Hogyan lesz egy intelligens nőből bántalmazott? Mire felismeri baj van, már nyakig ül a szarban!

Miért engedi magát kitenni a bántalmazás akár legenyhébb fokának is egy okos nő? Eláruljuk: mire felismeri, hogy valójában bajban van, addigra már kellőképpen belesüllyedt abba a fájdalomba, ami éri. Bántalmazott nővé válni nem ész kérdése. Kimászni belőle inkább.

Nem kell feltétlenül alá és fölérendelt viszonyban lennie egy nőnek valakivel ahhoz, hogy áldozattá váljon. Bőven elég, ha mellé rendel az ég egy férfit párnak, és a nő valamiért hinni kezd a várva várt jelben, Isteni fuvallatban, sorsfordulatban, miszerint most tényleg a megfelelő partnerre bukkant. Ebbe a csapdába éppen úgy besétálhat a huszonéves, a harmincas, a negyvenes, az ötvenes, a hatvanas, de még a hetvenes is. Akár szerelem nélkül is. Hamis, fel nem ismert érzelmekkel.

Annak ellenére is, hogy egyébként ez az okos nő képes elméletben különbséget tenni jó és rossz, valós és hamis udvarlás között és pontosan tudja mire kell(ene) odafigyelnie. Például arra, hogy a szóban forgó férfi, mennyire kitartóan és odaadóan udvarol neki? Az első randevút követve a férfi mennyire keresi a társaságát, beszélgetnek telefonon rendszeresen vagy sem? Mennyire hosszúakra nyúlnak ezek a beszélgetések és mennyire érdekesek? A férfi vele kezdi a reggelt, kíván számára szép napot, és este jó éjszakát, online? Milyen gyakran találkoznak újra? Milyen helyekre mennek? Mennek egyáltalán valahová? Találkoznak nappal is, vagy csak este, éjszaka? Felvállalja a nőt a férfi a saját barátai és a családja előtt? Hogyan viszonyulnak a férfi barátai és családja hozzá? És mit tapasztal a nő, az ő barátai, az ő családja hogyan viszonyul a férfihoz? Szimpatikusnak találja a nő környezete a férfit? Esetleg a férfi kerül mindenféle érintkezést mindkét oldalról?  A nő fejben pipálgat, minden rendben van, vagy sem? Csakhogy minderre nem kizárólag a nő figyel, hanem a férfi is, nem véletlenül!

Nem állíthatjuk, hogy minden bántalmazásra hajlamos férfi tudatosan manipulál, de hogy befolyásol, nem is kicsit, afelől semmi kétségünk nem eshet.

Ugyanis, az amúgy nagyon nem buta nő, nem is egyszer zongorázza végig fejben, az új kapcsolata elején, hogy milyen pontoknak lenne jó megfelelnie a másik félnek ahhoz, hogy ő nyugodtan engedhessen az érzelmeinek szárnyalni.

Mert az intelligens nő legyen bármilyen fiatal, feltehetőleg olvas elég újságot, tanult elég pszichológiát, beszélgetett nem keveset másokkal, tájékozódott több helyről ahhoz, hogy pontosan tisztában legyen azzal, milyen is egy jól induló párkapcsolat. Talán már neki is volt benne része korábban. Így fel sem merül, hogy bármiféle problémával állhatna szemben. Fogalmazzunk úgy, minden annyira tűnik rózsaszínnek, amennyire lennie kell, elsőre.

Ha ebben a rózsaszínnek tűnő égboltban még van is némi szürkébb felhő, mert az újdonsült partnerben nem minden kerek – esetlenül egymagas a nővel, netán alacsonyabb, vagy ellenkezőleg feltűnően magasabb, zavarba ejtően fiatalabb vagy aggódást keltően idősebb nála a férfi, talán mélységes a szakadék a társadalmi helyzetük között, vagy a politikai nézeteik merőben ellentétesek, esetleg már harmincévesen kopasz, vagy tele van tetoválásokkal – a nő elhessegeti a szürke felhőt, hiszen a férfi annyira figyelmes vele. Inkább arra gondol, hogy az ellentétek valóban vonzzák egymást, vagy éppen nem szabad ilyen apróságokon fennakadni, nem ezen múlik a szerelem, ami amúgy mindent legyőz, ha ez valóban az, szerelem.

