Idő kell mire a lila köd felszáll − tisztán látni nem is olyan egyszerű

Egy hormonjaival küzdő kamasz sokszor hallja a felnőttektől, számoljon el tízig mielőtt megszólal. Ami egy nagyon jó tanács, csak sokszor kivitelezhetetlen, még egy felnőttnek is. Kivéve, ha birkatürelemmel áldotta meg az ég. Bármennyire szeretném, én nem tartozom a kivételek közé.

Az agyat elborító lila köd nem mindenkinek ismeretes. Ők azok a szerencsésebbek, akik józanok vagy legalábbis józanabbak tudnak maradni egy-egy feszült helyzetben. Mondhatni: birkatürelműek.

Egy könnyen felcsattanó ember úgy látja, hogy vele ellentétben, a türelmes ember hátán fát lehet vágni; mert jó és lágy, annyira, mint a vaj, amit könnyen a kenyérre lehet kenni.

Sőt azt is feltételezi, hogy a türelmes, szelíd ember agyát sosem teríti el a feszültség, amikor lelki nyomás éri. Nem úgy, mint őt, akit könnyebben túlterhelnek az érzelmek.

A teringettét!

Mindannyiunknak kijut a jóból és a rosszból egyaránt. Ám mindenkinek máshol húzódik meg az ingerküszöbe, ahol már betelhet számára a pohár, mert nem bírja tovább elviselni a feszültséget. De leginkább az a más, ahogyan viselkedünk akkor, amikor elönti az agyunkat a lila köd. Amit bizonyos esetekben nyugodtan nevezhetünk szarnak is − a nyomdafesték még elbírja ezt a kifejezést anélkül, hogy ettől alpáriak lennénk. De van, aki inkább ürüléket mond, mert a lelke nem bírja el, még egy szélsőségesen nehéz helyzetben sem, a csúnya szavak használatát.

A káromkodásról egyébiránt azt tanultam az egyetemen, stilisztika tárgyból, hogy a nem kötőszóként, hanem a hirtelen felindulásból elkövetett szitkozódással még nem feltétlenül veszítjük el az irodalmi stílusunkat.

Czeizel Endre is kitért erre: „Gyakran használok nyomdafestéket nem tűrő szavakat, igaz, nem kötőszó gyanánt. De nekem elhihetik: egészségesebb bármely nyugtatónál!”

Márpedig ebben a helyzetben, amit most a koronavírus krízisében megélünk, a legtöbben nem is kicsit vagyunk feszültek. Mindenki máshogyan nyugtatja magát.

Robbanás

A feszültség, az erős lelkinyomás, a hajszoltság mindenkiből másként jön elő. Én egészen kicsiként egy családi törés után, úgynevezett ideglázat tudtam produkálni. Az égbe szökött a testhőmérsékletem, és ellenállt minden lázcsillapító módszernek. Meddig? Míg nem jutottam el addig a pontig, amikor már képes voltam befogadni a veszteség tényét. Magát a tényt, hogy történt velem valami. Ami ugye nem egyenlő a veszteség feldolgozásával.

Túlterheltségre, intenzív feszült helyzetre felnőttként is képes vagyok hasonló fizikai tünetet produkálni. Ilyenkor az agyamat elöntő lila felhőtől ájulásérzet, heves szívdobogás, hányinger is elfoghat, túlfeszítettségben belázasodhatom, amennyiben nem adom le, illetve ki a már felgyülemlett stresszt magamból. Úgy istenigazából. Azaz nem káromkodom, nem mondom ki, nem kiabálom ki magamból.

Ha viszont engedek az érzelmeimnek, akkor dühöngés közben látom magamat kívülről, azt is, hogy akár nem szépen viselkedem, ami nagyon, nagyon nem jó érzés.

Nem birka, csak fegyelmezett

Régóta foglalkoztat a téma, hogy mi a titkuk a birkatürelemmel bíró embereknek, hogyan csinálják, hogy sosem, vagy csak nagyon szélsőséges esetben lát(hat)om őket kiborulni, idegeskedni, hallhatom káromkodni, kiabálni? Már-már annyira ritkán, hogy úgy tűnik, a fejüket még sosem borította el a düh, lila köd nemhogy az ürülék.

