Hol vagy otthon?

Van, akit a kalandvágy, mást a munka szólít el otthonról, de szép számmal akadnak olyanok is, akiket a szívük húz messzi tájakra, mert külföldön találták meg a másik felüket.

Négy külföldön élő magyar nővel beszélgettem, hogy megszülethessen ez az írás. Mindegyiküktől hallottam olyat, amire szorgosan bólogattam, pedig a válaszaik meglepően különbözőek. Én lassan tíz éve élek Budapesttől hatszáz kilométerre, Olaszországban, így tudom, milyen az, amikor az ember messzire sodródik a családjától, barátaitól és jól megszokott életétől. Akkor, huszonévesen nagy kalandnak tűnt a kiköltözés, talán sosem gondoltam bele igazán, milyen érzelmi hullámvölgyekkel jár mindez.

A nyarat nem csak azért imádom annyira, mert karnyújtásnyira lakunk a tengertől, és egy rövid autózást követően máris a homokban sütkérezhetünk, hanem elsősorban azért, mert ilyenkor az otthoniak is útra kelnek, így a házunkban gyakori vendégek a szívünknek kedves emberek.

Arról nem is beszélve, hogy az éves nyári szabadságot szinte teljes egészében mi is mindig Magyarországon töltjük, igaz, az olyan észrevétlen gyorsasággal elszalad, hogy sosem fér bele az összes találkozó, amire sort szeretnénk keríteni. Hamarosan véget ér a május, közeleg a mi időnk! Újra lesznek magyar nyelvű beszélgetések a teraszon, feltöltődik a kisfiam túró rudi raktára, érkezik házi baracklekvár, pirospaprika, Mese keksz, bodza- és levendulaszörp. Szép helyen lakunk és barátságos emberek vesznek körül, panaszra nemigen lehet okom. A szívem mégis gyakran hazahúz, ez ellen nincs mit tenni. De azt hiszem, nem is kell, addig jó, míg így van. S hogy hogy látják mindezt a többiek? Íme a válaszok Angliából, Csehországból, Franciaországból és Svájcból.

Zsófi (most épp) Angliából

Tamásy Zsófi 22 éves, igazi világjáró, nemrég tért vissza Európába egy izgalmas ázsiai kiruccanásról, ahová az egyetemi szakmai gyakorlata sodorta. Budapesten kezdett turizmust és vendéglátást tanulni, az azonban elképzelhetetlen volt számára, hogy hosszú évekig az iskolapadban csücsüljön, és csak utána induljon világot látni. Most épp Angliában található a bázisa, itt dolgozik felszolgálóként. A leghosszabb idő, amit távol töltött Magyarországtól, fél év volt, akkor is Anglia vendégszeretét élvezte, 2017-ben. – 15 éves voltam, amikor először utaztam egyedül, akkor Prágába mentem repülővel, egyébként csak mostanában kaptam rá arra, hogy egyedül utazgassak. Legmesszebbre a mostani, ázsiai utazásom alkalmával jutottam, bejártam Thaiföldet, Kambodzsát és Vietnámot – meséli Zsófi, aki sok lélegzetelállító dologgal találkozott Ázsiában. – Az élet ott sem fenékig tejfel, ott is kell dolgozni, ott is akadnak hullámvölgyek és nem utolsó sorban alkalmazkodnom kellett egy idegen kultúrához. Volt, hogy a nehézségekkel egyedül kellett megbirkóznom, de akadtak olyan helyzetek is, amikor sok segítséget kaptam – emlékszik vissza Zsófi, aki mindezek ellenére szinte teljesen búcsút intett a stressznek, mikor a távoli kontinensen járt.

– Lehet, hogy a végtelenül kedves és nyugodt helyiek vagy a klíma okozta, de egyszerűen nem idegeskedtem. Olykor akadtak feszült pillanataim – kinek nem – de sok minden gyógyítóan hatott rám.