De miért ne lehetne az? Amikor minden más klappol? Meddig? Egészen addig, míg a férfi nyeregben nem érzi magát.

Tökéletesen viselkedik, a legváratlanabb szituációkban és a legszínesebb dolgokban dicséri meg a nőt. Ráadásul kendőzetlenül mások előtt. Így a nő pont azt kapja, amire várt, mert a férfi nem hülye, jól végzi a dolgát, csak olyanban magasztal, ami valós. Nem hazudik. Még.

Mindaddig nem hazudik, míg a nőben minden kétséget el nem oszlat, míg a nő teljesen át nem adja magát neki. S ekkor, hasonlóan úgy, ahogy eddig a legváratlan helyzetekben dicsért, helyette hirtelen kifogásolni, kritizálni, helyteleníteni, lealacsonyítani, ítélni kezdi a nőt. Azaz bántani. Nem feltűnően, és nem túlzóan. Még. Csak óvatosan. De mindig úgy, hogy a nőt arra a gondolatra terelje, hogy valójában nem bántani akar, hanem segíteni őt ahhoz, hogy a nő még szebb, még csinosabb, még okosabb, még ügyesebb, azaz még tökéletesebb lehessen.

Ha a nőt ez bántja is, még ha egy-egy pillanatra nem is kap levegőt, ha át is fut az agyán megkérdőjelezni a vádakat, azok csupán egy-egy pillanatig tartanak ki, azért, mert a férfi mindeközben magát állítja be sértettként, áldozatként, megrövidítettként, a nő viselkedése miatt. A férfi szerint pont, hogy a nő az, aki nem gondolt bele, hogy a túl rövid szoknyája, a túl vörös körme, rúzsának használata már önmagában, a társaságban elejtett jó vicce, a nagyon is intelligens megnyilvánulása akármiben a férfit hozta kellemetlen, hátrányos, bántó, őt figyelmen kívül hagyó helyzetben. És a nő elszégyelli magát, rossznak érzi magát, ítélkezni kezd önmaga felett, mert nem jól viselkedett a férfival, nem jól szerette őt.

A férfi képes akár megkockáztatni azt is, hogy a nőt állítja be annak, aki veszélyezteti a tökéletes harmóniát, megkérdőjelezve a nő elköteleződését a férfi, a kapcsolat, a szerelem, a jövő irányába. És a nő bármilyen okos, elkezd azon töprengeni, hogy valóban ő lenne a túl emancipált, a túl okoskodó, a nőként nem helyesen viselkedő?

Ezek a csúfos momentumok idővel megszaporodnak, miközben ellensúlyként a dicséretek továbbra is a legváratlanabb helyzetekben és körülmények között, tanúk előtt bukkannak fel, még teátrálisabban, és a férfi már attól sem riad vissza, hogy a közös jövőt kétségtelenül ne egyértelműsítené úton útfélen. Aminek persze csak a nő az akadálya, mert ő az, aki újra és újra nem jól viselkedik: a nő az, aki nem teszi bele a hajnali jó reggelt üzenetbe a férfi becenevét, nem elégszer telefonál, nem megfelelően hangsúlyoz, nem eléggé jól fűszerezi az ételt, nem a férfi ízlésének megfelelően sminkel, öltözködik, választ mozifilmet, főzi meg a vacsorát, nem a férfi szokása, elképzelése szerint ágyaz be, törli le a port, nyomja ki a fogkrémet a tubusból, kormányoz be a parkolóba, vagy éppen nem elég szépen kér, jelent ki, kérdez meg vagy ír le valamit egy üzenetben. Nem használ sortörést a szövegben, le mer rövidíteni egy szót, esetleg szlenget használ. Túlórázik a munkahelyén, nem hozzá siet haza, vagy éppen túl sokat dolgozik otthon. Többet beszél telefonon az édesanyjával, a barátnőjével, a zöldségessel, vagy éppen a villanyóra-leolvasóval, mint ahogy az a férfi szerint helyes lenne.