Válaszaikból az egyik legmegnyugtatóbb az volt a számomra, amikor elárulták, bizony ők sem kivételezettek. Elmondták – amivel egyben meg is nyugtattak – ha nem látom rajtuk mindezt, az azért van, mert nem mutatják ki. Ami nem egyenlő azzal, hogy olyan birkák lennének, hogy bármit eltűrnének. Külön-külön hangsúlyozták, nem elfojtják, hanem fegyelmezik az érzelmeiket. Az egyik megfogalmazás így szólt: „Az elfojtás nekem az, ha valamit elások magamba mélyre. Én nem ásom el, mert nem hagyom, hogy legyen mit elásni, nem engedek az érzelmeimnek”

Kiderült: a látványos kirohanástól egy sokkal erősebb érzés vezérli őket.

A megfelelő indok

A nyílt káromkodástól, kiabálástól, csapkodástól, nemtetszés keltéstől leginkább az intenzív szégyenérzet lehet visszatartó erő: „Olyan erős fájdalmat vált ki, hogy szégyenbe hoztam magamat azzal, ha dühöngtem, amit inkább köszönöm, de nem kérek többet, így inkább fegyelmezem magamat, csak elkerülhessem ezt az értést!”

Megfelelő indok volt a jóhiszeműség is, ami nem összekeverendő a naivsággal: „Nem feltételezem azt, hogy bárki rosszat szeretne nekem, vagy egy helyzet direkt ellenem irányulna, így nem is tudja az agyamat elönteni a düh”.

A lila ködnek kialakulnia sincs lehetősége: „Nem azért, mert ostoba vagy buta lennék, de sokszor lassan kapcsolok. Nem ismerem fel, hogy mi történt. Tulajdonképpen mire felébrednék arra, hogy ki kellene borulnom, már elveszett a megbántás éle, vagy megoldódni látszódik a probléma.”

Erős indok az is, ha valaki nem akar gyengének mutatkozni: „ha kimutatom az érzelmeimet, akkor gyengének érzem magam és olyan állatiasnak, mint akinek nincs kontrollja. Szeretem, ha hidegvérű vagyok. Akkor érzem jól magam, hogy úgy tudok valamire reagálni, hogy nem látszik rajtam, hogy az nem jó nekem. Például úgy lépek rá mezítláb a legóra, hogy nem szisszenek fel a fájdalomtól.”

Visszatartó indok lehet, ha az ember kívülről látja magát és az nagyon nem tetszik neki: „A gondolataimat fegyelmezem, ezáltal az érzelmeimet. Nem jutok el oda, hogy legyen érzelmem. Mert látom ilyenkor magamat kívülről, ahogy elönt a düh, mérgelődőm. Majd kinevetem magam, mert mérgelődni értelmetlen. Csinálok mást. Elterelem a figyelmem.”

Lila köd: 1,2,3

Bárhogyan vizsgálom a helyzetet, el kell ismernem elegánsabbnak tűnik számolni, amikor elönti az ember fejét az indulat.

Talán, mert míg számol az ember addig van ideje gondolkodni: a helyzeten, az emócióin, azok létjogosultságán, dühe kimutatásának következményein, önmagán, az akkor és ott az arcára kiülő látványon, és miegyében. Már ha a lila köd engedi gondolkodni, eljutni odáig, hogy számoljon. Nevessen. Erősnek mutatkozzon. Takarja az állatias ösztönét. Legyen flegmatikus. Hidegvérű maradjon. Bármi más, mint dühöngjön.

Valóban praktikus tanács: számoljunk!

De, ha nem megy – valahogy mégis úgy érzem – van az az ingerültség, bosszúság, indulat, düh, felháborodás, ami úgy elönti az ember agyát – az enyémet mindenképpen – amikor a számolásnál, megfontoltságnál, hátralépésnél és minden másnál többet ér egy jól hangsúlyozott kárikittyomédestyúkom cifrázás. Akár hangosan is. Jó hangosan.

Mert a káromkodás egy instant, természetes nyugtató. Ha nincs idő várni arra, hogy felszálljon a köd. És ha úgy érezzük, nem akarunk az oldhatatlan visszatérő feszültségbe belebetegedni.

Szerző: Polgár Ágnes

Kép: Pexels.com