amire azt válaszoltam, azért, mert semmi nem változik attól, hogy felhúzom magamat és nem vagyok hajlandó a nyár végét tönkre tenni ezzel. Miért? Mert mind a két évben kért a tanító néni egy listányi dolgot, aminek egy részét jószerivel elő sem vették a gyerekek egész évben, vagy totál nem fogyott belőle annyi, mint amennyit kértek belőle, na meg, nem az első héten kellett a nagyrésze, így nem izgulok előre, ha valami nincs a boltban. Egyébként is, egész évben pótoltam azt, ami hiányzott, és júniusban, amikor mindenki a nyaralással volt elfoglalva, már sok mindent beszereztem lista nélkül, fejből, rutinból.

Egyértelmű volt például, hogy harmadik osztályba már harmadik osztályosoknak való vonalas és négyzetrácsos füzet kell majd, és mindegyikből vettem jópárat. Az sem volt kérdés, hogy szükség lesz üres-, lecke-, szótár-, és üzenő füzetre is, így azokból is tettem a kosaramba. Pótoltam a színes ceruza készletet is már akkor.

Cipő, nem cipő

Abból sem óhajtok problémát csinálni, hogy nem kapok sehol a fiam lábára – a lélektani határ alatt – fekete alkalmi cipőt az évnyitóra. Tőlem bárki szórhat most rám kígyót és békát, mert tudom, messze nem arról van szó, hogy nem tisztelném az ünnepeket, a hagyományokat, és nem tudnám mi a jelentősége annak, hogy alkalomnak megfelelően öltözzünk. Már csak azért sem, mert a fiamnak van vagy nyolc ilyen-olyan nyakkendője, igaz nem én vettem mind azokat, de ráadom az ing fölé, és ha nincs túl meleg, még mellény is van, meg zakó. A gyerek törpe kora óta mindig volt ünneplő ruhája, télen szép kötött pulóverje, kardigánja is az ing fölé, és nem egy darab alkalmi szövet nadrágja. De míg ezeket lehet egy évnél is tovább viselni, mert lehet kicsit nagyobbat, hosszabbat venni és az ujját, szárát ingnek, nadrágnak felhajtani, addig egy cipő maximum félévig jó egy gyerek lábára és már, újat kell venni belőle. És nem, nem vagyok hajlandó ugyanannyit kiadni érte, mint egy jó minőségű nyári szandálért vagy átmeneti cipőért, ha csak egyszer vagy kétszer lesz a lábán pár órát, mert akkor minek?

Így ha kapok elviselhető árban, avagy meg tudom vásárolni használtan, amitől nem kell rosszul lenni, mert a használt alkalmi cipő legfeljebb kétszer volt egy másik gyerek lábán, akkor fekete ünnepiben lesz a gyerekem, ha meg nem, akkor meg valami másban, ami, ha nem is fekete, de legalább sötét színű, szép, csinos és tiszta. Tőlem akár fekete sportcipő is lehet az. Számít? Nem. Nem ebből tanulja meg, hogyan kell öltözködni és bizonyos ruhákat viselni.

Kötelezőt nyáron olvasni? 

A következő tanévre feladott kötelező olvasmányokat sem vagyok hajlandó a nyáron előre kiolvastatni a gyerekkel, de beszereztem, amikor a Fantazmagória könyvesbolt eladójával készítettem interjút, és megtudtam, hogy a kiadónál is már alig van néhány példány belőle. Még szóltam is a többi szülőnek az osztályban, amire kaptam egy olyan  választ, hogy e-bookban is letölthető a könyv, de valahogy nekem nem jutna eszembe a gyerekemmel 165 oldalt digitálisan olvastatni a gyerekkel. Főleg nem nyáron a napsütésben. De nem is kellene, mert a gyerekem, hozzám hasonlóan imádja a nyomdafestéket, és amikor meglátta az új mesekönyvet, akkor azonnal rávetette magát, szagolta, forgatta és máris olvasni kezdte A Négyszögletű kerek erdőt Lázár Ervintől.  De hogy eszembe nem jutott erőltetni nála, az holt ziher. Minek? Így is folyamatosan olvas, nem győzök könyvet vásárolni neki, könyvtárba járni vele.

Egyébiránt a gyerek bizonyítványából sem csináltam gondot. Most, hogy már a naptár az augusztusnál jár, végre meg is néztem az e-naplóban a kisfiam iskolai eredményeit. Eredetiben nem láthattam, mert bizonyítványosztáskor éppen beteg volt a gyerek. Pont úgy, mint az év nagyrészében: már januárban átlépte a megengedhető hiányzások számát.  Azaz többet tanult velem otthon, mint bent az iskolában.  Éppen ezért úgy véltem, ha meglesz a négyes átlaga, akkor örülnünk kell. Örültünk. Azon, hogy a diszgráfia ellenére hármast kapott írásból, míg olvasásból viszont ötöst, azon még nevettem is külön.

A gyerekem kilencéves és még fogja a kezemet az utcán, mert neki úgy megszokott és biztonságos. Vág az esze, mint a borotva. Szófogadó. Vagy pont annyira nem, ahogy egy vele egykorú gyereknek kell. Éppen úgy tud már kiskamaszként határfalakat döngetni, ahogy a kortársaitól az várható. Szorgalmas annyira, amennyire szüksége van ahhoz, hogy tőle telhetően a legjobban végezzen el egy feladatot. Éppen úgy szeret a szabadban bicajozni, játszani, rohangálni és olykor még homokozni is, mint bent a lakásban tabletten videójátékozni, mesét nézni, vagy éppen társasjátékozni. Egészséges lelkületű gyerek. Kár kicsinálnom őt és magamat azzal, hogy fejt vesztve rohangálok színes karton papírokért, ami éppen nem kapható, vagy veszek össze az utolsó zöld dinoszauruszos tornazsák felett egy másik szülővel, mert nem ezektől lesz majd jobb felnőtt az életében, sem boldog most a gyermekkorában.

Minden meglesz szeptember elsejére, ha meg nem, akkor másodikára vagy harmadikára. nem hiányoznak majd a bekötött és felcímkézett tankönyvei, a füzetei és az egyéb felszerelése, de ami a legfontosabb ott lesz az iskolában nemcsak fizikailag, hanem lélekben is, mégpedig azért, mert egészen a legutolsó pillanatig hagyom őt játszani, míg be nem csengetnek.

Kép: Pixabay