A nő betörése a férfi részéről idővel tovább folytatódik, miközben a férfi egyébiránt mindennel elhalmozza a nőt. Gáláns, nagylelkű, figyelmes, odaadó, udvarias. Megmossa a nő hátát zuhanyzáskor, ágyba viszi a reggeli kávét, megnézi vele a nő kedvenc filmjét, megjavítja az eltört lámpát, kiválasztja a tökéletes vacsora helyszínét, tisztítóba viszi a kabátot, megsarkalltatja a nő cipőit, friss narancslevet facsar neki, bevásárol a kedvenc diétás ételéből, egyszóval belép a nő hétköznapjába, amivel a közös jövőt kétségtelenül színes jelenné varázsolja.

Amibe viszont, nem fér bele senki más rajtuk kívül. Sem a nő családja, sem a nő baráti köre, sem a nő munkatársai. Legfőképpen nem más férfiak. Senki. Idővel mindenkire kihat a férfi féltékenysége, amit persze úgy tűntet fel, hogy nem létezik. Ő nem féltékeny, csak óvatos, aki védi kettejük világát, szerelmét, jelenét és jövőjét. A kapcsolatot. Ellenben szerinte a nő az, aki féltékeny, ezt igyekszik is a nőből kihúzni azzal, hogy folyamatosan olyan történeteket mesél, olyan helyzetet teremt, hogy a nő megijedjen attól, igen ő lecserélhető, pótolható, nélkülözhető, amennyiben nem a férfi kedve szerint viselkedik. Ami kedv egyre gyakrabban, és követhetetlenül változik, állandó megfelelési kényszernek kitéve a nőt. És a manipuláció nem áll meg mindaddig, míg módszeresen nem építi le a nő önbizalmát.

Ehhez el is mar mindenkit a nő körül, hogy a nőnek eszébe se jusson, lehetősége se legyen a történtekről mással beszélnie. A férfi attól sem tántorodik el, hogy ne állítsa a nőt választás elé, akár a nő gyereke, szülei, testvérei, barátnői, foglalkozása és a férfi között. Csekkolja a nő minden kommunikációját legyen az személyes vagy digitális, online.

Egy ilyen férfi mellett megszaporodnak a hangos szavak, a trágár kifejezések, a zsaroló hallgatások, a fölényeskedések, az erőfitogtatások, a különféle megalázó verbális, nonverbális helyzetek, ne adj’ Isten a fizikai erőszak, a szexuális bántalmazás, az aranykalitkába zárás. Hogyan? Például rendszeresen kritizálja a nő megjelenését, szóhasználatát, arckifejezését, gondolatmenetét, véleményét. Ha valami nem tetszik neki és begorombul, akkor a nő fölé tornyosul, hogy nyomatékosítsa a szándékát, öklét rázza a nő felé, kiabál vagy ordít vele a legkisebb dologért, sarokba szorítja, megráncigálja, taszigálja, ahol nem látják és hallják, vagy igen, de úgy tesz, mintha saját magát védné a nővel szemben, autóból teszi ki, elhagyással fenyegeti, szidja a nőt, a nő szeretteit kritizálja, bántja, kifogásolja a találkozásaikat, vagy éppen ellenkezést nem tűrően meghatározza mit hogyan tehet, viselhet, mondhat a nő vagy sem. Ha a nő fel mer szólalni ellene, akkor ízekre szedi, kifordítja a hallottakat, úgy alakítja, hogy a nő jöjjön ki belőle rosszul. Ez bezzeg a legtöbbször csak édes kettesben esik meg, szem-, és fültanúk nélkül. Legfeljebb csak egy erre érzékeny, vagy egy szakavatott, korábban hasonlót elszenvedő fül hallja meg, ha a férfi mondjuk úgy kelletlenül, arrogánsan szól a nőhöz a társaságban, mert amúgy a férfi ügyel arra, hogy látszólag tökéletesen viselkedjen. Mert okos, pontosan tudja mit csinál.