• A közelben bármikor eltekerhettem biciklivel a nemzeti parkba, elücsöröghettem egy vízesésnél, kényeztethettem az ízlelőbimbóimat a mangós, kókusztejes tejberizsszerű édességgel, de volt, hogy az is elégnek bizonyult, hogy felkerestem egy buddhista templomot. Egy thait se láttam dühösnek, idegesnek, de nyugodtnak, mosolygósnak annál inkább, ez pedig szerencsére ragadós – osztja meg élményeit Zsófi, aki Sweet escape címmel, igazán színes blogot is ír a kalandozásairól:  www.tamasyzsofi.blog.hu
•  A honvágy csak ritkán gyötri, ha netán mégis rátör, akkor a budapesti élet és azok a helyek hiányoznak neki leginkább, amikhez sok szép emléke fűződik. Szerencsére Zsófi ezt könnyen tudja orvosolni azzal, hogy élénken tartja a kapcsolatot az otthon maradt szeretteivel.

A cseh főváros 3 évig volt Ági otthona – Fotó: Anthony DELANOIX az Unsplash-ről

Ági (egykoron) Csehországból

Felvinczi Ágit a munka szólította Csehországba, ahol három évet töltött. Hiába mondják sokan, hogy Prága mennyire hasonlít Budapestre, Ági mégsem találta meg tökéletesen a helyét az amúgy gyönyörű látványosságokat kínáló fővárosban. – Nem telt úgy el nap, hogy ne lett volna honvágyam, a szívem folyamatosan visszahúzott Magyarországra. Leginkább az emberek közvetlensége, az otthoni munkamorál, a szeretteim, barátaim, az ételek és az otthoni időjárás (azaz a meleg) hiányzott, amikor Prágában dolgoztam – nosztalgiázik Ági, aki cseppet sem bánja, hogy lejárt a megbízatása és végre hazajöhetett.

A külföldön töltött három év arra is jó volt számára, hogy kidolgozza a legklasszabb stratégiát, amivel csillapítható a honvágy. Ági nem bízta a véletlenre, egész hosszú listát állított össze, melynek elemei kivétel nélkül segítettek abban, hogy jobban érezze magát a bőrében. – Az első és egyben leghatékonyabb gyógyír a honvágyra a gyakori hazalátogatás. Szerencsére volt lehetőségem arra, hogy egy hónapban háromszor is hazaugorjak, igaz cseppet sem hosszú időre, de nekem akkor ez is nagyon sokat jelentett. Elterelte a gondolataimat az is, hogy minden nap főztem, ha úgy tartotta kedvem, magyaros ételeket készítettem. Nyáron olyan helyekre utaztam, ahol kiélvezhettem a meleget és a napsütést, ami nekem rettentően hiányzott Csehországban. A hozzám közel állókkal folyamatosan tartottam a kapcsolatot Skype-on, ami szintén jót tett a lelkemnek. Ennél is klasszabb orvosság volt honvágyra az, hogy a rokonaim és a barátaim is meglátogattak Prágában, amikor pedig végképp magával ragadott az otthoniak hiánya, akkor egyszerűen emlékeztettem magamat a vállalt időszak okára és arra, hogy mikor jár le a csehországi munka – részletezi Ági, aki azóta két kisfiú büszke anyukája.

Petráéknál ilyen a tavasz Gexben, Franciaországban

Petra Franciaországból

Petrovszki Petra Franciaországban él párjával és három éves kisfiával Gex-ben, karnyújtásnyira Svájctól, a Jura hegység és az Alpok mellett. Az, hogy remekül érzi itt magát, nem csak annak köszönhető, hogy maga mellett tudhatja a szeretteit és meseszép környezetben telnek a mindennapjaik, hanem annak is, hogy az általa készített baba- és gyermekruhák sokkal népszerűbbek annál, mint azt álmodni merte volna, vagyis sikeres vállalkozóként dolgozik. – Korábban sosem éltem még külföldön, ez az első alkalom, hogy Magyarországtól távol találtam meg az otthonomat, immáron öt éve. A leghosszabb idő, amit hazalátogatás nélkül töltöttünk, az másfél év volt: én a vállalkozásomat indítottam be, a párom pedig munkahelyet váltott, így nem igazán tudott hosszabb időre elszabadulni – meséli Petra, aki hamarosan véget vet ennek a szünetnek, és családostól repülőre száll.

