Igazi párkapcsolati challenge: jól szeretni egymást összezárva

Az első számú párkapcsolati dilemmák egyike, az állandó időhiányban arról szólt eddig: hogyan tudjuk jól szeretni egymást abban a kevés időben, amikor otthon találkozunk. Ez a kérdés az utóbbi időben megváltozott. Most inkább az okozza a fejtörést, hogyan ne menjünk egymás agyára, amikor mindenki folyton otthon van. Az új helyzet tulajdonképpen nem más, mint a kapcsolatok éles próbatétele.

A szívügyek senkit nem kerülnek el, mindenkinek kijut belőle. Valakinek kevesebb a szerelmi bánata, másnak jócskán akad. Nem tudom megmagyarázni az okát miért, mióta az eszemet tudom, az emberek szívesen osztják meg velem a párkapcsolati bánatukat. Kimondva vagy kimondatlanul abban a reményben beszélgetnek velem, bizonyára tudok valami okos tanáccsal szolgálni. Nem pusztán azért van ez így, mert jó hallgatóság vagyok, hanem mert jó meglátásaim vannak. Még úgy is ezt tartják rólam, hogy elvált vagyok. Talán erre szokták azt mondani, aki nem tudja csinálni, az tanítja. Vagy, hogy ez a sors fintorra. Persze kívülállóként könnyebb tisztán látni.

Újságíróként is gyakran találom magamat olyan helyzetben, hogy egy-egy interjúalany meglep váratlanul valamilyen magánéleti momentummal, és kér tanácsot tőlem. Az elmúlt félévben megszaporodtak az olyan jellegű kérdések, kérések amik arról szóltak, hogy nehezen birkóznak meg a jelen helyzettel. Nem tudnak mit kezdeni a családdal, a házastársukkal a nagy összezártságban.

Sok családban mindkét fél most is otthonról dolgozik teljes vagy rész munkaidőben ami jelentős összezártságot jelent a korábbi, ég ha napközben a gyerek most a koruknak megfelelő intézményben is vannak – akkor

Mivel érdekel a téma, folyamatosan hallgatom az embereket és figyelem a reakciókat. Továbbá olvasom a különféle hozzáértők véleményét.

Igazi párkapcsolati challenge

A folyamatos összezártság új kihívás elé vet bennünket. A legfőbb gond úgy tűnik abból indul ki, hogy ritkán vagy egyáltalán nem tudunk önmagunkban egyedül lenni. Valaki mindig szól hozzánk, tesz valamit, nyüzsög a család, főleg a gyerekek hangosak, hiszen játszanak vagy éppen szenvednek a leckeírástól, esetleg az unalomtól.

A gyerekek különleges képessége, hogy akkor tartanak leginkább igényt a közös játékra, amikor nekünk arra leginkább nincsen érkezésünk. (Rengeteg) feladatunk van, avagy nincs kedvünk, hangulatunk századjára ugyanahhoz a dinós szerepjátékhoz, Minnie egér duplóhoz avagy Harry Potteres varázsláshoz.

Ehhez hozzájön még az is, hogy a naptárunk kong az ürességtől, már ami a saját hobbinkat, szabadidős tevékenységünket, és a baráti, társadalmi kapcsolatainkat illeti. Ami elkedvetlenítheti az embert. Beszűkül a tér az otthonra, a családra, a partnerünkre és a munkánkra. A figyelmünk idővel a hiányra kezd fókuszálni, és a partnerünk, a kapcsolatunk gyengeségeire. Elmélyülhetnek olyan kellemetlenségek, amiken korábban viszonylag egyszerűbben és viszonylag gyorsan átlendültünk, de most ezek hirtelen kevésbé tudjuk azokat jól tolerálni, megoldani, leküzdeni, átlendülni felettük. Mintha más górcső alatt lennének.

A Tükröm, tükröm című filmben hangzik el: és a boldogan éltek után Hamupipőke az őrületbe kergette a királyfit az állandó takarításával…mintha az összezártság, az élesebb egymásra utaltság lenne az, ami felerősíti a valódi énünket.