És mind e közben hol van az okos, intelligens nő? Bármilyen hihetetlen ott van, észnél, csakhogy az agya pontosan látja, hogy bajban van, ne szépítsük, átkozottul nagy szarban van. Tökéletesen észleli, hogy ő maga volt az, aki hagyta magát becsapni, a saját rossz, mit rossz, egyenesen katasztrofális, hozzá nem köthető, számára fel nem vállalható döntése volt beállni ebbe az igen, ki kellene mondani hangosan, de hogyan azt, hogy ő most egy bántalmazó kapcsolatba lépett önszántából, amiből (még) nem tudja hogyan tudna ép ésszel és ép bőrrel kijutni, de ki kell. Kérdések ezrei cikáznak a fejében: hogyan lesz képes összeegyeztetni a korábbi rossz döntését önmagával, önmaga és mások előtt is? Hogy történhetett (pont) vele meg az, hogy mindaz, amiről tudott, amiről annyit tanult, amit másoknál a női megérzésével azonnal meglátott, és később annak helyessége be is igazolódott, azt most hogy nem vette észre a saját kapcsolatában?

Lehet egyszer sem éri fizikai behatás a nőt, vagy csak egyszer, de az állandó szóbeli bántalmazó, fenyegető magatartás már önmagában bőven elég ahhoz, hogy lebénuljon, újra és újra megrekedjen benne a kitörés lehetősége.

Minden egyes újabb bántalmazásnál, elönti a kétségbeesés, a fájdalom, a megszégyenülés, a düh, a tehetetlenség, a gyalázat, a takargatni való, a „hogy lehettem ekkora hülye?” érzés, a kudarc fájdalma.

S míg ebben őrlődik, a legrosszabb esetben a fizikai bántalmazás is bekövetkezik, mi több ismétlődik. Mindaddig míg a nő nem vesz elég nagy levegőt ahhoz, és be nem látja mindez nem az ő szégyene, nem az ő bűne, nem az ő kudarca, nem az ő gyalázata, nem az ő takargatni valója, hanem azé, aki ezt csinálja vele, és azonnal meg kell szüntetnie, hogy mindez ne folytatódjon tovább vele.

Amennyiben szerencséje van, márpedig miért ne lenne, mindenkinek van olyan családtagja, jó barátja közeli vagy távoli ismerőse, egy szakember, akinek a segítségét kérheti abban, hogy meg merje tenni az első lépést, és véget merjen vetni a kapcsolatnak, majd teljesen el is tudjon zárkózni a további bántalmazástól, a bántalmazójától.

Az okos nő megkeresi ezeket az embereket, akik egyébiránt mindvégig ott is voltak körülötte, hol gyengébben, hol erőszakosabban terelgetve őt abban, hogy felnyíljon a szeme, mert ha nem is látnak bele a kapcsolatba, azt mindenképpen tapasztalják, hogy a szerettük változik, távolodik, elmarad mellőlük. Majd a nő, külső segítséggel megteszi a kellő lépéseket azért, hogy tényleg megszabaduljon először a bántalmazójától, majd mindattól a töréstől, amit neki, benne, rajta okozott az abúzus. Attól a töréstől is, hogy nem kérdőjelezi meg azok szeretetét, akik látszólag elfogadták ezt a helyzetet, látszólag nem segítettek neki, mert hátraléptek, megfigyeltek, kivártak, imáztak, drukkoltak érte. Továbbá attól a kudarctól is, hogy ne szapulja, ne büntesse, ne alacsonyítsa le saját magát mindezért, ne bátortalanodjon el a történtek miatt, ne mondjon le saját magáról. Helyette megbeszéli önmagával, hogy van elég esze ahhoz, hogy kimásszon abból a szarból, legyen az bármilyen mély, amibe belelépett. Hogy utána lemosson minden nem maga okozott mocskot magáról, és tovább lépjen. Előre. Lehetőleg komolyabb sérülések nélkül. Emelt fővel. Okosan.

Kép: Unsplash