Arra a kérdésre, hogy gyakran gyötri-e honvágy, kendőzetlen őszinteséggel válaszol: – Az igazat megvallva nagyon ritkán van honvágyam, amióta a kisfiam, Noel megszületett, azóta még kisebb mértékben vágyom haza, hiszen ő itt van mellettem. Az otthon maradt szeretteim természetesen hiányoznak, leginkább a szüleim, a rokonaim, a barátaim, na meg a kedvenc hamburgeresem – teszi hozzá mosolyogva Petra. Hogy áthidalják a köztük lévő távolságot, a családdal sokat Skypeolnak Petráék is, így minden héten látják egymást. – Persze ez nem olyan, mintha otthon lennénk és élőben találkoznánk, de ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy kevésbé van honvágyunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom már nagyon haza, most tényleg számolom a napokat az indulásunkig – lelkendezik Petra, aki szerencsésnek érzi magát, amiért jó kapcsolatot ápol a szüleivel. – Anyukám és Apukám is meglátogatott minket tavaly, illetve a legjobb barátnőmmel is sikerült eltöltenünk pár napot. Ezek a találkozások nagyon feltöltöttek, így kevésbé vágytam haza – meséli Petra.

A nyugalom szigete Svájcban

Emma Svájcból

Molnár Emma egy Bern és Freiburg közötti, 652 méter magasan fekvő, csodálatos kis településen lakik. Nyolc éve költözött Svájc fővárosába, Bernbe, és több mint két éve él mostani lakhelyén férjével, Marcoval. Amikor arról kérdezem, hogy könnyű volt-e számára a beilleszkedés, Emma sem rejti véka alá, hogy keményen meg kellett dolgoznia a sikerért: – Tanító szakon végeztem Budapesten. Mikor elgondolkoztam rajta, hogy mit fogok kezdeni Bernben a diplomámmal, nem voltam biztos benne, hogy valaha is lesz lehetőségem arra, hogy állami iskolában tanítsak. Ennek kapcsán gyakran eszembe jutott három Magyarországon tanító külföldi tanárom, akiknek rövid időn belül távozniuk kellett az iskolánkból. Tartottam tőle, hogy én is az ő sorsukra jutok majd itt… Miután hivatalosan is elfogadták a diplomámat és felkészültem a svájci oktatási rendszerből, valamint az itt használatos tantervből, felvettek egy svájci iskolába tanítani. Legnagyobb örömömre nagyon barátságosan és segítőkészen fogadtak – emlékszik vissza Emma.

A hétköznapokon azért ő is belefutott néhány kellemetlenkedőbe, de ez szerencsére sosem szegte kedvét: – Körülbelül hét éve történhetett, amikor még nem értettem olyan jól a berni dialektust. Jógázni jártam, és az oktató felajánlotta, hogy szívesen beszéli a hochdeutschot, hogy ne maradjak le semmiről. Egy idősebb hölgynek azonban egyáltalán nem tetszett az ötlet, és felháborodva mondta, hogy neki bőven elég a munkahelyén a hochdeutschot hallgatnia, a szabadidejében igenis a kanton hivatalos nyelvét szeretné használni – idézi fel a „kedves emléket” Emma. A honvágy őt sem kerüli el, neki is sokszor eszébe jutnak a családtagjai, az otthoni szép emlékek, a szívének kedves helyek, és persze a hazai ételek. Bár évente egy-két alkalommal ő is hazajár, Emmának is kialakultak a bevett szokásai, amikkel kicsit enyhíthet a honvágyon: – Az internetnek köszönhetően bizonyos értelemben leküzdhető a távolság, ettől függetlenül mindig könnyes búcsút veszünk a néhány napos otthonlétét után, és leírhatatlanul örülünk a következő találkozásnak. A hivatásomból adódóan egyébként, a szabadidőmben is sokat készülök az óráimra, így a kesergésre nem jut sok idő. Szerencsére a szüleim és a testvérem szívesen látogatnak meg minket, olyankor „Magyarország jön hozzánk”, aminek nagyon örülünk. Talán ez a leginkább bevált receptem, de meggyőződésem, hogy egy finom magyar étel elkészítése is sokat javíthat a kedélyeken – teszi hozzá Emma.

Emma fehér szomszédja a festői réten legelészik

Borítókép: Deanna Ritchie az Unsplash-ről