Miközben nincs hová menekülni, kiereszteni a gőzt, távol maradni kicsit ezektől a problémáktól, hogy más megvilágításba kerülve könnyebb legyen azokat megoldani. Nem kérdés, hogy így észnél és szívnél maradni igazi párkapcsolati challenge.

De ki viszi le a szemetet? 

Problémák merülhetnek fel olyan egyszerű kérdésekben, mint a háztartási feladatok felosztása. Sőt a leggyakrabban minden ebből indul ki. Olyan folyamatokban is, amiknek talán sosem volt úgymond kijelölt felelőse, mert éppen az vitte le a szemetet, aki később indult el otthonról, vagy az tett ki új tekercs vécépapírt, akinél éppen elfogyott.

Ám így, hogy mindenki otthon van, hirtelen kérdésessé válik ki, melyik házimunkának a felelőse. Ki viszi le a szemetet? Ki pakolja be a mosogatógépet? Ki tereget ki? Ki locsolja meg a virágokat? Ki ül le a gyerekkel megint játszani? Ki gereblyézi össze az avart? Ki veszi fel a nagymamának a telefont?

A bezártság nem tesz jót a feleknek, és ezek az egyszerű rutinkérdések hirtelen fajsúlyossá válhatnak. Viták robbanhatnak ki olyan dolgokról, amik eddig sosem kerültek előtérbe. Komoly ellentétek születhetnek abból, ki mit hozott a szüleitől, náluk mi volt otthon a munkamegosztás.

A legtöbb családban a nők a felelősek a háztartási feladatokért. A nő az, aki a legtöbb dolgot elvégzi egyedül, miközben igyekszik segítséget kérni hozzá a férfitől. Mi több manapság a nő már nem is segítséget kér, hanem elvárja azt a férfitól, hogy vegye ki a részét a házi munkából, lehetőleg kérés nélkül. És az sem kizárt, hogy a férfi az, aki több házi munkát végez: ennek is lehet több oka. Vagy az, hogy a férfi szívesen kiveszi a részét a háztartásból, vagy azért, mert a nő nem akarja, tudja elvégezni a feladatokat.

Legyen bárhogy, az nem kérdés, hogy az összezártság igazi párkapcsolati challenge arra, hogy megtanulja két ember egymással felosztani az otthoni feladatokat, amit ha eddig nem tett, most itt a tökéletes alkalom arra, hogy lefektessék a saját háztartás vezetési szabályaikat. Beleértve a gyerekeket is.

Amikor már nem sistereg az agy

A legtöbb probléma abból adódik, hogy a növekvő számú stresszhelyetekből úgy tűnik nem is lehet kijönni. A sistergés már folyamatos lehet. Pedig mindannyian tudjuk, csak azután lesz lehetséges megbeszélni a problémákat, hogy mindannyian lecsillapodunk. Hogy mindketten mérlegelni tudjuk a saját és a másik elképzelését. Itt és most, nem az a lényeg, hogy eddig mi hogyan volt, a hangsúlyt inkább arra kellene helyezni: hogyan szeretnénk a jövőben megoldani a dolgokat.

Készítsünk tervet. Vezessünk közös naptárt az egyéni mellett. Osszuk be a magunk, és az együtt töltött időt. Mikor dolgozunk, melyik étkezésért ki a felelős, mikor játszunk közösen, vagy megyünk el sétálni és mikor marad idő saját magunkra. Fontos, hogy mindenkinek legyen énideje és énhelye otthon az elvonuláshoz, ahol levegőhöz tud jutni.

De a legfontosabb talán az, hogy ne akarjunk többet se magunktól, se a másiktól, mint ami elvárható. Lazítsunk ott a feladatok elvégzésén, ahol lehet. Ne akarjunk egymás tanárai, főnökei lenni. Többet ér egy óra közös játék, mozi vagy egy főzés, mint az, hogy minden a helyén legyen. Talán, ha tudatosabban állunk neki, és igyekszünk kalandként megélni a kihívást akkor könnyebben is tudjuk jól szeretni egymást, még úgyis, hogy nem kapunk szinte levegőt a másiktól. Ami talán nem is baj. Mintha csak megint a mézes heteket élhetnénk.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Unsplash

Forrás: ITT